Életre hívom a Johnny Rotten polgári kört!

Megszokhattuk már, hogy a progresszió világában – nevezzük akár liberalizmusnak, akár haladásnak, akár balliberalizmusnak vagy woke-nak – semmi sem lehetetlen. Az anya lehet férfi, az apa nő. (Őszintén sajnálom azokat a XIX. századi liberálisokat, akik nem ezt értették a fogalom alatt, még jó, hogy nem látják, hová farigcsálták ennek kifejezésnek az értelmét.) Budapesten a Deák téren tüntetők vonulnak a „queer felszabadulásért”, valamint a fasizmus és Netanjahu ellen. Az LMBTQ-aktivisták közül többen palesztin zászlót lengetnek, noha köztudott, hogy az iszlám súlyosan torolja a homoszexualitást.

Na, de nem is erről akartam beszélni, hanem a rock and rollról!

Igen, a rock and rollról, mely eredetileg a hagyományos értékekkel fordult szembe, és soha nem hitte volna az ember, hogy eljő a kor, mikor a nagy öreg rock and roll botrányhősök lesznek a normális élet szószólói, és az ifjú progresszívek majd őket nácizzák. Pedig kb. itt tartunk. John Lydon, más néven Johnny Rotten, a hajdani Sex Pistols frontembere évek óta hangoztatja a normalitás védelmét, és Trump melletti kiállása seregnyi címke birtokosává tette őt. Nem mintha Johnny unalmas boomerré változott volna, éppoly szellemes és cinikus, mint volt, pusztán felfogta, hogy a hagyományos keretek megszűntével az élet, és így maga a művészi alkotómunka is lehetetlenné válik. A Sex Pistols most nélküle, Frank Carter énekessel turnézik, az ő dalszövegeit dalolva, az ő mimikáját utánozva – sikerrel.

Nézi az ember ezt az alakot, és fogja a fejét. Hogy kerül ez ide? Ki ez a karizmátlan pocakos fickó? A tömeg kórust gajdol. Mint egy futball lelátón.

Itt van egy 40 éves ember, aki hét évvel a Pistols feloszlása után született, s láthatóan semmi köze az egészhez. Se a Pistolshoz, se az eredeti punkhoz, se a művészethez.

Ez kb. olyan, hogy megkérnek egy kamionsofőrt a Lidl mellett, hogy énekeljen a Joy Divisionben. Biztos meg tudja tanulni a szöveget, és biztos lelkesen ugrabugrál, de hogy pont az egésznek a művészi, intellektuális tartalma, az egésznek a lelkisége marad ki, az biztos. Persze hogy sikere van. Minden tömegordibálós nosztalgiashowt imád a nép. A minőség meg csak egy szűk károgó réteget érdekel, akire részegen legyintenek. A tömeg azért is imádja, mert egy közülük. Mai, jelentéktelen senki.

Mikkey Dee, a Motörhead volt dobosa a The Europe Drum Show Official podcast vendége volt, ahol elmondta, hogy szerinte miért nem létezhetne ma egy olyan zenekar, mint a Motörhead volt. „Mostanában elképesztően túltolják a politikailag korrektséget, úgyhogy valószínűleg emiatt sem lehetnénk életképesek, sőt, jó eséllyel két napon belül rács mögé kerülnénk! Már Lemmy is mondogatta, hogy biztos börtönben végeznénk, mert nem értenék a humorunkat, ami egyébként mindig is szerves része volt a Motörheadnek. Semmit sem vettünk véresen komolyan és bármin tudtunk röhögni, de most már ez sem férne bele.”

Igen. Ma a sértődések, lábujjhegyen járások és bocsánatkérések korát éljük.

Emlékszem, nagyon-nagyon rég, még ezelőtt negyed századdal, volt egy jó poénom. Kitaláltam, hogy megalakítom a Johnny Rotten Polgári Kört. Ez persze csak vicc volt, egy abszurd ötlet, de azt hiszem, eljött az ideje, hogy valóra váltsam.

És a Johnny Rotten polgári kör majd megvédi Johnny Lydon-t a buta anarchistáktól.