Hirdetés

A francia felvilágosodás, majd a francia forradalom során értelmiségiek egy csoportja a fejlett világra máig alapvető befolyást gyakorló társadalmi jelenséget konstruált: új polarizációt, az elnyomó és elnyomott szembenállását tette meg a történelem tengelyének.

E csoport önmagát nyomban az előbbiek oldalán állónak, azt képviselőnek határozta meg. Így, e polarizáció megkonstruálásával és politikába emelésével született meg a politikai baloldal, amelyre félig önkéntelen válaszul megszületett a politikai jobb.

A baloldal ezzel a pozicionálással már a születése pillanatában hatalmas előnyhöz jutott, hiszen az elnyomott melletti kiállás a morális jó melletti állásfoglalásként volt értelmezhető, a jobboldal pedig beszorult az elnyomó melletti állásfoglalás látszatának csapdájába. A jobboldallal szemben komoly előnyt ígért a bűntudatkeltés lehetősége is. Erről éppen a napjainkban szerezhetünk tapasztalatokat, de korántsem új jelenségről van szó.

Marx és követői a kizsákmányolt munkás (proletár) és a kizsákmányoló tőkés viszonyára konkretizálták a szembenállást. A politika lényegének a kettejük harcát tekintették, és az előbbi győzelmét az utóbbi fölött történelmi szükségszerűségként írták le. Marx jóslatai azonban egyáltalán nem váltak be, az eszméire épített társadalmi modell totális kudarcot vallott.

„Nincs homok??!! Akkor csinálunk, elvtársam! Nekem homok legyen a föld alól is! Efelől nem nyitok vitát, elvtársam, várom a sódert meg a kavicsot!”

(Virág elvtárs a Tanú című filmben)

A baloldal számára azonban megmaradt az elnyomott-elnyomó szembenállás mint a jobboldallal szemben hatalmas előnyöket biztosító ideológiai fundamentum. Az 1960-as években a munkás-tőkés ellentét felszínen tartására még viszonylag sikeres kísérletek történtek, különösen azáltal, hogy az újbaloldali mozgalmak elvetették a marxista gyakorlat szabadságkorlátozó technikáit, ellenkezőleg, magukat a szabadság harcos képviselőiként jelenítették meg.

A nyolcvanas évekre azonban ez a kísérlet is kifulladt, a berlini fal leomlásával pedig a marxizmus végképp lejáratódott, használhatatlanná vált. A baloldalnak tehát új elnyomottak után kellett néznie. Hiszen elnyomottak nélkül az egész baloldali, ma már baloldali-liberális eszme okafogyottá válna, és elveszítené az utánpótlását.

Az utóbbi húsz-harminc évben ennek a keresési folyamatnak, újabb és újabb elnyomottak felkutatásának és felmutatásának vagyunk a szemtanúi. Ha nincs elnyomott, a föld alól is kerítenek. Így válik érthetővé, miért van az, hogy a baloldal egyre marginálisabb kisebbségeket kutat föl és visz be a közbeszédbe, hogy a mellettük való kiállással megőrizze a morális előnyt, amelyet a jobboldallal szemben kétszáz éve kiharcolt magának. Az elnyomás elleni küzdelem azonban egyre öncélúbb, a hitelvesztésével párhuzamosan viszont egyre agresszívabb, az ideológiája egyre súlyosabb ellentmondásoktól terhelt. Legújabban például a rasszizmus elnyomottai melletti kiállás ölt egyre rasszistább jelleget, a fehér rasszal szemben.

A francia forradalom a nemzetet még piedesztálra emelte, olyan morális értéknek tekintette, amelynek a nevében lehet és kell cselekedni. Marx követői azonban a nemzetet áthelyezték az elnyomó kategóriájába, és azóta is ott tartják. Ezért a baloldal, noha szakadatlanul hátrányt szenvedő kisebbségek után kutat, a nemzeti kisebbségekkel nem tud mit kezdeni még akkor sem, ha az adott kisebbség valóban hátrányt szenved. Az identitást, annak még legszélsőségesebb túlzásait is védendőnek tartja, kivéve a nemzeti identitást, amelyet retrográdnak tekint.

Az egyházellenesség a baloldal kétszáz éves öröksége, amelyet a mai napig ápol. És minthogy a fejlett világban a vallás alapvetően a kereszténység, így azzal szemben ellenséges, még akkor is, ha a kereszténység valahol kisebbségben van, és mint ilyen, hátrányt szenved.

Korábban írtuk

Itt egy fontos kitérőt kell tennünk. A fejlett világban az elmúlt húsz-harminc évben, a jólét szétterülésével több százezresre nőtt azoknak a fiataloknak a tábora, akik már nem az életet kitöltő feladatnak, nem elérendő célnak fogják föl a saját egzisztenciális biztonságukat és jólétüket, hanem természetes adottságnak, ami egyszerűen van. Közülük azok, akiket nem elégít ki az egyre nagyobb mértékű fogyasztás, életcél nélkül maradtak, egyre kevésbé képesek válaszolni arra a fontos kérdésre, hogy mi végre vannak a világon.

Erre a kérdésre a valláson alapulón kívül a civilizáció két fő archetipikus választ adott: a versenyzőét és a hősét. A versenyző az, aki azért tesz erőfeszítéseket, hogy valamiben jobb legyen, mint a többiek. A hős egészen mást akar: áldozatot hoz azért, hogy másoknak jobb legyen. A modern társadalom a versenyzésnek rengeteg lehetőségét kínálja, a gazdaság szereplői és a sportolók mellett immár a művészek is versenyeznek, díjakkal mérik a teljesítményüket. Aki akar, bárki versenyezhet, és azzal sok pénzt, nagy dicsőséget szerezhet, tartalmat adhat az életének. De sokan vannak olyanok is, akik a hőslét katarzisát szeretnék megélni. Akik másokért szeretnének cselekedni, ám ezt domesztikált módon, szabadon választható időben, a saját, megszokott környezetükben tennék.

Ezeknek a fiataloknak a multinacionális óriásvállalatok mintájára fölépült, úgynevezett NGO-k ezer lehetőséget kínálnak arra, hogy az életüket tartalmasnak, jó cél érdekét szolgálónak, sőt lényegében hősiesnek éljék meg. Miközben a jobboldal az „életcélpiacon” a visszaszoruló vallás mellett szinte csak a versennyel van jelen, a baloldal a környezetvédelemtől a szexuális másság támogatásán át a rasszizmus elleni küzdelemig kínál könnyen és gyorsan megszerezhető, közösségélményt is nyújtó életcélélményeket. És a fiatalok százezrei boldogan csatlakoznak.

Íme a magyarázat arra, hogy nyilvánvaló hibái, a társadalom problémáira adott rossz válaszai, ismételt kudarcai ellenére a baloldal miért életképes, sőt sikeres továbbra is.

Mit tehet ebben a helyzetben a jobboldal? Először is azt, hogy rávilágít erre a tényre, megpróbálja megérteni és az emberekkel megértetni, hogy milyen folyamatok zajlanak és miért. Ez azonban önmagában kevés. A jobboldalnak világosan megfogalmazott célokat kell felmutatnia, és ezek alapján életcélt kell tudnia adni a jólét gyermekeinek. Olyan célt, amely felé törekedve az igazságosság oldalán állónak tarthatják magukat. ν