Elgátlástalanodás

Évezredek peregtek le úgy a történelemből, hogy az emberek döntő többsége úgy tartotta helyesnek, ha felelősséget visel a tetteiért és a szavaiért. Bár igaz a latin közmondás, hogy a szó elszáll, az írás megmarad, azért még a szó is képes úgy viselkedni, mint Toldi Miklós malomköve: ki tudja, hol áll meg, ki tudja, kit hogyan talál meg. Felelőtlenül a szóval sem lehet dobálózni – hát még az írással, amit később letagadni sem lehet.

Az utóbbi egy-két évtizedben azonban az úgynevezett közösségi média elkeserítően rossz fordulatot hozott ebben a rendben. Minthogy azon a fórumon bárki bármiről közzéteheti a meggyőződését, véleményét, javaslatait és kifogásait, emberek milliói kaptak rá, hogy nézeteiket akár a legkisebb kontroll és mérlegelés nélkül is nyilvánosságra hozzák. Az még hagyján, hogy képtelen ostobaságok is nyilvánosságot kapnak, sőt közönséget toboroznak maguknak. Az ilyenre legföljebb a közösségi média egyik kedvelt fordulatával reagálhatunk: eddig csak a közvetlen környezete tudta az illetőről, hogy ostoba, most már az egész világ értesült róla.

A gyalázkodás kiáradása azonban súlyosabb eset. Nem a rágalomé, azzal szemben, ha nehezen is, de a a jog eszközével föl lehet lépni. Ami igazán aggodalomra ad okot, az az elszabadult trágár gyalázkodás, gyakran név nélkül, de sokszor akár névvel, fényképpel is.

Az ember nem is érti, honnan veszik egyre többen a bátorságot, hogy minősíthetetlen hangnemben gyalázzanak másokat csak azért, mert mást gondolnak a világról, mint ők. A jelenségnek bátran nevet is adhatunk: nem más ez, mint elgátlástalanodás, az elemi jó modor utolsó elvárásainak is levetkőzése, a szavakért viselt felelősség teljes megtagadása. Az ilyet elviselni sem könnyű, nemhogy föllépni ellene. Civilizált ember mégsem tehet mást, mint hogy még az ilyen magukból kifordult gátlástalanokkal szemben is megőrzi a kimondott szó felelősségét. Igazi súlyuk úgyis csak a felelősséggel vállalt szavaknak van.