Mintegy 1621 évvel a költemény megírása előtt, Kr. u. 316 táján hal mártírhalált Szent Balázs, az örményországi Sebaste püspöke, egy akkor már több mint 2000 esztendős nemzet fiaként. Abban a közel 5000 évvel ezelőtti időben Örményországot még Hájászdánnak hívják, mivel az örmények akkoriban magukat hájknak, azaz uraknak nevezték. Az ószövetségi Biblia ezt a földet azonban Thorgomának hívja, hiszen Noé Jáfet nevű fiának unokája Thorgom volt, akitől Hájk származott. A Hájk dinasztia uralkodása Kr. e. 2350-ben veszi kezdetét. Egyes források név szerint említik Kr. e. 1300 táján az uralkodóház Arám nevű utódát, aki nevét a görögöktől kapja, akik Armenosnak nevezik, mivel a birodalmat keletről és délről támadó népeket legyőzi. Örményország mai elnevezése, a görögből levezethető Arménia innen eredeztethető. Arám fia és utóda a trónon Szép Ará, akitől az Ararát hegye veszi a nevét Kr. e. 1200 körül. Szép Ará unokájával hal ki a Hájk uralkodóház, és az oldalági leszármazottak ragadják magukhoz Örményországban a hatalmat. Ennek az ágnak nevezetesebb uralkodói között tartják számon Digránt, aki Kr. e. 580 és 535 között vezeti az országot, és a birodalom határait kiterjeszti. Ennek az oldalágnak az utolsó sarja Váháken, aki a Nagy Sándor elleni háborúkban veszíti el az életét. Nagy Sándor Kr. e. 330-ban bekebelezi Örményországot. A II. uralkodóház, az Arsacidák hatalma Kr. e. 146-tól Kr. u. 428-ig tart. A dinasztia kiemelkedő királya Artaxerxes (Kr. e. 111-86), aki meghódítja egész Kis-Ázsiát, és az örmény birodalmat a parthusoktól függetleníti. Az ő fia Digrán (Kr. e. 86-53), aki legyőzi Parthiát és meghódítja Kappadóciát, végezetül felveszi a szeleukus koronát, azaz Asszíria, Babilónia, Palesztina királyságát. A római Lucullustól azonban vereséget szenved és később lemond az Örményországon kívüli tartományairól. Fiát Antonius fogatja el, és Örményországot a Római Birodalom tartományává teszi. Ettől kezdve majdnem két évszázadon át Örményország hol a Parthus, hol a Római Birodalom része.

A II. nagy örmény uralkodóház legkiemelkedőbb személyisége ebben a korban Tiridát (Kr. u. 284-337), örményül Dertád, aki Rómából hazatérve Világosító Szent Gergely segítségével Örményországot keresztény hitre téríti, majd 300 évvel azután, hogy maga Tádé apostol személyesen viszi el a keresztény tanokat erre a földre. Ám Örményország ekkor már 2655 év óta történelmi tényező, amelynek 2000-5000 méter magas hegyei között erednek a Tigris és az Eufrátesz folyók, amelyek hullámai jó pár ezer kilométerrel délebbre, Mezopotámiában (a mai Irakban), az emberiség szellemtörténetének, kultúrájának, civilizációjának legősibb, több mint tízezer éves bölcsőjét ringatják.

Balázs népe tehát hosszú utat járt be idáig, ám ekkorra történelmi válaszúthoz érkezett. A szent sem tudhatta, hogy életének és vértanúságának éveit és személyét is a tudományos utókor – amely a történettudományban is igyekszik mindent feldarabolni, részekre osztani, időhöz és időpontokhoz kötni – majdan korszak határként fogalmazza meg. Ugyanis, amikor Kr. u. 316 táján Balázs vértanúhalált hal, elvileg a mai egyháztörténészek szerint már három éve beköszöntött a Konstantin-béke kora, hiszen Nagy Konstantin rendeletével, amellyel voltaképpen a kereszténységet államvallássá teszi a Római Birodalomban, legalábbis történettudományi szempontból véget ér a vértanúk egyházának 200 éves korszaka.

Balázs szülőföldje azonban távol esik a birodalom központjától, hazája, Örményország a római impérium peremvidékén helyezkedik el. Konstantin császár társuralkodója, Licinius ugyanis önkényesen túlteszi magát a császár 313 elején kiadott türelmi rendeletén és Keleten folytatódnak a keresztény üldözések. Ám még ebben a megközelítésben sem törvényszerű a vértanúság, hiszen az örmény Sebaste városában szülei előkelő keresztényeknek számítanak, akik fiúkat is jó nevelésben részesítik, az ifjú Balázsból orvos lesz, és nevéhez – Basilius – méltóan igaz királyi lélek. Szülővárosának keresztény polgárai ezért püspökükké választják. Amikor az üldözések Sebaste városát elérik, a szent híveinek kívánságára elrejtőzik egy közeli sziklabarlangban, amely a környék vadállatainak is búvóhelye egyben. Nemsokára azonban Sebaste pogány prefektusának, Agricolának a keresztény vértanúk kínoztatása végett újabb vadállatokra van szüksége, így rátalálnak a barlangra, ahol azonban a vadállatok testőrök módjára Balázs védelmére kelnek. Agricola ekkor fegyveres katonákkal bírói széke elé idézi a szentet, aki készségesen engedelmeskedik a hatósági idézésnek.

Útban a város felé sokakat meggyógyít, többek között egy halszálkától fuldokló gyermeket. A püspök és a prefektus között szóváltás kerekedik, ezért Agricola lefejezteti Balázst, akinek emléke, mélyebb és általánosabb tisztelete ezer esztendő múltával, a XIV. század közepén elevenedik fel újra, amikor a himlő- és pestisjárványok – amelyek kezdeti tünetei közé tartoznak a torokfájások és fulladásos rohamok – tömeges pusztítást okoznak az emberek között. Vélhetőleg ekkortól emelik Szent Balázst a tizennégy segítő szent sorába, akik között olyanokat tisztelhetünk, mint Szent György vagy Szent Kristóf. Mert ők talán már tudják, hogy – Babits szavaival – „mennyi kínt bír az ember, mennyit nem sokall még az Isten jósága sem, s mit ér az élet (…) S talán azt is, hogy nem is olyan nagy dolog a halál.”