Ha ebből az sül ki, amit a nyilvánosság egy része már napok óta sejt, hogy Gyurcsány már nem tud olyat ígérni – hazudni –, amit az SZDSZ megszavazna, akkor ön most, ahogy e sorokat olvassa, valóban történelmi pillanatokat él át, mert ebben az esetben jó esély van arra, hogy Fletó bukjon, és mi legkésőbb tavasszal jobb kormányt válasszunk. Az a helyzet ugyanis, hogy a pekingi olimpiának nemcsak nyertesei voltak, hanem vesztesei, és nagyon úgy néz ki, hogy a legnagyobb vesztes éppen Gyurcsány Ferenc lett, mivel minden idők legsikertelenebb olimpiai szereplése (a Trianon utáni párizsi olimpiát úriember nem veszi figyelembe) egyértelműen a tartós és általános hanyatlás jele. Gyurcsány Ferenc sok mindent túlélt, fénykorában még arra is képes volt, hogy egy nagy hazugság közzétételével olyan véres káoszba fullassza az országot, amelyből egy évig képtelenek voltunk kikászálódni, a mostani olimpiai megszégyenülést azonban már nem fogja túlélni. Még akkor sem, ha a lakájmédia a kissé túl optimista Schmitt Pált szeretné első számú bűnbakká tenni.

A Schmitt Pál vezette Magyar Olimpiai Bizottság felelőssége tagadhatatlanul fennáll, legfőbb bűnük alighanem az volt, hogy miközben a tatárok már a Dunántúlon perzselték föl a falvakat, ők kincstári mosollyal nyugtázták, hogy „bár nincs minden rendben, azért reménykedjünk a tisztes helytállásban”. Csakhogy aki behívta a tatárokat, az sokkal inkább felelős, ha szabad ilyen történelmietlen párhuzammal előállni. A balliberális kurzus tahó pitiánersége, a nemzeti összefogás, a szolidaritás és a hazaszeretet kigúnyolása, sőt üldözése ütött vissza a pekingi fiaskóban, mert ebből a kártékony közegből csak azok a műhelyek voltak képesek kiemelkedni, amelyek a hazai befolyástól függetleníteni tudták magukat, s egy erőteljes belső morális rendszert tartottak fenn. Aki látta például a harmadszor is olimpiai bajnokságot szerző vízipólósok nyilatkozatait, ahogy saját szerepüket a többiekéhez sorolták, aki látta ugyanakkor a kapitány magabiztosan önérzetes, de legalább ennyire empatikus nyilatkozatát, az érezhette a különbséget.

Ha Magyarországon olyan ember volna a miniszterelnök, mint Kemény Dénes, és olyanok ülnének vele a kormányban, mint a kenusok és a vízilabdázók, akkor ugye, ön is pontosan el tudná képzelni, hogy most hol tartanánk? Az olimpia szégyenét természetesen a média szét fogja beszélni, de mindenki tudja mégis, hogy a katasztrófa bekövetkezett, innen tovább nem vezet út. Új helyzetet kell teremteni. Másfelől, akik praktikus kényszerből a grúziai sajnálatos események kapcsán ostorozzák az orosz megszállást (emlékezvén korábbi szovjet megszállásokra), kicsit zavarba kerülhetnek most, amikor a fegyveres grúz megszállás alól szabadulni igyekvő oszétok és abházok függetlenedési szándékairól is értesülnek. Ha jár a szabadság a grúzoknak, jár-e az oszétoknak és az abházoknak is? Ha az orosz megszállást elítéljük, elítéljük-e a grúz megszállást is? Ha békét akarunk a Kaukázusban, akarunk-e békét mindenkinek? Van-e joga egy kis népnek önrendelkezni? És ha speciel nem barátja Amerikának? Másfelől, mi legyen az olajcsapokkal? Különben lehet, hogy ezért is Gyurcsány a hibás.

Bencsik András