Elvtársak, baj van!

Munkába állt a Szuveneritásvédelmi, vagy ahogyan a külföldi pénzekből működő szervezetek és kulturális, illetve sajtóvállalkozások elnevezték, az Utálom Hivatal. Azért kiáltanak farkast az ellenzéki akollakók, mert szerintük amit ez az elvetemült intézet csinálni akar, az megnehezíti a kormánykritikusok (magyarán balliberálisok) életét azzal, hogy kíváncsiskodni merészel, honnan és mire kapják szakajtószámra az elnyalni való kősót, azaz a pénzt.

A külföldről támogatottak vezérkosának, a Transparency International Magyarországnak a nyakában azonnal meg is szólalt az alkotmányjogi panaszt zengő rézkolomp. Pedig az új hivatal nem tesz egyebet – de azt végre igen –, mint a törvény értelmében kérdez és vizsgálódik minden olyan szervezet háza táján, amely külföldről származó pénztámogatásokból a magyar választókat igyekszik befolyásolni.

A kolomp hallatán a rangját és tekintélyét rég elveszített Magyar Újságírók Országos Szövetsége (MÚOSZ) sem tétlenkedett tovább és egy nyájszellemet és saját érdekeit tükröző állásfoglalással szólalt fel a vezérürü mellett, kijelentvén, elítél minden olyan hatalmi akciót, amellyel a független sajtó működését kívánják akadályozni. A kormánynak nem az a dolga, hogy akadályozza az újságok működését, fenyegetve a független lapokat, mert ezek a lapok olvasói támogatásból élnek, amit szerényen kiegészítenek külföldi pályázatokon elnyert pénzekkel.

Érthető beszéd, csak nem igaz. Egyúttal mozgósító erejű, mintha egy, az utóbbi 14 éveben a föld alatt tevékenykedő mozgalom most lépne ki először a napra. „El a kezekkel a független magyar sajtótól!” – harsogja a szövetség elnöksége és a tagsága (már amennyi még van neki). Miért is harsognak? Mi másért, mint a pénzért. Független kiállásukkal ismerik be, hogy évente milliárdos tételekben landol dollár meg euró magyar szerkesztőségeik számláin, amiről eszük ágában sincs lemondani, mert az nekik jár. Hogy mire kapják? A függetlenségre, mi másra. És mit kell érte csinálni?

Az biztos, hogy a magyar kormányt, a társadalmi berendezkedést, a keresztény-nemzeti tradíciókat, a béketárgyalásokat dicsérőleg szóba hozni a támogatások fejében nem ajánlatos, mert könnyen oda lehet az ellátmány. Ellenben a többséget szembe köpni erősen pártolható, sőt elvárható. Továbbá nyomást gyakorolni a kormányra, az országra, a nemzetre. És az adományozók Brüsszeltől az USA-n át Norvégiáig vagy Hollandiáig annál nagyvonalúbbak, minél inkább eltér a nemzeti érdek a globális, háborúpárti fősodortól.

Így aztán bár meglepő, mégis érthető, hogy például a Partizán 572 milliót, a Telex-Akadémia az amerikai külügyminisztérium egyéb szervezetein keresztül 400 milliót, míg a Szabadeuropa.hu mintegy 560 milliót kapott jóságos adakozóktól. Ezenkívül az EU közel egymillió euróval támogatja a HVG, a Magyar Jeti Zrt., a Nyugat.hu meg az Átlátszó szerkesztőségét és – mert így szép a független újságírás – a Magyar Újságírók Szövetségét is.

A MÚOSZ a magyar média Hegedűs hadnagya. Erre szoktuk mondani, hogy van az a pénz… Ennyi júdásezüstért megéri állásfoglalást kiadni, közben pedig utcakő után kapkodni. Megnéztem az 1945. évi szovjet megszállás kezdetén az addig Budapesti Újságírók Egyesületéből parancsszóra országos szövetséggé avanzsáló társaság honlapját, ahol „EU-vízió” címmel hirdetik azt a többrészes sorozatot, amelyet nagyvonalúan Brüsszel fizet. Mi a célja? A MÚOSZ szerint az, hogy akik nyaralás közben sem szeretnének lemaradni a közéletről, az uniós meg a nagyvilági történésekről, azok bátran nézzék és tanuljanak abból, amiről kizárólag balliberális politikusok, megmondóemberek, illetve levitézlett miniszterek, bankárok beszélgetnek. Hát persze.

Ennél is csábítóbb az ugyancsak a honlapon kínált másik MÚOSZ-csemege, a „Cenzúrázott Sajtószabadság” című sorozat, ahol a sajtófüggetlenségtől átitatva ugyancsak balliberális újságírók, köztük a MÚOSZ alelnöke a szólásszabadság áldatlan állapotáról értekezik. A már a címével is sokatmondó észosztást amúgy a holland külügyminisztérium finanszírozza. Ha így van, márpedig így van, akkor a MÚOSZ állásfoglalása közel sem tárgyilagos, nem is független, sokkal inkább egyoldalú és álszent mellébeszélés.

Hasonlóan egyértelmű a helyzet a MÚOSZ-állásfoglalás másik központi kérdésével, a függetlenséggel is, amit szerintük az Utálom Hivatal bevetésével szándékozik korlátozni a kormány. Ezzel meg csupán az a baj, hogy azok hivatkoznak sajtószabadságra, akik odakintről pénzelt, azaz fogott emberek. Ráadásul nemcsak a mai, hanem az előző században is fogottak voltak, csak akkor kissé más politikai előjellel. Olyanok tesznek közzé hangzatos állásfoglalásokat, akik 25-30 éve még a szocialista diktatúrát hűségesen kiszolgáló sajtómunkásként keresték kenyerüket.

Részben ma is olyanok vezetik a MÚOSZ-t és őrködnek úgymond „a sajtószabadság érvényesítése, a magyar újságírás erkölcsi tisztasága és hagyományainak továbbvitele” fölött, akik annak idején Kádár szekerét tolták április 4-től november 7-ig, aztán kezdték elölről. Embertől nem szokatlan viselkedés ez, de az már igen, ha sutba dobva a múltjukat, ezek a figurák most a független, ám ma is csak idegenből vezérelt nyilvánosságért vitézkedjenek.

Tegyük tisztába ezt a kérdést. A Magyar Újságírók Szövetségének jelenlegi elnök asszonyával az 1980-as években együtt dolgoztunk a Magyar Hírlap szerkesztőségében. Akkor ő még a napilap MSZMP-alapszervezetének volt a tagja, akinek ha gyűlést rendelt el a titkár elvtárs, kiesett a kezéből a jegyzetfüzet, és sietett a pártgyűlésre, például arról dönteni, kit szabad és kit nem szabad felvenni a laphoz, kit kell kirúgni, mert hangosan énekelte a Dob utcai Kulacs étteremben a székely himnuszt, és egyáltalán, mit lehetett, illetve mit nem lehetett megírni a másnapi újságban.

Az állásfoglalást kiadó elnökség egy másik tagja, aki a Szovjetunióban járt iskolába, és négy évig tudósított Moszkvából, szintén az újság pártalapszervezetének szorgalmas tagjaként szolgált jelenlegi elnök asszonyával együtt. Mindkettőjük párttitkára a független, objektív és velejéig balliberális Népszava jelenlegi főszerkesztője volt.

De a függetlenség bátor harcosaiból választott elnökség más tagjai is izmosították a kommunista párt sorait és tudósítottak Moszkvából, Kelet-Berlinből, amihez feltétlen lojalitás és még valami más is kellett az Aczél-adminisztrációtól. A testület alelnökéről szót ejtve, ő az, aki a zárt kapus magyar–angol mérkőzésről ezt találta nyilatkozni: „Rasszista fiatalokkal töltötte meg az MLSZ a Puskás Arénát az angolok ellen, mivel a rasszista felnőtteket kitiltotta a FIFA.” Ugye, milyen szép a függetlenség?

Sértegetési szándék nélkül: a függetlenség és szabadság ügyében nem a legtisztább és a legmegfelelőbb emberek álltak a ki a porondra. Továbbá pedig ha a tehetség nem is, a tisztesség és az erkölcs a számukra is megtanulható lenne, némi bűnbánatgyakorlással együtt. Ugyanakkor azt is gondolom, hogy a hitelesség, a szakmaiság, a nemzet szolgálata és az újságírói tehetség tekintetében látványosan felhígult zsurnalisztatársadalom tagjai ezzel együtt is rátermettebb, tisztább lelkű, nyíltabb szívű, főként pedig állhatatosabb személyiségek, mint állásfoglaló elnökségük jó néhány tagja.

Sokat tudnának mindehhez hozzátenni kortársaim, barátaim közül például Kondor Katalin, Siklósi Beatrix, Bencsik András, Feledy Péter, Pálfy G. István, Stefka István vagy akár a már az égi mezőkön járó Chrudinák Alajos, Lovas István, Bálint B. András, Szentmihályi Szabó Péter és mások.

A magyar kultúrát 1945 óta a kommunisták folyamatosan bal kézre játszották, és részben a mai napig is ott maradt, amit mi valamiféle keresztényi tapintatból továbbra is inkább elfogadunk, mintsem változtatnánk rajta. Talán mert nem vagyunk eléggé utcakőfelszedő, barikádépítő és káderkinevelő fajta. Ideje lenne a szelídséget meg a tapintatot szabadságolni és a balból ismét jobb kezünkbe venni kultúránk alakítását.

Az olasz kommunista párt alapítója, Antonio Gramsci mondta úgy száz esztendeje: „A kultúra a baloldalon van jó kezekben.” Gramsci szerint a kommunista párt nem más, mint „kollektív értelmiség”, amely a kultúra hegemóniáján keresztül nyeri meg magának a társadalmat és nyeri el a tömegtámogatást. Ebből a modellből táplálkozik máig az egész nyugati baloldal. Innen érthető a MÚOSZ heves reagálása: a hegemónia veszélyben van. Összeállt a vörös brigád. Megindult megszokott legelőit féltve a vezérkos, a Transparency International és sarkában elszántan üget a jó öreg MÚOSZ. „Elvtársak, riadó, baj van!”