Dwa bratanki

A nyugati és a keleti gondolkodás között számos olyan eltérés van, amelyekről az ott élő emberek nem is tudnak. Talán pontosabb úgy fogalmaznunk, hogy nem tudják, mert abban a hiszemben vannak, hogy a túloldalon élők éppen úgy gondolkodnak, mint ők.

Az egyik legfontosabb ilyen, rejtőzködő különbség a nyugati racionalizmus és a keleti ráción túli gondolkodás közötti eltérés.

Nincs ebben éles határvonal, valamilyen szinten még keveredés is van, élnek keleten megrögzött racionalisták és nyugaton idealisták, összességében mégis jól kirajzolódik a különbség, a brit common sense-től egészen az orosz miszticizmusig.

Sokan ismerik, olykor Churchillnek tulajdonítva gyakran idézik is lord Palmers­tonnak, a XIX. század meghatározó brit politikusának a mondását: „Nekünk (Angliának) nincsenek örök szövetségeseink és állandó ellenségeink. Az érdekeink örökök és állandók, és a mi feladatunk megfelelni ezeknek az érdekeknek.” Ha tisztán a ráció szemszögéből nézzük, Palmerstonnak igazat kell adnunk. De mi, magyarok, akik noha kétségkívül a nyugati kereszténység, a nyugati világ részesei vagyunk, sokat őrzünk a Kelet világszemléletéből is, nem tudjuk pusztán a ráció szemszögéből nézni a dolgokat. Számunka egy olyan irracionális jelenség is természetes, mint két nép évszázadokon átívelő barátsága.

Így például a nekünk természetes, történelmi valóság, hogy a lengyel és a magyar nép barátok. Sőt, érzéseikben talán kissé többek is annál, különösen, ha hűen fordítjuk a XVI. század óta ismeretes, híres lengyel mondást: Polak, Węgier, dwa bratanki, i do szabli, i do szklanki – lengyel magyar két testvér, a szablyáig és a pohárig. Tehát nem jóbarát, hanem testvér. (A mai lengyelben a bratanki unokatestvéreket jelent, de a régi nyelvben még testvér jelentése volt.)

Azt nem állíthatjuk, hogy más népek között a rokonszenv ismeretlen lenne. A skótok például kedvelik a franciákat, a spanyolok az olaszokat és viszont, Latin-Amerikában Chile, Uruguay és Argentína népei rokonszenveznek egymással, bizonyára vannak rokon érzések az arab világban, a Távol-Keleten és egyebütt is. De olyan ezeréves rokonszenv, mint a lengyelek és magyarok között, nemigen akad másutt.

Az összeérő történelem önmagában nem magyarázat: az osztrákokéval éppen eléggé összeér a mienk, de ettől még legföljebb sógorok az osztrákok. Mint tudjuk, egymást átfedő történelmünk a román–magyar „barátságnak” sem alapja. A szerbekkel ezer szálon fonódik a magyar história, nem egy királyunknak volt szerb királylány az anyja, ettől még voltunk szövetségesek is, ellenségek is, de igazi barátság nem szövődött soha a két nép között. És még az sem áll, hogy a szomszédom az ellenségem, a szomszédom túlsó szomszédja az ellenségem ellensége, tehát a barátom, hiszen a magyar és a lengyel nép története nagyobb részében szomszédos volt egymással.

Akkor hát mi rejtőzhet e különös vonzalom mögött? Lapszámunk egy másik írásában Kovács István polonista a történelmi források sokaságát idézve említ egy különösen fontosat, Berzeviczy Márton erdélyi alkancellár Báthori István lengyel királlyá választása érdekében elmondott beszédének egy részletét. A 450 évvel ezelőtt elhangzott szavak azóta is érvényesek: „mindkét nemzet szokásai, törvényei, élete és viselete módja hasonlók, fegyverzete, hadszervezete, vallása, szabadsága és társadalmi életük egyenlő.”

A modern világ egyik nagy szemfényvesztése, hogy a mássággal való együttélés örömteli. Similis simili gaudet, hasonló a hasonlónak örül, tartja a bölcs latin mondás, és a lengyelek és a magyarok pontosan ezt a hasonlóságot találják meg egymás kultúrájában, történelmében, szokásaiban, törvényeiben, életében és viseletük módjában. Ez az alapja a barátságnak, ez fűzi össze a két nép történelmét, ez teszi őket tartós szövetségesekké, ha közös cselekvésre van szükség. A két nemzetet tehát nem a közös érdek hozza közel egymáshoz, hanem a hasonlóságukból adódóan kerülnek olyan helyzetekbe, amelyekben közös érdekké válik az egységes fellépés.

Nyugat-Európa politikusai eddig nem érzékelték ezt az övéktől különböző hasonlóságot. Magától értetődőnek gondolták azt az igényüket, hogy a lengyelek és a magyarok legyenek olyanokká, mint ők, gondolkodjanak úgy, mint ők, viselkedjenek úgy, mint ők. Most, hogy a lengyel és a magyar kormányfő sikerre vitt egy fontos tárgyalást, talán megértették, hogy a magyarok és a lengyelek egyetértenek egy alapelvben: egyik sem várja el más népektől, hogy olyanná legyen, mint mi, viszont másoktól sem fogadja el az alkalmazkodás kényszerét. Ezt az elvet mindkét nép az ezeréves történelméből leszűrt tapasztalataira alapozza, és a szövetségnél erősebb kötelékkel, a népek közötti mély szeretettel átitatott barátsággal képes érvényre juttatni.