A kudarcért a balra kacsingató liberális elit a felelős

A választási vereség után Orbán Viktor, a Fidesz-Magyar Polgári Szövetség elnöke azt mondta, minden felelősség az övé. E kijelentés nemes gesztusnak tűnik, ugyanakkor azt eredményezheti, hogy a vereségért valóban felelős személyeken senki sem kéri számon a hibáikat, s így azoknak nem lesz következményük. Ami azért baj, mert Mikola Istvánt és Semjén Zsoltot viszont még a Fideszen belül is össztűz alá vették néhányan, pellengérre állítva az úgynevezett radikalizmust, ám ez olyan súlyos tévedés, ami a jövőre nézve végzetes lehet. A számok ugyanis azt bizonyítják, hogy a Fidesz-MPSZ éppen a radikálisnak tekintett tábor jelentős részét veszítette el, miközben sem középről, sem balról nem sikerült szavazatot gyűjtenie.

Az idei országgyűlési választások eredményeként a baloldal korábbi tízmandátumos parlamenti többsége megnégyszereződött. A számok tükrében ez az első tény, amit keserűen meg kell állapítanunk. A második tény, hogy a Fidesz-MPSZ listán mintegy harmincezer szavazattal kevesebbet kapott az első fordulóban, mint 2002-ben. Ugyanennyivel kevesebben szavaztak a Magyar Szocialista Pártra is, a két tábor között tehát kiegyenlített az erőviszony. A Szabad Demokraták Szövetsége hozta a megszokott öt százalék körüli teljesítményét, amelyre az MSZP szavazóinak egy része rádolgozott, biztosítva ezzel a szövetséges parlamenti jelenlétét. Ez is fontos momentum. Odaát azzal is tisztában vannak, hogy egyetlen gyűjtőpárttal nem tudnak nyerni.

Ők már a választás előtt tudták, hogy az „egy a tábor, egy a zászló” stratégiája nem életképes. Ezt igazolják az eddigi választások is, ugyanis 1990-ben és 1998-ban is úgy tudott jobboldali kormány alakulni, hogy több jobboldali párt indult a választáson. 1998-ban éppenséggel négy, és ez a tagoltság még úgy is kormányalakítást eredményezett, hogy az egyik jobboldali párt, a Magyar Igazság és Élet Pártja ellenzékben maradt.

Az „egy a tábor, egy a zászló” ideája, amint azt Orbán Viktor többször is elmondta, Helmut Kohl egykori német kancellár tanácsára született meg. Sajnos úgy tűnik, e stratégia felépítését nem előzték meg szociológiai vizsgálatok, ha úgy tetszik, hatástanulmányok, amelyekből pedig jó előre kiderülhetett volna, amit így a választási kudarc bizonyított be, nevezetesen, hogy Magyarországon a jobboldal – az eltérő történelmi előzmények és a némettől különböző szociológiai összetettségű társadalom miatt – sokkal színesebb, tagoltabb, hogysem egyetlen nagy gyűjtőpárttal lefedhető legyen.

Ősi törvény, hogy egy politikai alakulat akkor lehet eredményes, ha világos, követhető, egyértelmű eszmei üzenetet közvetít – függetlenül annak igazságtartalmától – a potenciális szavazótábor felé. A kompromittálódott baloldalnak az Antall-kormány hivatalba lépését követően a fasiszta-antiszemita veszedelem víziója adta meg azt a tartós eszmei alapot, amire a történelmi önfelmentést építhette – hiszen a nemzetiszocialista veszélyhez képest az úgymond megszelídült nemzetközi szocializmus a kisebbik rossz -, s amely visszatérésének sikerét elősegítette. Ehhez 1998 óta masszív Orbán-gyűlölet társult. Ez szükségszerű volt. A média által démonizált Orbán Viktor személye volt az a világnézeti alap, amely győzelemre vitte a baloldalt 2002-ben, és az idén is. Igaz, most ráadásul Gyurcsány Ferenc volt az ellenfél, aki így vagy úgy, de a saját szempontjukból pozitív érzelmi töltetet adott a szocialistáknak. A világos eszmei üzenet tehát egyértelműen fölismerhető a baloldalon.

A jobboldalon ellenben az „egy a tábor, egy a zászló” elvéből logikusan következett, hogy a mondandó sokszor szétcsúszott, és amíg a Fidesz igyekezett megszólítani egyik vagy másik társadalmi réteget, addig egy harmadik, negyedik társadalmi réteg szemében megrendült a hitele. Ezek az ellentmondások pedig szükségképpen kontraproduktivitást eredményeztek.

A választási kudarc után némelyek például igazolva látják azon véleményüket, hogy a Fidesz-MPSZ a „radikálisok” felé tett gesztusok miatt sok szavazót vesztett középen, s ez vezetett a vereséghez. Az ekként vélekedő közgondolkodók Mikola Istvánt és Semjén Zsoltot igyekeznek megtenni bűnbaknak, Orbán Viktor pedig hősies gesztussal magára vállal minden felelősséget, ami azonban azt eredményezheti, hogy valódi számonkérésre ismét nem kerül sor a Fideszen belül. Pedig szükséges lenne komoly és határozott következtetéseket levonni a Magyar Vizsla ügyéből, a szerverbotrányból, az erőltetett és ezért kontraproduktív akciók sorozatából, például az egész rosszízű depressziókampányból, és nem utolsósorban Deutsch-Für Tamás emlékezetes tévészerepléséből, amikor a Fidesz kommunikációs vezetője kijelentette, hogy hányingere van a Magyar Nemzettől, a Hír TV-től és a Demokratától. Valószínűleg nem járunk messze az igazságtól, ha azt mondjuk, hogy ezek az érthetetlen megnyilvánulások külön-külön többet ártottak a Fidesznek, mint Mikola István és Semjén Zsolt összes kifogásolt megjegyzése együttvéve. Ami egyébként nemhogy ártott, hanem használt. Ugyanis részben visszafordította azokat, akiket a dühítő hibák már eltántorítottak. Ezek a botrányos kampányhibák ugyanis azt eredményezték, hogy az úgynevezett radikális szavazótábor jelentős része egyszerűen nem ment el szavazni.

Ezt a számok bizonyítják. A Harmadik Út százharmincezerrel kevesebb szavazatot kapott most, mint amennyit 2002-ben a MIÉP magáénak tudhatott. Vannak, akik szerint ezek az emberek a Fideszre szavaztak, és a neutrális, se hideg, se meleg zónában, az úgynevezett középen veszett el sok voks. Ez azonban azért lehetetlen, mert itt az MDF található, amelynek szavazói egyébként nem a Fidesztől pártoltak el, hanem a Centrum Párttól. Ezért fordulhatott elő, hogy a 2002-ben meglehetősen sikeres „középpárt” mára elolvadt. Az MDF hívószavai – normális Magyarország, középen állás, a két nagy párt elleni korrupciós vádak stb. – lényegüket tekintve gyakorlatilag megegyeztek a Kupa Mihály-féle Centrum 2002-es üzeneteivel. Logikus következtetés tehát, hogy mivel a Centrum Párt eltűnt, az MDF pedig megerősödött, Dávid Ibolya pártját a Centrum korábbi tábora vitte be az Országgyűlésbe, megfejelve a Schmuck Andor-féle Tisztelet Társasága által megszervezett markánsan baloldali hátországgal. Ezt közvetve alátámasztja az a meghökkentőnek látszó tény is, hogy a Fidesz jelöltjei ott győztek a második fordulóban, ahol az MDF-es jelölt nem lépett vissza, azaz ahol a felbérelt baloldaliak kénytelen voltak továbbra is az MDF-re szavazni. Ha pedig így van, akkor nem a Fidesz korábbi táborának egy része pártolt át az MDF-hez, sőt éppen fordítva van, az eredeti MDF hívei ma már a Fidesz-MPSZ táborát erősítik.

Ám továbbra is kerestetik százharmincezer 2002-es MIÉP-szavazó. Ők az MSZP-re és az SZDSZ-re nyilvánvalóan nem szavaztak, a Harmadik Út pedig elveszítette őket. Hová lettek? Egy lehetőség marad, nem mentek el szavazni. A Harmadik Út már túl sok volt nekik, a Fidesz túl kevés. Ez a százharmincezer ember az első fordulóban az urnákhoz járuló szavazók két és fél százalékát jelenti. Ennyi embert nem tudott megszólítani a Fidesz, annak ellenére sem, hogy ezek a polgárok elfordultak a Harmadik Úttól. Ha szavaztak volna, vagy a Harmadik Utat juttatják be a parlamentbe, vagy ha a Fideszt támogatják, általuk az megnyeri a választást. Semjén? Mikola? Bár előbb, bár többet szóltak volna, bár hallgattak volna rájuk!

A számszerű eredményekből sajnos azt a következtetést is levonhatjuk, hogy nemcsak az a baj, hogy középről nem tudott jelentős mennyiségű szavazatot szerezni a Szövetség – balról pedig semennyit, holott az egész kampány erre épült -, de még a saját táborából is veszített: harmincezerrel kevesebben szavaztak rá, mint 2002-ben.

Egy a tábor, egy a zászló… Az egyik beszélt róla, a másik megcsinálta. Az elemzők által figyelmen kívül hagyott jelenség, hogy a Munkáspárt gyakorlatilag megsemmisült. Ebben nyilván közrejátszott a pártszakadás is, aminek következményeként két hasonló nevű párt indult. Ezek együtt mindössze huszonkétezer szavazatot kaptak, míg 2002-ben a Munkáspártot közel százhuszonkétezren támogatták. Vagyis százezer szavazó eltűnt. Ők hová lettek?

Egy részük talán otthon maradt. Más részük az MSZP-re szavazott. Ha így van, akkor a 2002-ben mesterségesen generált „fantomszavazók” helyét töltötte fel valóságosan. Hívták őket, jöttek. A szocialisták ugyanis nem féltek gesztusokat tenni a szélsőbalnak. Utólag, a kampánylogika alapján szemlélve az eseményeket, arra a következtetésre kell jussunk, hogy a vörös csillag újbóli legalizálásának fölvetése, Ságvári Endre dicsőítése és a Kádár-rendszer néhány prominensének kitüntetése nem véletlen tévedés volt, hanem a szélsőbalnak tett okos gesztus. Amely pontosan annyi eredményt hozott, ami győzelemre vitte a baloldalt. Visszatérve a Semjén és Mikola szavai miatt károgókra: érdekes módon Hiller és a többiek szélsőbal felé nyitása miatt odaát egy széplelkű „szociáldemokrata” sem károgott. Nyertek is.

A Fidesz ellentmondásos üzeneteivel, a párt liberális vonala néhány meghatározó személyiségének újbóli hadrendbe állításával, ezek sorozatos hibáival (ide sorolandó a már említett ügyek mellett a markáns hangvételtől való folyamatos elhatárolódás, a Fidesszel ellenséges médiumokban való sorozatos leszereplés és megalázkodás, egyebek) pontosan azt érte el, amit akart: eltaszított magától egy olyan réteget, amelynek markáns véleménye van hazáról, nemzetről, politikusi tartásról. Nem bűnöző, nem fasiszta, nem raszszista, nem üldöz és nem rekeszt ki senkit. Csak őszintébb a megengedettnél. Ez a réteg sokkal inkább vállalható lett volna, mint a szélsőbal. De ők nem kellettek senkinek.

A választási kudarc felelőssége Orbán Viktor személyén túl ezért elsősorban azokat terheli, akik az úgynevezett radikális, valójában hazaszerető tábor jelentős, megnyerhető részét sokszorosan és következetesen megbántották, megsértették, megalázták a balközépről remélt szavazatok reményében. Most, hogy a választás számszerű eredményeinek ismeretében ez a stratégia egyértelműen megbukott, le kell vonni a tanulságokat: akik hibáztak, ne kérjenek bocsánatot. Álljanak végre félre.