Erő és erőszak

Charlie Kirk erőszakos halála óta felbolydult a közélet, és egyre gyakrabban olvasunk arról, hogy meg kell állítani az erőszakot. Mivel ezzel – mint szellemi ember – mélységesen egyetértek, magam is gyakran töprengek az erőszak mibenlétén. Rögtön felmerül egyből Máté evangéliuma: „Ki kardot ránt, az kard által vész el”, de akár Isaac Asimov hősét is idézhetném, miszerint „az erőszak a gyengék végső menedéke”.

Maga a szó is érdekes és elgondolkodásra méltó. Erőszak. Ennek hallatán valami durva és viszolyogtató dolog ötlik az ember eszébe, és önkéntelen lelkileg hátrál. Utcán megtámadott emberek, felsebzett arcok, sikoltó szájak, menekülő lábak, zokogó rokonság. Fájdalom. A nemrég hátulról megkéselt fehér lány rettegő arca. Óhatatlan van valami különbség az erőszak és az erő közt.

Mert mi az erő? A hatalmas vízesés robaja, egy több száz éves fa, amely dacol a viharral. Egy macskaféle, amely amikor ugrik, izmai feszülnek, vagy a kiterjesztett szárnyú sasmadár, amint méltóságteljesen köröz. Az ember ilyenkor ámul, tiszteletet, sőt, gyakran csodálatot érez. Ahogy egy keménykezű, erős uralkodó vagy államférfi szobra előtt. Kimondatlanul is tudjuk legbelül, hogy van különbség a kettő közt.

Erő és erőszak. Az egyik a létezés örök törvényei miatt elkerülhetetlen jó vagy bizonyos esetben rossz, a másik a természet törvényeivel szembemenő beteges dolog. Nem véletlenül viszolygunk tőle. A fehér lány halála értelmetlen, felesleges, a sasmadár zsákmányszerzése természetes és a létezés velejárója.

Biztos nem csak bennem merült fel a párhuzam, hogy a radikális, szélsőbaloldali eszmék és csoportok sose erő, hanem erőszak útján jutnak hatalomra. Amikor Justinianus keletrómai császár visszafoglalja Karthágót a vandáloktól, az az erő alkalmazása. Amikor a törpe kisebbség magát többségnek hazudva hullahegyek árán átveszi a hatalmat, az pedig erőszak. Ép érzékű ember az ilyentől viszolyog, ahogy a meggyilkolt amerikai közszereplő halálán örvendező kisemberek láttán.