Ki is az a McAdams, aki ki meri hívni az istenek haragját? Apai részről skót származású amerikai, anyai oldalról második generációs magyar, aki 1993 márciusában, 28 évesen érkezett Magyarországra a nemzetközi kapcsolatok terén szerzett diplomával és az amerikai külügyminisztérium elemző főosztályán szerzett, kincset érő tapasztalattal a zsebében. Részben a „magyar beütés” hatására, részben, hogy segítsen egy magára találni igyekvő országon, melynek – mint érezte – fiatal, bontakozó demokráciáját több oldalról igen súlyos veszély fenyegeti.

A Gallup Intézetnél eltöltött kezdeti rövid, de a hazai körülményekre jó rálátást biztosító munka után a Fideszhez tartozó Demokrácia a Kommunizmus Után Alapítványnak (DAC) dolgozott. Számos projektnek volt igen aktív részese. Az egyik célja az volt, hogy a Fidesz nyugati képét javítsák. Daniel egy éven át jelképes fizetésért dolgozott, majd egy további éven át ingyen. Közben internetgrafikus felesége, Cynthia fizetéséből éltek. Kellett a pénz, hiszen egy alkalommal minden megtakarított pénzüket elvitték a – mondani sem kell – máig el nem fogott betörők. McAdams mindenütt ott volt, ahol segíteni lehetett. A korábbi tulajdonos idején a Budapest Sun hetilap névtelen vezércikkei alatt ő rejtőzött. A Brit Helsinki Emberjogi Csoportnak olyan tagja volt, aki nem Magyarország befeketítésében látta az üdvözülést. Brit konzervatív pénzt szerzett fideszes politikusoknak és programoknak. Az MDF-nek nemzetközi kommunikációs stratégiát tervezett, segített a Közép-Európai Demokrácia Fórum megtervezésében és az angolszász agy számára felfogható módon írta át a párt lehangoló történetét. MDF-politikusokat készített fel amerikai útjukra. Daniel hetilapunknak is adott tanácsot. A magyaroknak őszintébb, jobb amerikai barátja nemigen akadt itt, Magyarországon. Akadt. Múlt időben. Mert most, hogy Danielnek és Cynthiának néhány hónap múlva megszületik első gyermeke, három hét múlva csomagolnak. Hazamennek. Amikor a hazatérés mélyebb okairól kérdeztük, Daniel hangja mintha elfátyolosodott volna. „A jobboldal győzelme után nem állásajánlatra vártam. Csak egy telefonhívásra. Hogy igyunk meg egy sört és fogjunk kezet. De semmi. Csak a csönd.” Búcsúzóul Daniel, legalább mi köszönjük meg mindazt, amit tettél. Sok boldogságot nektek és a babának. Az ég áldjon. És egy utolsó, tényleg utolsó kérés. Ha 2002 tavaszának végén megcsörren a telefon, mert egy polgári hang Pestről keres, segítségedet kérve, légy oly kedves, válasz helyett rúgd be még a készüléket is a Potomacba.

* * *

Köszönöm, hogy belerúgtad a Potomacba

Nyílt levél Daniel McAdamsnak, dr. Ron Paul amerikai kongresszusi képviselő munkatársának. Capitolium, Washington, DC, Egyesült Államok

Kedves Daniel!

Hozzád írt búcsúlevelem eredetileg 1999 októberében jelent meg a Demokratában. A szerkesztő volt szíves teljes terjedelmében ismét közölni. Vannak ugyanis, akik elfelejtettek. De még sokan emlékszünk rád.

Először is, hadd köszönjem meg, hogy eleget tettél kérésemnek és megjelenése előtt elolvastad ezt a levelet. Így ki lehet küszöbölni az esetleges pontatlanságokat.

De mielőtt a lényegre térnék, hadd foglaljam össze néhány mondatban, mi történt az elmúlt hetekben, mert nyilván csak nagyjából követed nyomon az itteni eseményeket.

Pontosabban csak a legfontosabb eseményt említem. Azt, mely bizonyos szempontból téged is érint. Vagyis, hogy Farkas Flórián, a cigány kisebbség jobbközép vezetője megszégyenítette az Orbán-kormányt és a Fideszt. Egyszerűen azzal, hogy az Országos Választási Bizottsággal szembeszállva a Legfelsőbb Bírósághoz fordulva sikerrel óvta meg a roma önkormányzati választások végeredményét, mely Horváth Aladár baloldali cigány vezetőnek kedvezett, mert Farkas Flórián a választások lebonyolításának módját szabályellenesnek találta. Ezzel bebizonyította, hogy az Országos Választási Bizottság ismét a posztkomcsik javára volt részrehajló, és azt is, hogy az áprilisi országos választásokat is meg lehetett volna óvni a Legfelsőbb Bíróságon, ahogyan nálatok is megóvták annak idején a republikánusok. Ezt itt a kormány az áprilisi választások után nem tette meg, és hogy miért nem, erre máig nem adott magyarázatot. Még most is hallgat, amikor emberek százezrei teszik fel ismét értetlenkedve a borzalmas kérdést, látván Farkas Flórián sikeres óvását. Az még csak érthető, hogy minderről a balliberális média hallgat, mint a csuka. De hogy a jobboldali sajtó ne elemezze oldalakon át ezt a megmagyarázhatatlan ellentétet, mely Farkas óvása és a csalással kiütött jobbközép kormánynak a vereségébe való furcsa belenyugvása között feszül, és ne kérdezze meg róla politikusok, alkotmányjogászok, politológusok tucatjait, az érthetetlen. Úgy látszik, a jobboldali sajtó gondolkodásán is ül egy nagy fekete madár, amely meghiúsítja az ész szabad szárnyalását.

Megértem, persze, hogy a Fidesznek kínos az, hogy még a kormányzásuk idején olyan embereket nevezett ki e választási bizottságba, akik ellenségeik voltak, és az is kínos neki, hogy nem hallgatott azokra, akiknek már régen gyanús volt Rytkóék magatartása. Mint például rád. És itt jössz a képbe. Hiszen te hívtad fel elsőként a figyelmet Rytkóra a Napi Magyarország 1997. november 20-i számának címoldalára került nyilatkozatoddal. Vagyis a Fidesz 1998-as választási győzelme előtt. Akkor, amikor tiltakoztál a NATO-ba való belépésünk előtti népszavazásnál veled történtek miatt. Amikor egy brit emberjogi csoport megfigyelőjeként kihajítottak több fővárosi szavazóhelyiségből, és ezt te szóvá tetted. Mit nyilatkozott akkor jogos felháborodásodra Rytkó a Napi Magyarország 1997. december 15-i számában, amely Veszélyben a nyári választások nemzetközi ellenőrzése? címmel és Kukorelli: „a nemzetközi megfigyelők státusa rendezetlen” és Rytkó: „a magyar jogrend nem ismeri a nemzetközi megfigyelő fogalmát” alcímmel jelent meg? Ami az alcímben olvasható volt. Vagyis Rytkó már akkor kimutatta foga fehérjét. Azt állította, hogy „a magyar jogrend nem ismeri a nemzetközi megfigyelő fogalmát”. Talán mert úgy érezte, nem jó, ha nemzetközi ellenőrök néznek a NATO-referendum körülményeit intézők „körmére”. Rytkót akkor a fideszeseknek lángoló vörös betűkkel kellett volna beírniuk a jók és rosszak nevű képzeletbeli mérlegük „rossz” jelzésű serpenyőjébe dobandó figurák közé. De ezt nem tették. Nyilván nem volt fontos nekik Rytkó, hiszen „csak” a jobboldal választási sikere függhetett tőle és hasonló hangoltságú társaitól. Később pedig már semmilyen információ nem érdekelte azokat, akiknek nem a választási vereség után, hanem 1998 júniusában kellett volna beindítani a Demokrácia-vonalat. De vissza az e hetilapban hozzád írt búcsúlevélhez. Annak megjelenése után két nappal a volt kormány egy magas rangú tagja jelezte, hogy azonnal látni akar. Arra kért, maradj Magyarországon és dolgozz a Miniszterelnöki Hivatalnak. Akkorra azonban a kocka már rég el volt vetve, hiszen csak néhány napotok volt a hazautazásig. Minden előkészítve. Repülőjegy, lakás San Franciscóban. Megállapodtatok azonban, hogy az Egyesült Államokból segítesz. Egy szinte jelképes összegért, mely azonban a kezdeti nehézségekben mégis jelentett volna valamit, hiszen hatéves távollét után érkeztél oda vissza, és jó néhány hétre volt szükséged egy megfelelőbb munkahely megtalálásához. Éreztem, hogy ezt Washingtonban fogod megtalálni: ezért ajánlottam a városon keresztülhaladó folyót, a Potomacot a kagyló belerúgásának célpontjául.

A megállapodásnak én is nagyon örültem, hiszen tudtam, milyen sokat tudsz majd segíteni egy olyan kormánynak, amely nagyon is híján van barátoknak az Egyesült Államokban, abban az országban, amely az Új Világrend meghirdetése óta váratlanul a posztkommunisták barátja lett. De hát erről írod könyvedet is. Elutazásotok után derült ki, hogy a szakértői díj kifizetése technikai nehézségekbe ütközik. Ez ugyan egy szocialista-balliberális kormány esetében még röhejes akadály sem lett volna, de hát a jobboldal? Meg kellett tehát találni a módozatot, mert a hivatal nem utalhatott át neked Amerikába. Szomorú, de így kezdődött.

Az első akadályt Jeszenszky Géza, akkori washingtoni nagykövet gördítette munkád elé. Egyszerűen közölte: te nem dolgozhatsz az Orbán-kormánynak, és hogy a követség nem is továbbítaná neked a honoráriumot. Jeszenszky nyilván nem felejt: egyszer őt is – sokunk szerint jó okkal – bíráltad. Azt most talán ne is részletezzük, hogy mekkora összegeket fizetett ki ugyanez a nagykövetség olyanoknak, akik semmit sem tettek az Orbán-kormány érdekében, és hogy az amerikai „tanácsadók”, illetve cégeik milyen kapcsolatban álltak a nagykövetség egyes tagjaival.

Az „ügyed” azután átkerült a miniszterelnök főtanácsadó asszonyához, aki hónapokig a füle botját sem mozdította. Amikor végre válaszolt egyik e-mailedre, közölte, hogy a neked ígért fizetség túl sok, és esetleg a felét (az összeg nagyságát nevetségessége miatt ne fedjük fel) kínálhatja a beígért összegnek. Mondta ezt az a főtanácsadó, aki ennek az összegnek a sokszorosát adta át ezüsttálcán – és most fogódzkodj meg – Ágh Attila MSZP-s politológusnak. S a többi támogatottját most nem is sorolom. De ez nem volt elég. Rejtélyes indíttatásból megkérdezte tőled azt is, vajon bíráltad-e valaha is Soros Györgyöt írásban? Elmondtad, hogy évekkel korábban egy magyarországi internetes vitafórumon bizony ezt tetted. Később megtudtad, valaki úgy informálta a főtanácsadó asszonyt, hogy te azt írtad: „Soros megérdemelné, ha lelőnék”. Holott a te szavaid ezek voltak: „Bárki, aki hallgat rá, megérdemli, hogy lelőjék”. Ez pedig egyértelműen áttételes értelmű beszéd, és jóval közvetettebb hatású, mintha mondjuk azt mondanánk: „le kellett volna lőni, mint egy kutyát”. A lényeg: eljuttattad a főtanácsadó asszonynak, hogy mit is mondtál pontosan Sorosról. Az ócska tolvajról, tegyem hozzá, ezt erről a spekulánsról párizsi és hongkongi elítélése után nyugodtan le lehet írni. Szóval a neked tulajdonított, Soros-ellenes szavaidért feketelistáztattál. Te, aki éveken át annyit tettél Magyarországért és a magyar demokráciáért.

De ugorjunk. Több érdekes munkád után felajánlották neked, hogy bekerülhess dr. Ron Paul orvosból lett kongresszusi képviselő csapatába, a fővárosban, Washingtonban. Ô igazán kiváló ember, hiszen az egész kongresszusban egyike azon keveseknek, akik ellenzik az iraki háborút. Magyar barátaidat azonban ott sem felejtetted el. Ma is hálás vagyok, amiért segítettél annak az interjúnak a létrejöttében, amelyet a képviselő a Magyar Nemzetnek 2002 áprilisában adott, és amelyben Ron Paul – olvasóink érzése szerint az itteni nagykövet asszonyra is célozva – azt mondta: „mai problémáink közül sok abból származik, hogy más országok belügyeibe avatkozunk”.

A kettőnk közötti elektronikus levelezést átolvasva, most látom, panaszkodtál, hogy dr. Ron Paul rendszeresen kapott angol nyelvű anyagot szinte minden washingtoni követségtől, csak a magyartól nem. És hüledezve látom, hogy mennyire előre jelezted: ha az Orbán-kormány nem az F-16-osokat választja, Washington Orbán ellen fordul.

Szóval már jó ideje Paul képviselőnek dolgoztál, amikor itt az összes közvélemény-kutatási eredményt és exit pollt megcsúfolva, a szocialisták és a szabad demokraták néhány ezer szavazati többséggel „megnyerték” a választásokat. Te akkor azt írtad nekem, hogy „aki ötszázalékos növekedéssel szárnyaló gazdaság mellett egy olyan ellenféllel szemben veszít, mint Medgyessy, annak ki kell rúgnia a kampánystábját”. Hogy ez megtörtént-e, nem tudom. Mint ahogyan szinte semmi olyanról itt nem tudhatunk, mint ami nálatok közügy. Mindegy. Túl vagyunk rajta. Ma már úgy látom, talán nem is olyan baj, hogy vesztettünk. Mert ha nyerünk, nem derült volna fény sok-sok dologra, mely távlatilag talán több kárt okozott volna Magyarország jobbik felének, mint a dolgok mai állása. És nem derült volna ki sok-sok emberről, hogy kik is ők.

Nemrégiben Orbán miniszterelnököt helyettesítve Washingtonban járt Németh Zsolt, a zámolyi ügytől az antiszemita gyalázkodás visszaverésében mutatott bénultságáig menően gyenge eredményt mutatott külügyminisztérium volt államtitkára. A vacsorán, ahová te is hivatalos voltál, Német Zsolt üdvözölt téged, és azt mondta: „Daniel, jó barátokra van szükségünk Washingtonban”. Reméli, tette hozzá, hogy számíthatnak rád. És ekkor te, akit az útja végül is tényleg a Potomac partjára, a fővárosba vitt, képletesen belerúgtad a kagylót a folyóba. A kérést elutasítottad. Ha nem voltál jó a győzelem után egy kézfogásra sem, ne légy jó most a vereség után önkéntes munkára sem. Jól tetted, Daniel barátom.

De ha az első levelemben éppen ezt javasoltam, most az ellenkezőjére kérlek. Ha a jelenlegi, Washington előtt csúszómászó Medgyessy-kormány már most körvonalazódó katasztrofális kormányzása nyomán elveszíti a választásokat és a jobboldal hatalomra kerül, az új kormányról kialakítandó ítéleteddel várj három napot. És ha annak nevében valaki a megalakulása pillanatától számított 72 órán belül nem hív Budapestről téged – valamint Jonathan Sunley barátunkat Londonban vagy Michiel Klinkhammer barátunkat Amszterdamban, akik veled együtt oly sokat tettek értünk -, akkor azt a kormányt tekintsd úgy, mint egy hamis jobbközép kormányt, amely valójában nem olyan érdekeket szolgál, mint amilyenekért megválasztották. Egy olyan kormánynak, amely a veled való kapcsolat feltételeként ismét azt tekinti elsődlegesnek, hogy mit szólna ahhoz Soros György. Akkorra már 16 év is eltelhet a szovjetből az amerikai hatalmi szférába történt átkerülésünk óta, hacsak nem lesznek előrehozott választások Magyarországon. De annyi idő mindenesetre elég lesz arra, hogy a magam részéről azokat segítsem, akik a neked nem telefonáló kormány mihamarabbi vesztén dolgoznak a jobb oldalon. Egy olyan jobboldalért, amelynek csak a nemzeti érdekek elsőbbsége lesz a döntő. Egy olyannak, amelyik eléri azt, hogy Wittner Máriának végre már ne „takarítónőként” kelljen megjelölnie foglalkozását, miközben a másik oldal Barcs Sándor egykori vérbírót, a legrosszabb idők MTI-jének egykori kommunista vezérét tünteti ki szégyentelenül anélkül, hogy Medgyessy tanácsadói megkérdezték volna tőle, hogy egy internetes fórumon netán kritizálta-e valaha is a római pápát?

A régi barátsággal, István.