Hirdetés

Európa most nem csendes. Ha forradalomról nem is beszélhetünk – más kontextusba való az, mi magyarok ezt már csak tudjuk –, tiltakozáshullámról annál inkább. Németországtól Lengyelországon és Franciaországon át Belgiumig sorra törnek ki a különféle tüntetések és sztrájkok, amelyekben a gazdák szerepe rendre megkérdőjelezhetetlen. S már lassan a feledés homályába vész, de tavaly a holland agrárium szereplői voltak az első és leghangosabb tiltakozók.

E sorok megjelenése előtt szűk két héttel a hóban álltunk a közmédia stábjával együtt Németországban, egy gazda földjén. Hosszasan beszélgettünk vele, és igen lehangoló kép tárult elénk. A hétköznapi nehézségek – a sok munka, kevés felvehető munkatárs és lehetne sorolni – mellett az állam és az Európai Unió sem könnyíti meg a gazdák dolgát. Másnap már Berlinben fagyoskodtunk a tüntetők mellett, akik között nemcsak a földművelők, de a fuvarozók is megjelentek. Nekik is egyre több gondjuk van, hiszen emelkedő üzemanyagárakkal és útdíjakkal kell megküzdeniük, miközben a munkaerőhiány ott is felütötte fejét.

S miközben a legkevésbé sem a káröröm, sokkal inkább az aggodalom szól belőlem, nem tudok nem arra jutni, hogy Európa változást akar. Voltak itt már válságok, a kontinens megélt háborút, járványokat és éhínségeket is. Ez azonban sovány vigasz azoknak, akik 2020-tól kezdve először egy járvány miatti leállás, majd egy háborús infláció hatásaival szembesültek, miközben számolatlanul kopogtatnak – sőt, dörömbölnek – a kapukon a bevándorlók, Európa népessége pedig csak fogy és fogy. Mi tagadás, igazságtalan volna mindezekért egyedül a politikai döntéshozókat felelőssé tenni, de az már igencsak jogos elvárás, hogy a döntéshozók mindent tegyenek meg a válságok hatásainak enyhítéséért.

Korábban írtuk

Ebben a helyzetben Németország kormánya azonban épp az ellenkezőjét teszi. Csökkenti a gazdák támogatását, akik eközben fuldokolnak a bürokratikus terhek alatt, és egyre egyenlőtlenebb versenyben vesznek részt az importtermékekkel szemben. És hiába a tiltakozás, a hárompárti balliberális koalíció csak részleges engedményeket tett, hiszen a felülről erőltetett zöldreformok jóval közelebb állnak a szívükhöz, mint az mezőgazdaság. Persze azért is kötik az ebet a karóhoz, mert már lehetetlen helyzetbe lavírozták magukat: alkotmányellenes költségvetésük árát kénytelenek a német polgárokkal és gazdákkal megfizettetni. A zöldek kedvelt projektjeit ugyanis adóemelés és hitelfelvétel útján szerették volna finanszírozni, de a legkisebb kormánypárt, a liberális FDP épp e két módszert ellenzi leginkább. A gordiuszi csomót úgy próbálták meg átvágni, hogy a koronavírus-alapból fizették volna a klímavédelmi beruházásokat. Erre mondta azt az alkotmánybíróság, hogy a címkézett pénz az címkézett pénz, nem költheti el a kormány kénye-kedve szerint. Ez persze kevéssé meglepő, és nem menteném fel a jelzőlámpa-koalíciót e helyzetért viselt felelőssége alól, hiszen mégiscsak ők döntöttek alkotmányellenes lépésről.

Most tehát kapkodva tömik be a hirtelen támadt rést a büdzsén, és ennek a levét isszák meg többek között a gazdák és a fuvarozók. De nem csupán ez a gond a berlini kormány politikájával. Ellentétben több közép-európai állammal, a német sosem lépett fel az ukrán gabona beáramlásával szemben, ez pedig igazságtalan hátrányba hozta a saját termelőiket. Miközben ugyanis nekik szigorú minőségi feltételeknek kell megfelelniük komoly befektetések árán, addig az ukrán termékek jóval olcsóbban érkeznek, a szigorú uniós sztenderdek alól mentesülve. Lehet erre azt mondani, hogy ilyen a verseny, de aki ezt mondja, az éppen a saját hazája gazdaságát áldozza fel holmi homályos elvek oltárán.

Amint az lenni szokott, a gazdasági és kormányzati válságot politikai követi. A kormány a szétesés határán táncol, tavaly év végén a liberálisok épphogy nem léptek ki. Mégsem valószínű az előre hozott választás, mert mindhárom kormánypárt jelentős veszteségeket szenvedne – azaz jelen tudásunk szerint amíg csak lehet, kitartanak együtt, hiába a látványos kudarc. Eközben a pártrendszer egyre inkább szétaprózódik, csupán januárban két új párt alakult Németországban: egy szuverenista kommunista és egy konzervatív.

S ha mindez nem volna elég, az AfD is borzolja a kedélyeket. A radikális jobboldali párt népszerűsége csúcsán van, de még mindig nem koalícióképes, és ez nem csak a többiek hibája. Az AfD maga is sokat tesz azért, hogy szalonképtelen legyen, mivel nem tud megszabadulni saját szélsőségeseitől, akik lényegében foglyul ejtették a pártot. Ezért is intem mindig óva a magyar jobboldalt az AfD kapcsán: bár sok jogos felvetésük van, és számos kiábrándult német polgárt képviselnek, vannak valóban szélsőséges elemeik, amelyekkel örök ellenzékiségre ítéltetnek. A napirenden lévő betiltás persze nem oldana meg semmit, sőt, kontraproduktív lenne. De ez nem változtat azon, hogy a párt maga is felelős azért, hogy az elégedetlen jobboldaliaknak és más csoportoknak csak ellenzéki képviseletet képes nyújtani.

Az Európai Unió vezetése nagyon sokban azonosan jár el a német kormánnyal. Az elmúlt évek nehézségei során nem segíteni, hanem akadályozni akart Brüsszel: a zöldideológia talaján állva növelte a mezőgazdaság terheit, beengedte az ukrán gabonát, sorra erőltette át az Európának káros szankciós csomagokat, és tagállamokat vegzált politikai alapon. S ami közös a berlini és a brüsszeli vezetésben, annak épp az ellenkezője igaz a magyar kormányra. Míg előbbiek két fővárosban akkor sem hallgatnak az emberekre, amikor maguktól szót kérnek, addig itthon a nemzeti konzultáció beleszólást enged mindenkinek azokba a legfontosabb ügyekbe, amelyekkel az ország szembesül.

2024 azonban nem csak a tüntetéseké, hiszen választási év is. Júniusban az egész Európai Unió beleszólhat a közös ügyekbe, és az EP-választás eredménye sokat megmutat majd abból, mekkora is az elégedetlenség valójában. Abban sokan egyetértenek, hogy Brüsszelben változásra van szükség, de korántsem biztos, ez a csoport elegendő-e ahhoz, hogy kibillentse kényelmes többségéből a néppárti–szociáldemokrata–liberális–zöld négyes fogatot. Akárhogy is, a változást akarók egyik fontos seregszemléje lesz az Alapjogokért Központ által április végén ismét, immár harmadik alkalommal megrendezendő Konzervatív Politikai Akció Konferencia (CPAC Hungary). Európa, Amerika és a világ konzervatív erői Budapesten gyűlnek majd össze ismét, hogy elmondják, milyen politikát szeretnének. Úgy vélem, büszkeségre ad okot, hogy hazánk mostanra valóban egyfajta bázisa lett a konzervatív gondolatnak, s sokan hiányolnák a CPAC Hungaryt, ha nem volna.

Európa tehát nem csendes. Nem is élünk olyan időket, amikor ok adódna rá, de végső soron mégis mindenki békés, nyugodt és prosperáló életre vágyik. A közéletben tevékenykedők feladata és felelőssége ennek megteremtése, azt pedig, hogy ki kap rá lehetőséget, a választásokon dől majd el. A tét óriási, hiszen arról döntünk majd júniusban, hogy Brüsszel továbbra is csak a saját ideológiáját képviseli-e, vagy ezt feladva minket, az európai embereket.

A szerző az Alapjogokért Központ vezető elemzője