Egyház, politika

Mindig vérig dühít, amikor szemforgató baloldaliak azt követelik, hogy a papok ne politizáljanak. Szemforgatók, hiszen az elvszerűség álarca alatt valójában az erős egyházi támaszt szeretnék kirúgni a konzervatív jobboldal alól, miközben sztárpapokat csinálnak azokból, akik balról avatkoznak be a politikába. Ha egyszer a politika nem más, mint tanácskozás a közös dolgainkról és döntés fölöttük, ugyan miért volna tilalmas a saját közösségüket vezető papok számára, hogy ezekben hallassák a véleményüket? Miért ne mutathatnának rá, hogy melyek azok a politikai erők, amelyek segítségükre vannak egyházi küldetésük teljesítésében és a hívek jobb életének munkálásában, és melyek azok, amelyek újra és újra akadályokat gördítenek azok elé?

A közelmúlt keserű tapasztalatai mégis azt jelzik, hogy súlyos veszélyek leselkednek mindnyájunkra ebben az ügyben, ha a kettő túlságosan közel kerül egymáshoz. Az ilyen helyzet megpörkölheti az egyházat is, a politikát is, az egyik hibáit és vétkeit a másikkal is megfizettetve. Másra van rendelve a társadalomnak ez a két intézménye, és ennek így is kell maradnia. Azzal együtt is, hogy a politika legalább a törvényalkotással és az anyagi feltételek megteremtésével szükségszerű szerepet játszik a vallási közösségek életében, és a vallási közösségek is természetes módon, a maguk szemszöge szerint alkotnak véleményt a politika által felhozott kérdésekről.

Nem az állam és egyház elválasztásának sokat hangoztatott elve írja le ezt a kettősséget. Egyáltalán nem elválasztásra van szükség – ahogy a polgár sem választhatja ketté a hívő és a politizáló énjét –, hanem a két intézmény szerepe közötti különbség világos elhatárolására. A jobboldal továbbra is bátran támaszkodjék az egyházak rokonszenvére, az egyházak küldetésük teljesítéséhez bátran keressék továbbra is a támogató politikusokat, de mindkettő igyekezzék egymás határait nem átlépni. A feladat megoldható, ha a kölcsönös jóakarat megvan hozzá.