De hol kéne lennie? Miért pont a magyar sportnak kéne szárnyalnia, illetve ugyan honnan szárnyalna fel a magyar sport, ha nincs egy talpalatnyi szilárd talaj a Gyurcsány-mocsárban? Szánalmas ez a vergődés, és egyre fájdalmasabb a reménykedés, hogy talán egy-két aranyérem még leesik valahol. Talán a kardozók, a kajak-kenusok. És akkor jobb lesz? Akkor a jólfizetett, sima arcú sportvezetők hazatérve elégedetten nyilatkozhatják, hogy tulajdonképpen ez milyen nagy siker, hogy ugyan így meg úgy, de azért a magyar sport még mindig, és legyünk büszkék ezekre a gyerekekre, mert a bronz is szépen csillog, és különben sem az eredmény, hanem a részvétel a fontos? És ekkor sem beszél majd egyikük sem arról, hogy ez az újabb nyilvános megszégyenülés milyen nehezen gyógyuló sebet ejtett a társadalom lelkén? Mert van olyan. Van olyan, hogy nemzeti öntudat, nemzeti büszkeség, nemzeti elhivatottság, s ha ez újra és újra megsérül, akkor egyre többen, még többen lesznek, akik inkább a dezertálást választják. Ki dacból, ki önzésből, ki azért, mert az életösztön hajtja.

Felmondják az együttműködést. Az egyik elmegy külföldre, mert már nincs türelme várni. A másik felmondja a fair play-t, mert azt látja, hogy aki nyomul, az előrébb jut, és legalább neki legyen jó.

Hat éve, hogy ebben élünk. Hat éve morzsolódik azok tábora, akik hisznek a tiszta emberi eszmékben, akik hisznek a szeretet és az összefogás erejében, akik aszerint élik az életüket, hogy a jó munka megtermi gyümölcsét és az élet rendje az, hogy az ember a maga területén a legjobbra törekedjen, a legtöbbet nyújtsa, és ha versenyeznie kell, akkor sportszerűen küzdjön, mert az életben – gondolják egyre kevesebben – nem a cél a legfontosabb, hanem a hozzávezető út.

Csakhogy az élet most másfélét diktál. Az olimpia már régen nem a legjobbak nemes vetélkedése, hanem olyan színtér, ahol a legerősebb nemzetek mindent eszközt bevetve küzdenek egymással, s ahol csak és kizárólag a győzelem számít. Soha, sehol, senki nem tartja számon, ki volt az adott szám második, harmadik vagy ötödik helyezettje, pedig az sem kis dolog. Csak egy számít, az aranyérem, mert a bajnokból ikont lehet faragni, a győzelemmel hatást lehet gyakorolni a társadalom lelkére. Egy adott társadalom küzdőképességének tökéletes tükörképe az olimpia. Mellesleg gigantikus üzlet. Ön, aki e sorokat olvassa, valóban elhiszi, hogy az úszó Michael Phelps minden orvosi segítség nélkül képes volt erre a teljesítményre? Vagy még egyszerűbben: elhiszi-e ön, hogy létezhet olyan ember, aki a világ legkeményebb mezőnyében nap nap után, szinte pihenés nélkül akár egy tucatszor is képes a legjobb lenni? Ha elhiszi, olvassa el e lapban, mit mond Angel Heredia doppingdíler. Ha nem hiszi el, akkor még van remény.

De ez egy másik, sokkal sötétebb történet. A nagy, fényes, nyilvános mese főhőse Kína, amely megragadta az alkalmat és megmutatta a világnak, hogy a rendkívüli mennyiségből rendkívüli minőséget tudott kovácsolni. Kína most már vitathatatlanul az első. Megszületett az új kínai mítosz. Amerika a második helyre szorult. Oroszország kivonult az olimpiai bizniszből. Magyarországon pedig hat éve áll az idő. Ki indítja el megint? És mikor?

Bencsik András