Elfogadás

Mivel épp költözés küszöbén állok, s kezdek hasonlatossá válni az Őrnagyhoz Örkény kisregényében, kinek folyton a dobozokon jár az esze, a Tolsztojt most nincs erőm silabizálni. De a betűhiányban szenvedő ember olvassa, amit elé tesznek. Mármint az internet. Így tudtam meg, hogy Cseh Katalin ezen vesz részt: „Gyere a Momentummal a Pécs Pride-ra! Hatalmas a hangulat az I. Pécs Pride-on, örülök, hogy itt vagyunk! Számunkra a sokszínűség érték, amit védelmeznünk kell. Kiállunk az elfogadás és az LMBTQ+-közösség tagjai mellett, és fellépünk a gyűlölet ellen.”

Mivel ezt az ostoba érvrendszert már sokadszor látom, legfőbb ideje, hogy kifejtsem róla a véleményem. (Addig a dobozok várnak.)

Rohadtul félreértelmeznek valamit ezek a felvilágosultak és haladók. Gyűlölet az, ha baltával fejbe verek valakit, és ordítom, hogy dögölj meg. Az, hogy nem szeretem, az nem gyűlölet.

A szomszéd utcában lakik egy idős nő. Gyerekével megy rendszeresen a piacra. Mindig látom, ahogy a kerékpárját odatámasztja a kerítésnek. Azt a gyereket én nem szeretem. Nem én. Mi a rossebért szeressem? Nem az én gyerekem, nem a testvérem, de még csak volt osztálytársam se. A büdös életben nem beszéltünk. Miért kéne szeretnem? A szeretetet ki kell érdemelni. Vagy ha nem, hát legyen csinos ellenkező nemű. (Tudom, Cseh Katiék ezt se fognák fel.) De az, hogy nem szeretem, az nem gyűlölet. Továbbmegyek. Van a közeli plázában egy újságosnő. Elég flegmán válaszolgat, mikor megyek fizetni hozzá a telefont. Nem szeretem. Nem közömbös, hanem ellenszenves. De még mindig nem gyűlölöm.

De még tovább megyek. A Cseh Katit rohadtul utálom, ellenben ehhez jogom van. Ezért se lehet büntetni, legalábbis jelenleg nem, és szeretném, hogy ez így is maradjon. Abban a világban óhajtok élni, melyben büntethető kizárólag az, ami a Btk.-val vagy a Ptk.-val szembemegy. Érzelmeket, ha lehet, ne. És gondolatokat se. Ennyi liberalizmust már nem szeretnék.

Az elfogadás ugyanis azt jelenti, hogy valaminek beletörődöm a létezésébe.