Ellenségkép

„Kell az ellenségkép, mert az leegyszerűsít. Mi vagyunk mi, és velünk szemben ők. A politikusok meg röhögve manipulálják a birkákat!”

Ezt egy Trump-ellenes kommentben olvasom annak kapcsán, hogy az antifák gyújtogatnak, fosztogatnak, és már embert is ölnek.

(Az a legszebb az egészben, hogy a feketék tiltakoznak, hogy sztereotípiákban gondolkodik a társadalom, meg előítéletes, és ennek a tiltakozásnak az a legjobb formája számukra, hogy az összes sztereotípiát megismétlik és bemutatják.)

Hát igen. Ellenségkép. Az ellenségképgyártást mindig a progresszió viszi tökélyre. A szélsőjobb csak egy apró szeletet nevez meg, de ezek a barmok a teljes társadalmat, amelynek a tagjai nem úgy gondolkodnak, mint ők.

Az ellenségkép tekintetében a jobboldal vagy szélsőjobboldal megnevez egy, azaz egy réteget (ezek általában marginalitások vagy kisebbségek), míg a progresszió erői a következőt. Hagyományos család. Parasztság. Polgárság. Fehér ember. Férfiak. A jobboldal esetében az ellenségkép a lakosság 2-5 százaléka, a baloldal esetében a lakosság 60-70 százaléka.

Mellesleg az ellenségkép hangos hirdetése a hatvanas években kezdődött, mégpedig az alábbi jelmondattal: „Harminc felett ne bízz senkiben!” Tehát eleve kezdték a haladók a lakosság kétharmadával, míg az inkvizíció megmaradt az eretneküldözésnél. (Most abba, hogy kinek volt igaza és miért, nem megyek bele.)

A baloldalnak az az érdeke, hogy a társadalom minél szélesebb rétegei érezzék magukat kisebbségnek vagy marginalitásnak. És ugye a legnagyobb „kisebbség” a nők. (Ez mondjuk abszurd, mert a nők kicsit többen is vannak, mint a férfiak, tehát matematikailag se passzol, meg eleve elmebaj a nőket kisebbségnek tekinteni.) És ezért vonják mindig össze szegény nőket a drogossal, homokossal, transszal és így tovább. Ez elég sértő. Én ki lennék akadva, ha nő lennék.

Nekünk meg a jobboldalon nagyon vigyáznunk kell, hogy minél kevesebb réteget taszítsunk el. Néha látom, mikor fanatikus katolikusok a protestánsokat gyalázzák, és a fejemet fogom.