Egy új paradigma felemelkedése

A tudományos gondolkodás sajátossága – legyen szó természet- vagy társadalomtudományról –, hogy alapvető axiómáit vagy aktuális paradigmáit ellentétpárokban fogalmazza meg. A humántudományok, mint az esztétika vagy az etika esetében, ahol szép és a csúnya, illetve a jó és a rossz áll szemben egymással, ez könnyen felismerhető, de ugyanez a gondolkodás tetten érhető a fizikában is, ahol a hideg és a meleg áramlásának problémáját hasonló módon döntötték el tudományosan, de még az atommag és az azt körbevevő elektronfelhő esetében is ellentétes töltöttségről beszélünk.

A politikatudomány területén és a politikával foglalkozó publicisztikákban az egyik ilyen ellentétpár hosszú évtizedek óta a jobb- és a baloldal kifejezésekben sűrűsödött össze, ami mára már kezd meghaladottá válni.

A jobb- és a baloldalhoz hagyományosan kötődő gazdaság- és társadalompolitikai problémafelvetések, valamint az azokra adandó válaszok túlnyomó többsége még a globalizációt megelőző korban, a mostanitól eltérő társadalmi struktúrákban születtek. Csak néhány alapvető tényt kiragadva – mára lényegében eltűnt a hagyományos értelemben vett ipari munkásság, megváltozott az állam és a vállalatok közötti viszony, megszűnt a nemzetállami jogalkotás kizárólagossága, stb. – egyértelmű, hogy olyan új problémák bukkantak és bukkannak fel napjainkban, amelyekre a hagyományos értelemben vett jobb- és baloldali politika már nem tud konzisztens és elfogadható válaszokat adni.

Az emberiség társadalomtörténetében ilyen léptékű változások során korábbi megkérdőjelezhetetlen igazságok vesztették érvényüket és egykoron elképzelhetetlen gondolatok nyertek polgárjogot, miközben ugyanazt a társadalmi valóságban lejátszódó eseményt az uralkodó eszmerendszer megváltozásának köszönhetően teljesen másképp értelmezték már. Ma is egy ehhez hasonló paradigmaváltás zajlik, melynek következtében a korábbiaktól teljesen eltérő jellegű problémák mentén alakulnak ki a legfontosabb törésvonalak. 

A törésvonal helye

Ha gazdasági szemszögből nézzük a dolgokat, akkor a legégetőbb problémák között találjuk a multinacionális vállalatoknak az állami szuverenitást is korlátozó térnyerését, befolyását azzal kiegészítve, hogy bizonyos esetekben a tengerentúlon már klasszikus emberi jogok is megilletik ezeket a tőkés társaságokat. Társadalompolitikai szempontból pedig rendkívüli módon kiszélesített, látszólagos emberi jogok állnak a viták középpontjában. Ide sorolható a fehér gyarmatosítók örökségét elutasító, radikális és sokszor erőszakos afroamerikai identitáskereső mozgalmaktól (BLM és woke) a genderkérdésen át a migráció megítéléséig minden igazán meghatározó kérdés. Ha mindezeket a problémákat végiggondoljuk, azok már nem a hagyományos jobb–bal törésvonal mentén értelmezhetők.

Ha meg kell mondani, hogy mi a közös ezekben a látszólag eltérő kérdésekben, akkor azt csak és kizárólag a globalizáció jelenségével összefüggésben lehet megtenni. Gazdasági szempontból viszonylag könnyen belátható, hogy egyes politikai csoportosulások – a dereguláció támogatásával, kedvező pénzügyi feltételek biztosításával, stb. – a multinacionális vállalatok térnyerésében látják a jövőt, míg mások épp a hazai vállalkozások támogatását tartják a követendő útnak. A migráció kérdésében is hasonló megosztottság fedezhető fel, hiszen egyesek azt globális emberi jogként kívánják értelmezni és érvényesíteni, miközben mások éppen a nemzeti érdekekre hivatkozva igyekeznek azt vissza-, vagy legalábbis keretek közé szorítani. Ha csupán ennek a két tágabban értelmezett kérdésnek a gyakorlati megjelenését nézzük a nyugati politika tükrében, akkor egészen világosan körvonalazódik, hogy létezik a nemzetközi tőke érdekeit előmozdító, de önmagát baloldalinak mondó politikai csoportosulás, miközben magukat jobboldaliként meghatározó pártok között is vannak, amelyek zászlajukra tűzték a migráció támogatását. Mindez teljesen egyértelművé teszi, hogy ma már bal- és jobboldali relációban nehéz értelmezni a világot. Sokkal helytállóbbnak tűnik a törésvonalat a globalisták és a nemzeti szuverenitást védő patrióta csoportosulások közé helyezni. 

Mindezen folyamatok következményei jól kitapinthatók a többpártrendszerre épülő európai politikai struktúra vizsgálata során. A hagyományosnak mondható bal- és jobboldali pártok folyamatos visszaszorulásának vagyunk tanúi, melynek egyik legjobb példáját éppen az idén lezajlott francia parlamenti választások szolgáltatják. A klasszikus baloldal lényegében eltűnt, helyette egy radikális baloldalt, kommunistákat és zöldeket tömörítő új formáció erősödött meg, míg jobboldalon a konzervatív köztársaságiak határozottan a Le Pen vezette szuverenista tömb mögé szorultak, hanyatlásuk pedig sajnos megállíthatatlannak tűnik.  

A folyamatok azt mutatják, hogy azok a formációk – legyen szó jobb- vagy baloldali pártokról –, amelyeknek a vezetői nem ismerik fel, hogy a nyugati társadalmakat megosztó törésvonalak eltolódtak és az ebből fakadó változásokhoz nem tudnak alkalmazkodni, hamarosan el fognak jelentéktelenedni vagy meg fognak szűnni. Tökéletesen tetten érhető mindez a hazai politikában is! Az MSZP megrekedt a XX. század paradigmái között, melynek eredményeként mára egykori nagy társadalmi támogatottsága elenyésző töredéke lett a DK-énak. A Demokratikus Koalíció Gyurcsány Ferenc vezetésével képes volt alkalmazkodni és lényegében a globalista világszemléletet tükröző meghatározó párttá válni hazánkban. 

Légy praktikus

A tapasztalatok azt mutatják, hogy a patrióta pártok akkor lehetnek sikeresek – miként arra a CPAC-kongresszuson Orbán Viktor miniszterelnök is felhívta a figyelmet –, ha a globalistákra jellemző ideológiai harc helyett olyan gazdaságpolitikát képesek folytatni, ami megteremti az előrejutás lehetőségét mindenki számára. Azok a jobboldali pártok, amelyek ezt megértették, olyan szociális intézkedéseket léptettek életbe már az elmúlt években – különösen pedig az orosz–ukrán háború kirobbanását követően –, melyeknek a hagyományos értelemben vett baloldal törekvéseivel is találkozni kellett volna. Rezsicsökkentés, hatósági árak bevezetése, családtámogatások és még sorolhatnám. Ehhez képest mit tapasztalunk idehaza vagy éppen a szomszédainknál? Csak egy példát kiemelve. Szlovéniában a jobboldali kormány maximalizálta az üzemanyagárakat. A választásokat elvesztette a Janša-kormány, az új, magát baloldalinak valló szlovén vezetés pedig azonnal eltörölve a hatósági árat, helyt adott a piaci ár elszabadulásának. A helyzet ismerős, de idehaza másként alakultak a választások. 

Az imént leírtakhoz hasonló szociális intézkedéseket megvalósító vagy azokat vállaló és ezáltal a társadalom szélesebb rétegeit megszólítani képes patrióta politikai formációkat a globalista – vagy David Goodhart brit történész-politológus terminológiája szerint „akárholok”-nak nevezett – ellenfeleink manapság határozottan dehonesztáló értelemben populistának bélyegzik.

Ez talán mindennél jobban jelzi, hogy a globalisták egyfajta elit közösségként próbálják meghatározni magukat az átlagember érdekeit felvállaló patrióta politikusokkal szemben. Ez a szerintük „emelkedett”, a világ átformálását célul kitűző „forradalmi hév” nem ismeretlen hazánkban, ezért joggal tekintünk rá kellő gyanakvással. A történelmi tapasztalatok arra is figyelmeztetnek minket, hogy vegyük rendkívül komolyan a kihívást, ugyanis ezek az elitista és messianisztikus szemléletű mozgalmak – legyen szó azok bármely ágáról, így a radikális feministákról vagy akár a BLM-mozgalomról – kétségtelenül közösségé tudják formálni az azokban hívőket.

Ezért a patrióta, nemzeti oldalnak is ki kell építenie saját közösségeit, amelyek vonzó alternatívát nyújtanak a „világmegváltó” globalista ötletekkel szemben. A magányos, hitehagyott és gyökerek, kapaszkodók nélküli ember ugyanis sokkal esendőbb, kiszolgáltatottabb, mint – miként Osztie Zoltán atya megfogalmazta – az az ember, aki a kétezer éves, természetfölötti kinyilatkoztatással rendelkező és cáfolhatatlanul az igazságot közvetítő, emberi közösséget formáló keresztény egyházak tanítását próbálja követni. A közösségek pedig azért is rendkívül fontosak, mert a leírt folyamatok eredményeként felerősödött azok identitáspolitikai jelentősége a nyugati világban.

Ez kihívást jelent a klasszikus, egyéni jogok tiszteletére épülő liberális politikai berendezkedésekkel szemben is, hiszen az identitás mindig csoportkérdés, ami csoportjogokat követel. Mindezek a mozgalmak – vagy éppen a csoportjogokat követelő muzulmán migránsok – azért lehetnek sikeresek, mert a liberális társadalmak köztudottan gyenge identitásúak. Az Egyesült Államok és néhány nyugat-európai ország példájából láthatjuk, hogy a közélet és a magánélet határait elmosó baloldali identitáspolitika milyen károkat képes okozni. Mára a baloldali identitáspolitika a nyugati oktatási és kulturális intézményekben csaknem egyeduralkodóvá vált, minek következtében a nyugatot felemelő vitakultúra hanyatlásnak indult a „politikai korrektség” fojtogató légkörében. Ma már ott tartunk, hogy sokszor a szemben álló vélemények erkölcsi és nem egy esetben jogi szankcionálásával igyekeznek visszaszorítani a szólásszabadságot.

Samuel Huntington, a Civilizációk összecsapása című könyvével világhírűvé vált tudós e folyamatokat párhuzamba állítja Amerika meggyengülésével. Sőt ennél is tovább menve kifejti, hogy a kulturális kettészakadás és/vagy a közvélemény akaratát egyre inkább figyelmen kívül hagyó, a nemzettől elszakadó elitekből álló kormányzat az állam és a társadalom korábban ismert formáinak felbomlásához vezethet. Huntington a Kik vagyunk mi? című könyvében azzal érvel, hogy az amerikai hitvalláshoz való ragaszkodás önmagában nem elég az amerikai identitás fenntartásához, hiszen a csupán ideológiára alapozó államok – mint például a Szovjetunió – elbuktak, ezért azt javasolja, hogy az amerikaiak térjenek vissza a felvilágosodás és a protestáns reformáció elveihez, amelyeket lényegében az alapító atyák fektettek le. 

Azaz Huntington egyfajta patrióta, valláserkölcsi alapokat is magában foglaló identitáspolitikában látja az Egyesült Államok jövőjét. Ha mindezt Magyarország vagy Európa esetében próbáljuk értelmezni, akkor egészen egyértelmű következtetések adódnak. 

Keresztény identitás

Meg kell védenünk sajátos nemzeti kultúránkat, amely nem szakítható el a kereszténységtől. Ezen keretek között kell olyan közösségi alternatívát kialakítanunk, ami kellően vonzó jövőképet kínál a társadalom számára a globalisták által sulykolt, eszményinek hazudott világgal szemben. A keresztény alapok jelentik az egyetlen olyan alternatívát, amely történelmileg is bizonyította, hogy a világnézetek pluralitása ellenére is lehetséges konszenzust létrehozni egy társadalomban. 

Ez a kereszténydemokrata vízió a mai kapitalista világunkban nem választható el az anyagi értelemben vett jóléttől, de annál jóval többről kell szólnia. Éppen a hátunk mögött hagyott XX. század bizonyította, hogy a gazdasági és technikai fejlődés erkölcsi és társadalmi felelősségvállalás hiányában a legsúlyosabb károkat okozhatja az emberiség számára. Ez a tanulság – a mai nyugati individualista és liberális társadalmakban, ahol a polgároknak döntően csak a jogok iránt van érzékük, és többé-kevésbé viszolyognak azoktól a kötelezettségektől, amelyek az embert társaival és a társadalommal szemben terhelik – különösen fontos.

A kereszténydemokrata felfogás ezzel szemben a kötelezettségek kölcsönös teljesítését a jogok érvényesítésének és ezáltal az emberek közötti együttműködés alapjának tekinti. Ez a szemlélet teszi lehetővé, hogy a kereszténydemokrácia egyidejűleg tudja támogatni az egyéni teljesítményt és a természetes közösségek boldogulását, ezáltal képes arra is, hogy feloldja az individualista és a kollektivista eszmék közötti ellentéteket.

Ez utóbbira különösen nagy szükség van, mert a bolygónk kizsákmányolásához vezető „carpe diem” vagy magyarosan „élvezd a napot” – „élj a mának” – individualista és hedonista felfogása, valamint az újonnan megjelenő marxista gyökerű, szűkülő csoportidentitásokra épülő kollektivista ideológiák egyaránt veszélyeztetik a polgári együttélés alapját jelentő, maradandó erkölcsi törvényeket. A megoldás azonban nem lehet az identitások feladása. Csak olyan megoldások jöhetnek szóba, melyek a társadalomban meglévő csoportidentitásokat szélesebb és egységesebb identitásokba is képesek összefogni. 

A globalisták szerint ez egy a világ összes emberét átfogó világidentitás (világfalu eszménye) vagy legalább egy összeurópai identitás, míg a patrióta felfogás szerint a megőrzött és megerősített nemzeti identitások sokasága.

A kereszténydemokrata politika egyben identitáspolitika is, mely több ezer év hagyományában gyökerezik és kellően kiérlelt értékeket kínál a társadalom számára. Természetesen a keresztény vallás és maga a kereszténydemokrata politika is befogadó, ami a gyakorlatban annyit tesz, hogy ad absurdum még kereszténynek sem kell feltétlenül lenni ahhoz, hogy valaki támogassa az emberi méltóság, a kapcsolattartás, a szolidaritás, a gondoskodás, a szubszidiaritás, az emberi egyenlőség és a közjó alapelvére épülő társadalompolitikát.

Meggyőződésem, hogy ez a fajta világlátás és politikai gondolkodásmód az, ami képes lehet mérsékelni a társadalmi és gazdasági feszültségeket, melyre napjainkban rendkívüli szükség mutatkozik.

A szerző az Országgyűlés alelnöke, a KDNP Országos Választmányának elnöke.