Az európai liberális táborba egyre jobban betagozódó Magyar Péter a napokban elővette a baloldal által már oly sokszor megénekelt követelést, amely szerint hazánknak le kéne mondania szuverenitása egy részéről. Egyre inkább úgy tűnik, hogy Magyar ott folytatja, ahol momentumos elődei abbahagyták a brüsszeli politizálást.

Hirdetés

A Tisza Párt elnöke hazánk önrendelkezésének részleges feladását azzal összefüggésben követelte, hogy céljai között – olyan baloldali szereplőkhöz hasonlóan, mint Gyurcsány Ferenc, Hadházy Ákos vagy Márki-Zay Péter – szerepel az Európai Ügyészséghez való csatlakozás is. Szintén a levitézlett ellenzéki alakokhoz hasonlóan azzal érvel, hogy így a Magyarországnak szerződés szerint járó uniós források teljes egészében hozzáférhetővé válnának, noha ilyen követelés hivatalosan szóba sem került a folyósítás feltételeiről szóló tárgyalásokon.

Érdemes azonban feltenni a kérdést, hogy kit képvisel az a politikus, aki – ha így volna, és a még hiányzó pénzek átutalása csak akkor válna lehetővé, ha az önállóságunk egy része elvész – erre gondolkodás és teketória nélkül rábólintana. Kik az ő megbízói, kinek dolgozik? A magyar választóknak vagy azon külföldi szereplőknek, akik az ország fölötti irányítást mind jobban át akarják venni, hogy erőforrásait egyre inkább a maguk javára fordíthassák?

Magyarország nem mondott le a szuverenitásáról, amikor 2004-ben belépett abba a klubba, amelyet Európai Uniónak nevezünk, csupán – ahogy a korábbi Alkotmány és a jelenleg hatályos Alaptörvény is fogalmaz – hatásköreinek egy részét „a többi tagállammal közösen gyakorolhatja”. A közösség tagjaként be kell fizetnie bizonyos összegeket, piacait a többiek előtt is megnyitotta, munkavállalói Európa-szerte dolgozhatnak, cserébe egyebek mellett azon régiói, amelyeknek fejlettsége nem éri el az uniós átlagot, fejlesztési forrásokban részesülnek.

Korábban írtuk

Vajon van olyan ember, aki bár ellátja a munkahelyén a rábízott feladatokat, mégis elfogadná, hogy a hónap végeztével a főnöke elé állva a fizetése egy részét csak akkor kapja meg, ha lemond személyes szabadságáról, és megtesz neki bizonyos dolgokat? Ha van is, aki kényszerből belemegy az ilyesmibe, ki tartja az ilyesmit elfogadhatónak? Ami ennél is fontosabb: megteheti ezt egy magára valamit is adó ország?

Magyar Péter azt javasolja, hogy azokért a pénzekért, amelyek egyébként Magyarország sajátjai, nem valamiféle adományok, hanem kifizetésük a szerződésből automatikusan következik, hagyjuk magunkat csuklóztatni. Csatlakozzunk tehát egy olyan szervezethez, amellyel egyébként szakmailag megfelelő együttműködése van az országnak, tehát erre a lépésre nézve semmilyen valódi, objektív kényszer nincs. A vádhatósági hatáskörök egy részének átadása ráadásul komoly veszélyekkel fenyeget. Pontosan tudjuk, hiszen naponta tapasztaljuk, hogy milyen, amikor egy elméletileg és a lefektetett szabályok alapján függetlenként működő, jogi feladatokat ellátó, akár igazságszolgáltatás részét képező intézmény tendenciózusan politikai célok érdekében tevékenykedik.

A legkézenfekvőbb példa az az Európai Bizottság, amelynek elnöke a magyar uniós soros elnökség programjáról szóló vitában egy tőrőlmetszett háború- és szankciópárti beszédet mondott, támadva hazánkat azért, mert nem hajlandó lemondani az olcsó energiaforrásokról akkor sem, ha azok egy része történetesen Oroszországból érkezik. Egy testület, amelynek első embere ilyen, a legkonfliktusosabb politikai kérdések kapcsán egyértelműen állást foglal, ráadásul a magyar választók akaratával homlokegyenest ellentétesen, nehezen nevezhető a szerződések pártatlan őrének, noha első számú feladata ez volna. Az a politikus pedig, aki egy ilyen szöveg hallatán úgy tapsol felállva, mint egy kommunista pártkongresszuson, nem a nemzeti táborhoz tartozik, hanem a brüsszeli liberális mainstreamhez.

Példaként említhető az Európai Unió Bírósága is, amelynek az európai igazságszolgáltatás ékkövének kellene lennie, ehelyett azonban egymás után láthatunk részéről olyan ítéleteket, amelyek nem szolgálnak más célt, mint a tagállamok hatásköreinek kiüresítését, azok uniós szintre emelését. Nyilvánvaló, hogy egy föderalista intézményről van szó, és ezt senki nem tagadja, legfeljebb abban látunk különbséget, hogy a nemzetállamok szabad együttműködését idealizálók elítélik ezt a gyakorlatot, a tagországok szuverenitásának lebontását dicsőítő elemzők pedig az egekig magasztalják.

A bíróság a központosító célkitűzéseket segítette a bankunió megteremtése, a 2008-ban kirobbant gazdasági válság idején, és voltak, akik azt remélték, hogy az egészségügy területén is hasonló döntéseket hoz a világjárvány okozta krízis nyomán. A testület hozzájárult ahhoz a forrásmegvonáshoz is, amely hazánkat és – amíg jobboldali kormánya volt – Lengyelországot is sújtotta, hiszen a két „rebellis” ellenében döntöttek a jogállamisági mechanizmus alkalmazásával kapcsolatban indított perben.

Negatív tapasztalatokkal tele van már a padlás, és jól látszik, hogy a föderalista szereplők maximálisan kihasználják a rendelkezésükre álló politikai játékteret. Ilyen körülmények között a szuverenisták is bolondok volnának, ha bármely rendelkezésükre álló eszközről vagy hatáskörről lemondanának. Magyar Péter mégis ezt javasolja, és ezt vagy liberális elvhűségből teszi – hiszen ő nevezte magát a Spinoza Színházban Rangos Katalin kérdésére liberálisnak –, vagy azért, mert erre valamiért rákényszerült. Az mindenesetre egyre inkább körvonalazódik, hogy az Európai Parlamentben ott vette fel a fonalat, ahol Donáth Anna és Cseh Katalin néhány hónappal ezelőtt elhagyta.

Tudva levő, hogy Magyar Péter maga és pártja politikai jövőjét a Manfred Weber vezette Európai Néppárttal kötötte össze. Márpedig ez a szövetség mára meglehetősen messzire került kezdeti jelmondatától: „Európa keresztény lesz, vagy nem lesz.”

Amikor 2021-ben a Fidesz kilépett, a szervezet programjában már az az elképzelés szerepelt, amely szerint „a nemzetállamok önmagukban már nem képesek teljes és hatékony védelmet biztosítani állampolgáraiknak”. A magyar kormánypárttal kenyértörésig vezető vita két fő pontja a migrációs politika és a család intézményével kapcsolatos elképzelések voltak. A magyar nemzeti oldalnak elfogadhatatlan volt, hogy rá akarják szorítani az illegális bevándorlók nyakló nélküli befogadására, valamint arra, hogy nyisson a genderőrület irányába.

Az Európai Néppárt eltávolodott a jobboldali értékektől, és annak a balliberális elitnek vált a tartópillérévé, amely maga alá akarja gyűrni az összes önállóságra vágyó, elsősorban saját érdekeit szem előtt tartó tagállamot. Az is meglehetősen egyértelmű, hogy ez az arisztokrácia hova vezette az Európai Uniót. Az erős világpolitikai pozícióra vágyó közösség mára szinte reménytelenül lemaradt versenytársaitól, amit még az Európai Bizottság számára készített Draghi-jelentés is pontosan szemléltet.

A dokumentum részletesen bemutatja, hogy kontinensünk mára abszolút nem tud lépést tartani az USA-val és Kínával. Ez azoknak a döntéseknek köszönhető, amelyek rendre figyelmen kívül hagyták az európai vállalkozások és emberek érdekeit, és politikai okokból vagy külső nyomásra hátrányt okoztak olyan lényeges területeken, mint az energiaellátás.

Ez az az elit, amely alá a Tisza Párt is betagozódott, folytatva a hazai liberális ellenzéki hagyományokat. A kérdés az, hogy a magyar választók gyomra ezúttal beveszi-e, hogy országuk önállóságát – akár csak egy picit is – csorbítsák.

A szerző az Alapjogokért Központ elemzője.