Hirdetés

Gáza hónapok óta többnyire már kívül esik a fősodrú média radarján, noha az enklávé egyre véresebb mészárszékké válik. Egy évvel annak megkezdése után, amit a hágai Nemzetközi Bíróság „hihető népirtásnak” nevezett, immár szinte senki sem maradt, aki elmondja nekünk, hogy mi történik Gázában, mert Izrael megölte a legtöbb ottani újságírót, eddig legalább 170-et, kitiltotta onnan a külföldieket és kiűzte a nemzetközi segélyszervezeteket. Csak pillanatfelvételeink vannak az egyéni szenvedésről, de az összképről fogalmunk sincs.

Hány palesztin halt meg? Palesztin tisztviselők már legalább 50 ezer halálesetet jegyeztek fel az egészségügyi rendszer összeomlása előtt. De pontosan hány halott van? Kétszer ennyi? Négyszer? Tízszer? Az igazság az, hogy senki sem tudja. A The Lancet című tekintélyes brit orvosi szaklapban közzétett „óvatos becslések” szerint az IDF szőnyegbombázásai a gázai infrastruktúra teljes megsemmisítése révén akár 186 ezer palesztin férfi, nő és gyermek halálát is okozhatták.

Mi a helyzet a gázai éhínséggel, amely már hónapok óta tombol, mivel Izrael szisztematikusan blokkolja az enklávéba irányuló segélyeket, összhangban tavaly októberi ígéretével, miszerint megtagadja az ottani palesztinoktól az ételt, a vizet és az áramot? Az elhúzódó éhínséget azonban szinte áldozat nélküli bűncselekményként mutatják be. Hol vannak nyilvántartva az éhínség áldozatai? Természetesen nem veszik számba őket a tévéképernyőkön vagy a címlapokon. A halálos áldozatok valódi számát valószínűleg soha nem fogják közölni, ahogyan nem történt meg a NATO afganisztáni, iraki és líbiai vérfürdői után sem. A nyugati politikusoknak nem érdekük, hogy a közvélemény megtudja az igazságot, és a nyugati médiának sem érdeke, hogy felfedje.

Izrael gázai tevékenysége nyilvánvaló, sokkoló bizonyítéka annak, hogy a Nyugat nem a demokrácia bástyája és a barbárság elleni védőgát, amiknek hazudja magát. A nyugati politikusok teljes mértékben a gázai offenzíva cinikus cinkosai – és ezt a tényt lehetetlen elrejteni a nyilvánosság elől. A hétköznapi emberek világossá tették, hogy a mészárlás befejezését akarják, de a nyugati politika ma már egyáltalán nem reagál a népi igényekre. A demokratikus elszámoltathatóság utolsó maradványait már évekkel ezelőtt felszámolták, miután a Nyugat politikai rendszereit foglyul ejtette a kozmopolita elit. A gázai helyzetre senki sem figyel a hatalomban lévők közül, sőt azokat, akik ellenzik Izrael ténykedését és a Nyugat bűnrészességét benne, gátlástalanul megrágalmazzák. A mészárlás ellen tiltakozó milliókat a lakájmédia „tízezreknek” bagatellizálja és antiszemitának bélyegezi.

Korábban írtuk

Stratégiája részeként az IDF megsemmisítette Gáza infrastruktúrájának nagy részét, lerombolva több mint százezer lakóépületet, köztük csaknem az összes kórházat, iskolát és kultuszhelyet, ami a legnagyobb nyilvános háborúsbűncselekmény-sorozat emberemlékezet óta. Az ENSZ szerint a Gázát sújtó folyamatos izraeli légi csapások 2,3 millió palesztin otthonát 42 millió tonna törmelékké változtatták, amelynek az eltakarítása 15 évet venne igénybe. Ez elég lenne ahhoz, hogy megtöltsön egy New Yorktól Szingapúrig tartó billenőkocsisort. Az ENSZ aknamentesítő részlegének vezetője megállapítja, hogy Gázában több a háborús rom, mint Ukrajnában. Gáza, amely tele van nélkülöző, hajléktalan és gyakran megnyomorított menekültekkel, akiket megfosztottak lakhatásuktól, iskoláiktól és kórházaiktól, izraeli ostrom alatt fog vegetálni és elvérezni, a lakájmédia pedig várhatóan még azt a kevés érdeklődést is elveszíti, amit eddig tanúsított az ottani palesztinok sorsa iránt.

Gáza lakosságának hideg és nedves téllel kell szembenéznie, áram és higiénia nélkül, különböző járványok fenyegetésének kitéve. Mindeközben izraeli szélsőségesek tömegei rendszeresen blokkolják az élelmiszert szállító teherautókat, mindezt olyan időszakban, amikor az ENSZ tisztviselői szerint egymillió palesztint fenyeget az éhhalál közvetlen veszélye. Amikor pedig a teherautók áthaladnak, az izraeli katonák, ugyanattól a mentalitástól vezéreltetve, megvárják, amíg az éhezők a teherautók köré tömörülnek, majd időnként „szórakozásból” tüzet nyitnak rájuk.

Izrael válogatás nélkül gyilkolja a palesztin civileket különböző módszerekkel, többek között felrobbantva a házaikat egy szadista „Hol van apu?” nevű mesterséges intelligenciás nyomkövető rendszert használva, amely addig késlelteti a bombázásokat, amíg a „feltételezett Hamász-tagok” haza nem érnek, hogy velük együtt a családjukat is meggyilkolhassák. Izraeli katonák módszeresen használnak buldózereket palesztin civilek – esetenként élve történő – eltemetésére, miközben filmezik, majd kiposztolják és dicsőítik szadista gaztetteiket.

A társadalmukat jellemző „messianisztikus őrültség” (Dominique de Villepin) sajátos megnyilvánulásaként az izraeliek mind a köznép, mind a vezetés szintjén egyenesen dicsekednek vérszomjas viselkedésükkel ahelyett, hogy letagadnák, netán elítélnék vagy legalábbis szégyenkeznének miatta, mint a normális emberek egy normális társadalomban, vagyis gyakorlatilag minden más társadalomban a földön. Lényegében senki sem tiltakozik Izraelben a palesztinok tömeges lemészárlása ellen. A „baloldali” izraeliek Netanjahu kudarca ellen tiltakoznak, amiért nem kapták vissza a túszokat, de közömbösek a gázaiakat sújtó agresszió iránt. Valójában a „közömbös” valószínűleg rossz szó. Amikor izraeli zsidók bármit is mondanak a palesztinok szenvedéséről és haláláról, akkor jellemzően azt vadul ünneplik, miközben 66 százalékuk változatlanul hallani sem akar egy palesztin állam létrehozásáról, noha már a hagyományos és ad hoc szövetségeseik közül is egyre többen (franciák, britek, szaúdiak stb.) elismerik, hogy a kétállami megoldás nélkül lehetetlen tartós békét teremteni a Közel-Keleten. Ami tehát Gázában folyik, az a nyugati „demokráciák” örök szégyene és közel-keleti előretolt helyőrségük elévülhetetlen bűne.