1991. február 15-én Václav Havel, a Csehszlovák Szövetségi Köztársaság elnöke, Antall József magyar miniszterelnök és Lech Wałęsa lengyel elnök találkozóján megállapodás születik arról, hogy a „visegrádi hármak” – 1993-tól „visegrádi négyek” – szorosan együtt fognak működni az európai integráció felé vezető úton.

Hirdetés

A rendszerváltoztatások után a kommunista nómenklatúra szorításából kiszabaduló és ismét levegőhöz jutó visegrádiak egyik első gondolata volt mindez, ráadásul a NATO-csatlakozás is a prioritások között szerepelt. Az akkori célokat 2004. május 1-én teljesítették is a felek.

A V4 jelentőségét sokan próbálják kétségbe vonni, erejét lekicsinyíteni. Mateusz Morawiecki lengyel miniszterelnök múlt héten Krakkóban világossá tette, hogy erősebb tárgyalási pozíciót jelent a négy állam összefogása. Ennek matematikai és politikai okai is vannak. Nyilvánvaló tény ugyanis, hogy a 83 millió főt számláló Németország vagy a 67 milliós Franciaország más helyzetben érzi magát, amikor a közös hangon felszólaló V4-ek 64 millió főt reprezentáló álláspontjával találja szembe magát. A korábban látott megosztási kísérletek pont azt szolgálták egyes európai tagállamok vagy Brüsszel részéről, hogy ez az egység ne legyen ennyire magától értetődő. A politikai vetülete ennek az összefogásnak az identitásképzéssel fogható meg. A nagy, vitás, kompromisszumkészséget igénylő döntések meghozatalakor közös platformon álló országok gravitációs mezővel bírnak. A német–francia tengely mentén való döntéshozatalban érdekelteknek ez sem feltétlenül tetszett minden alkalommal.

A magyar balliberális kormányok külpolitikai érzéketlenségét jól mutatja, hogy 2004 után hat éven keresztül képtelenek voltak a visegrádi együttműködésnek új víziót, elérendő célokat adni, csaknem kiüresítették azt. Gyurcsány Ferencék egyetlen ötlete a bővítés ideája volt, amikor négy helyett hattagúra akarták szélesíteni a résztvevők körét, alaptalanul. Közép-Európa magterületét ugyanis a V4-ek adják, ráadásul ennek a szövetségnek a történelmi előképei egészen a XIV. századig nyúlnak vissza. Ez megadja a komolyságát, mélységét és pártpolitikai célokon túli értelmét is a régió összefogásának.

2010-ben emiatt új lendületet kellett adni Lengyelország, Csehország, Szlovákia és Magyarország kapcsolatainak. Új célokat fogalmaztak meg, melyek elsősorban gyakorlati cselekedeteket igényeltek. 2018-ban, a Magyar Diaszpóra Tanács VIII. ülésén rögzítette is ezeket a célokat a magyar kormányfő: 2030-ig meg kell építeni a Kárpát-medencét és Közép-Európát, méghozzá úgy, hogy gazdasági térként létezzen. „Vannak közép-európai országok, de ezek nincsenek összekötve és megszervezve” – hangzott el akkor. Emiatt elsőként infrastrukturális, közlekedési értelemben kell megerősíteni az országok közötti összeköttetéseket. Amint ez megvan, jöhetnek a további lépések. Vízió és ahhoz rendelt cselekvési terv tehát van.

Orbán Viktor miniszterelnök múlt héten rámutatott, hogy az unión belüli nehéz viták miatt irányult ismét a figyelem Közép-Európára. Vita van ugyanis a migrációról, a családok szerepének meghatározásáról, a nemzeti kultúra és a multikulturalizmus közötti választásról, valamint a demográfiai helyzetről is. A törésvonalak mentén meglévő fundamentális, felfogásbeli különbségeket nem a 2008-as gazdasági, hanem a 2015-ös civilizációs krach hozta felszínre. Az illegális migrációt övező viták bebizonyították mindazt, ami sejthető volt: Európa jelentős része a kereszténységet, szuverenitást, családot vagy a hazát mind meghaladható fogalmaknak gondolja. Nem úgy a V4-országok.

A magyar kormányfő értelmezése szerint a négy tagállam betölti hivatását az Európa jövőjéről szóló vitákban is. Teszik mindezt úgy, hogy a nemzetállamok szuverenitását nemcsak Brüsszellel, hanem egymással szemben is tiszteletben tartják. A felek ugyanis nem értenek mindig mindenben egyet, legyen szó a legkülönbözőbb szakpolitikai kérdésekről, azokon belül hangsúlyeltolódások bizony voltak, vannak és lesznek is. Mégis van egy olyan közös pont, amely összeköti a közép-európai népeket mint sorsközösséget. Ez nem más, mint az Európa jövőjéért érzett közös felelősségtudat.

Ebből a tudatból ered az a hivatás, amely a belső és külső veszélyektől igyekszik megvédeni az Európai Uniót, az európai gondolatot. A belső veszély az amerikai típusú politikai rendszer bevezetésére való törekvés Közép-Európából nézve. Ez a birodalomépítési logika, nemzetek felett álló intézmény az, amely az 1989-ben felszabadult közép-európaiakat megrémiszti. A külső veszély pedig a nemzetállami gondolatot veszélyeztető másik rém, a keresztény alapokat eltörölni kívánó civilizációs térfoglalási kísérlet. Ezekkel szemben kell fellépnie folyamatos ellenszélben a V4-szövetségnek.

Fotó: MTI Fotó: Soós Lajos

Ehhez erőre van szükség. Gazdasági és politikai fizikumot kell hozzá növeszteni, kétszer olyan erős izomrostokból. A gazdasági erősödést manapság senki sem meri vitatni. 2014 és 2018 között a V4-ek átlagos évenkénti GDP-növekedése kétszer akkora volt, mint az Európai Unióé. Amíg Ausztria 1,8, Németország 1,9 százalékkal bővült, addig Magyarország 3,8, Lengyelország pedig 4 százalékkal. Ezért szoktuk azt mondani, hogy a növekedési epicentrum nyugatról elmozdult keletre az elmúlt években. Fontos adat az is, hogy a V4 és Németország külkereskedelmi volumene meghaladta a német–francia adatot is. Sőt, Közép-­Európa ellenálló képessége is jobb volt a koronavírus-válsággal szembeni gazdasági károkat illetően. Az euróövezet gazdasági mutatói 6,8, a huszonhetek 6,4 százalékkal rosszabbak voltak 2020-ban 2019-hez viszonyítva. Bár a gazdasági teljesítmény minden államban csökkent, az előzetes adatok szerint a V4-ek körében kisebb mértékű volt a visszaesés, körülbelül 4,7 százalékos. Egyik szemünk sír, a másik „nevet”.

A politikai erőt az egység megléte igazolja. Bár Csehország és Szlovákia a közép-európai politikai spektrumon más és más ideológiai alapokon nyugszik, mint Lengyelország vagy Magyarország, mégis, amikor a közösen vett érdekek azonosítására és érvényesítésére kerül sor, a felek összezárnak, külső fenyegetésnek nem engednek: így volt ez a migrációs válság farvizén kialakult nyugat-európai nyomásgyakorlások alkalmával, a jogállamisági köntösbe bújtatott politikai üldöztetések esetében vagy a közös uniós keretköltségvetés vitájában is. „Hűség, szolidaritás és összetartás kell, hogy a V4 betölthesse hivatását” – mondta Orbán Viktor múlt héten. Úgy látszik, mind értik, hogy miért van erre szükség: mert egységben az erő.

A szerző az Alapjogokért Központ vezető elemzője.

Korábban írtuk