Hirdetés

„Ha azt kérdezi, mik azok a dolgok, amiket tovább kell vinni ebből a korszakból, akkor az egyik ilyen a totális kényszeres kézmosás. A másik meg az, hogy soha senkivel nem fogunk majd kezet” – ezek a szavak Anthony Faucitól származnak, aki az Egyesült Államok allergológiai és fertőző betegségekkel foglalkozó intézetét vezeti, és úgy látja, hogy bizonyos dolgokról talán örökre le kell mondani. Ilyen például a testi érintés. Se kézfogás, se ölelés, se puszi, se csók.

A viszonylag kis területű szigetország, Japán nagyszámú lakója évszázadok, sőt évezredek tapasztalatából szűrte le, hogy a testi érintkezés kockázatos, mert fertőző betegségeket adhatnak át egymásnak az emberek. Egy túlnépesedett hangyatársadalom ha nem alkalmazza a legszigorúbb érintkezési szabályokat, már rég kipusztult volna. A japánok üdvözléskor nem fognak kezet, pláne nem veregetik vállon egymást, és nem is ölelkeznek, hanem kellő távolságra egymástól meghajolnak. Hazatérve, a lakásajtóban kivétel nélkül minden japán leveszi az utcai cipőt, és papucsot húz, hogy ne vigye be otthonába az utca piszkát. Mániákusan kezet mos, és ha fürdőkádba lép, előtte gondosan lezuhanyozik, valamint egy sereg más alapos tisztasági szabályt követ, amelyek mind a japán civilizáció részét képezik. Könnyű belátni, hogy ezek alapja a tapasztalatból fakadó és mitikussá növelt óvatosság a nem kívánt fertőzések elkerülésére.

Valami ehhez hasonlót kell az emberiségnek most megtanulni. Egyre többen vagyunk, a nagyvárosokban az emberek éppen olyan sűrűn nyüzsögnek, mint a japánok és általában a keletiek a maguk nagyvárosaiban, a metrókon és más tömegközlekedési járműveken mind nagyobb tömeg utazik, gondtalanul… De ennek vége. Senki nem tudhatja, hogy a tömegben ki az, aki egy új és veszedelmes fertőzés vírusát hordozza. Magyarországon és általában Európában nem számít megbotránkoztatónak, ha valaki csak úgy beletüsszent a csupasz kezébe, és ha köhögnie kell, akkor is legföljebb a markát tartja az arca elé. Japánban ez olyan brutális kihágás, hogy talán a rend­őrnek is szólnak, hiszen egy felelőtlen tüsszögő vagy köhögő turista az egész közösséget veszélyezteti.

Most már nálunk is ez a helyzet. Most már egyre többen értjük, hogy maszkot nem azért kell hordani, mert jaj, Istenem, meg ne fertőzzön bennünket valaki, hanem épp fordítva, hogy mi ne fertőzzünk meg másokat. Ami a Távol-Keleten természetes és elvárt, mert a gyerekeket már az óvodában megtanítják arra, hogy ha valaki náthás, és az utcára kell mennie, vagy közösségbe, akkor tegyen az arca elé maszkot, hogy ne fertőzze meg a többieket, az ma Európában még csak a közgondolkodás része. Hogy milyen jó volna ezt a preventív magatartást általánossá tenni.

Még nagyon messze vagyunk ettől. Egyelőre még nem megy a váltás, túl mélyen ivódtak az emberekbe az évszázados, sőt évezredes beidegződések, amikből a rokonszenvesen laza magyar létfelfogás és viselkedéskultúra is kialakult. A vírus azonban arra kényszerít bennünket, hogy szembenézzünk dolgokkal. Például azzal, hogy a Földön már 7,7 milliárdnál is több ember él, és ha így meg tovább, pár év múlva elérjük a nyolcmilliárdot. Aztán a kilencet, a tízet is. A megapoliszokba tömörülő emberiség egyre sűrűbben él, könnyedén röpködve e nagyvárosok között. Egy világkorszak azonban most véget ért. Igazából most léptünk be a harmadik évezredbe. Könyör­telenül.