Ahogy a sportban, úgy a politikában is igaz a mondás: ellenfelet lenézni nem szabad, mert ha így teszel, a hármas síp­szó – a politikában pedig az urnák lezárása – után könnyen találhatod magad vesztes pozícióban. Ezt a tapasztalatot 2002 óta a jobboldali szimpatizánsoknak, a nemzeti oldal szurkolóinak senkinek sem kell hogy megmagyarázza.

Hirdetés

Erre utalt Orbán Viktor miniszterelnök is október 23-án elmondott ünnepi beszédében: „…amit a baloldal csinál, annak több köze van a szórakoztatóiparhoz, mint a felelős politikához […] Ami számít, az a mögöttük álló nemzetközi szereplők ereje.” Valóban, ha az elmúlt egy hónap eseményei alapján megkérdezné valaki tőlem, hogy mennyi esélyt adok még a hatpárti baloldali szövetség egyben maradásának, azt felelném, hogy inkább kevesebbet, mint többet. A múlt hét nyilatkozatai és üzengetései még inkább felerősítik azt a közvéleményben is egyre több helyen olvasható vélekedést, hogy bizony a színfalak mögött megkezdődött a kikönyöklési harc, de rendelkezésükre álló ösztönzők – pénz, külföldi elvárások, szavazói részigények – abban teszik kölcsönösen érdekeltté a feleket, hogy valahogy megállapodjanak a közös listáról. A kérdés csupán az, hogy ez az állapot meddig tartható fenn.

Felettébb nehéz vállalkozásnak tűnik az egység biztosítása, a képlet ugyanis nem egyszerű, cserébe egymással szembeni utálattal, a kiegyezés körüli vitákkal és nap nap után érkező botrányokkal van kikövezve az az út, amely az áprilisi országgyűlési választásokig elvezet(het)i a baloldali pártokat. A fő probléma azonban nem ezekből fakad, hanem a Márki-Zay Péter által megfogalmazott, sokak szerint alaptalan követelésekből. Az egyik ilyen az Új Világ Néppártot parlamenti politikai erővé tevő listás, befutó mandátumok számának hirtelen megemelkedése. Problémás pont a tevékenység, így az országos politikai kampány összehangolásának kérdése, ahogy a miniszterelnök-jelölt folyamatos vesszőfutása is. Gondoljunk csak bele, Márki-Zay az utóbbi harminc napban mindenkibe belerúgott egyet, akibe tudott. A magát keresztény, vallásos emberként bemutató hódmezővásárhelyi polgármester felkerült Bangóné Borbély Ildikó patkányozós nyilatkozata mellé a képzeletbeli magyar közéleti szégyendobogó legfelső fokára, amikor azt bírta nyilatkozni – még mielőtt kormányfőjelöltté vált volna –, hogy szerinte a migrációval „meg lehet nyerni egy választást mindaddig, amíg az embereket sötétben tartjuk és trágyával etetjük”. A következmények nélküli baloldali térfélen mindez valahogy nem keltett megütközést senkiben. Elmaradtak a Márki-Zay Pétert bocsánatkérésre felszólító nyilatkozatok vagy állásfoglalások. Ennek megfelelően ő maga sem a visszavonulást választotta, helyette még emelt is egy kicsit a baloldali „utálatvonat” tempóján, amikor azt mondta, hogy a fentebb idézett mondatát „csak a legostobább Fidesz-szavazók vehették magukra”.

Egy ilyen hónap után, különösen az előválasztás ellenzéki eufóriáját követően joggal merül fel az olvasóban a kérdés: mi folyik itt? Miért nem használta ki a látszólagos lendületet az összes ellenzéki szereplő annak érdekében, hogy erős novembert, majd még erősebb év végét hozzanak össze? Akciók, közös nyilatkozatok és fellépések helyett az egyetlen érdemi hír – már a balliberális pártok összefogásának és közös listaállításának szempontjából – az volt, hogy Donáth Anna lett a Momentum elnöke. A többi fejlemény igencsak kiábrándító dolgokról számolt be: a Városháza-gate hétről hétre egyre nagyobb botránnyá dagad, a koalíciós társak közül Jakab Péter sem kimagasló politikai teljesítményével hívja fel magára a figyelmet mostanában, az ellenzék legerősebb pártja, a DK mintha csak vegetálna. A feltételes mód indokolt, ugyanis Gyurcsány Ferenc azért két baloldali erős embernek is megküldte a selyemzsinórt nemrég: Márki-Zaynak és Karácsony Gergelynek is.

A hatpárti balliberális koalíció közös miniszterelnök-jelöltje ugyanis adott egy interjút az Indexnek, amelyben azt próbálta meg bizonygatni, hogy nem keletkezett amiatt törésvonal közte és egyes támogatói között, hogy hosszú időn keresztül személyében és politikájában is alkalmatlan, Orbán Viktor leváltására képtelen személyként írta le Dobrev Klárát, Gyurcsány Ferenc feleségét. Az interjú megjelenésének reggelén még az „Elástuk a csatabárdot Dobrev Klárával” főcím szerepelt a cikknél, később ezt valamilyen oknál fogva megváltoztatták a szerkesztőségben, mégpedig arra, hogy „Gyurcsány Ferenc azt ígérte, hogy nem puccsol meg”. Ezt a szalagcímet, valamint a volt miniszterelnök november 30-án írt Facebook-bejegyzését egymás mellé rakva láthatóvá válik mindaz, ami miatt az ellenzéki összefogás október 23-a óta egy helyben áll. Akkor ugyanis Gyurcsány azt írta, hogy „ezentúl azt tesszük, úgy és akkor, amikor azt ő, a közös jelölt kéri. Mert ő a kapitány.”. A Medgyessy Pétert egy szempillantás alatt megingató, majd annak helyét átvevő pártelnök – minden kevésbé magyarázható cselekedete ellenére – tudja, hogy mit beszél. A választók és a közvélemény számára erőt, egységet vizionál: „Egyeztetés van, nyilvános vita nincs. Mert a küzdelem végső szakaszában nem beszélgetünk, nem értelmezünk, hanem harcolunk” – olvasható ugyanabban az írásában. Október közepén pedig egyértelművé tette, hogy Márki-Zay lehet a közös miniszterelnök-jelölt; hivatalba lépő kormányfő csak akkor válik belőle, ha élvezi a Demokratikus Koalíciónak, a legerősebb ellenzéki formációnak a támogatását, hiszen az országgyűlési választás után kabinetvezetőt majd a parlamenti többség fog tudni választani.

Azt pedig már az előválasztásnak nevezett, mesterségesen leszűkített kínálatú, az ellenzék megtisztítását egyáltalán nem elősegítő folyamat első fordulójának lezárulta után is tudták, hogy a DK-nak lehet a legnagyobb parlamenti frakciója potenciálisan. Mégpedig azért, mert Gyurcsány Ferencék az ellenzéki pártok által befutónak számító körzetek jelentős részében – a Jobbik hathatós segítségével – saját jelöltjükkel fognak tudni nekiszaladni a választásnak. Ezért ha Gyurcsány azt írja, hogy Márki-Zay a kapitány, és ő lesz a felelős a 2022-es eredményért, akkor azt sem nehéz kitalálni, hogy mit tervezett arra az esetre, ha ez nem győzelmet, hanem egy újabb elvesztett választást jelentene. Ad absurdum, mindez idő előtt is bekövetkezhet, függően attól, hogy miben érdekelt a DK vezetője: a csodafegyverként beállított összefogás mítoszának megdöntésére Márki-Zay Péterrel vagy nélküle, esetleg egy közös kormányváltásra, amelynek babérjait nem ő, hanem a jelenlegi miniszterelnök-jelölt aratná le? Fogós kérdés, az biztos.

Ahogy az is, hogy mi lesz Karácsony Gergely sorsa. A Városháza-ügyben koalíciós partnerei részben álltak csak ki mellette, és Gyurcsány Ferenc sem tett igazán semmit annak érdekében, hogy a főpolgármester szabadulni tudjon a nyomás alól. Sőt, a DK alapítója meglehetősen sajátos módon „vette védelmébe” Karácsonyt: „Lehet vitatkozni a főpolgármesterrel. Van, amiben kell is. […] Sajnos háború van. A háború szabályai különlegesek. Ők vagy mi. Magam is utálom ezt a logikát. De ez van. Sokan nem akarják ezt mifelénk érteni. Karácsony tisztességes demokrataként is húzódozik elfogadni ezt a logikát. Ezért van bajban. Van, amikor ott üt, ahol nem kellene, vagy ott enged, ahol ezzel ellenfelének segít.”

Védjen meg téged a Gyurcsány – mondhatnánk egy ilyen tartalmú bejegyzés után. Öt hónappal az országgyűlési választások előtt a volt miniszterelnök ismét tanúbizonyságot tett arról, hogy ki az úr az ellenzék háza táján. Ma már nem az a kérdés, ki fog össze az ellenzéken belül a volt kormányfővel, hanem az, hogy ki maradhat hoppon akkor, amikor a 2022 utáni helyosztozkodás véget ér.

A szerző az Alapjogokért Központ vezető elemzője.

Korábban írtuk