Hirdetés

Molnár Tamás filozófus-történész látlelete és víziója Európáról 2022-ben jelent meg magyarul Európa zárójelben címmel egy Békés Márton által szerkesztett és válogatott tanulmánykötetben. A kötet címadó esszéje eredetileg 1990-ben jelent meg francia nyelven. A tény, hogy a tanulmány bő három évtized után is időszerű és tanulságos, legalább annyira írható az Európa sorsát irányítók rovására, mint amennyire tulajdonítható a szerző elemző és előrelátó zsenialitásának. Aki persze akkor nem jósolhatta meg pontosan Európa jelenkori mélyrepülését, de tézisei kulcsot adnak a megértéséhez. Talán a korrekcióhoz is.

Elveszített szuverenitás

Európa XX. századi történetében meghatározó szerepe volt a tévhiteknek, pontosabban a tévhiteket érdekből tápláló tudatos ámításnak. Az első ilyen ámítás az, hogy a II. világháborúnak voltak európai győztesei. Az utolsó néhány alkalom, amikor Európa még maga dönthetett a sorsáról, az I. világháborút lezáró békék voltak, de azokat is végzetesen elrontották a megtorlásra és zsákmányra éhes európai győztesek. Velük szemben az akkori amerikai elnök, Wilson nem tudta érvényesíteni nemes elveit. A II. világháborút követően már elvek sem voltak: a háborút eldöntő amerikai és szovjet birodalom – a brit Churchill részvételével – Jaltában felosztotta egymás között Európát, Nyugat- és Kelet-Európa pedig egyaránt vazallusstátusba süllyedt, igaz, másképp. És tegyük hozzá a közelmúlt ismeretében, e vazallusi státuson a Szovjetunió megszűnése csak annyit változtatott, hogy a korábbi kétpólusú alávetettség egypólusúvá módosult. Európa mind nemzetállamai tekintetében, mind civilizációs egységként elvesztette a szuverenitását.

A kölcsönös vazallusi státus megállapítása Nyugat-Európa számára lehet kiábrándító, amely eddig és jelenleg is szabad világnak képzelte és képzeli magát. Ez a hivatkozott tanulmánykötet szerint önámítás. Magyarázat rá a nyugati alávetés fondorlatos módja. Míg Kelet-Európában egy sulykolt, élet- és tájidegen ideológia párosult hiánygazdasággal, addig Nyugaton a gondolkodást tompító jólétet élvező lakosság készségesen fogadta be a szovjetnél rejtettebb és sokkal hatékonyabb amerikai agymosást. Mindkét oldalon átfogó birodalmi hódításra törekedtek: a katonai megszálláson és pénzügyi-gazdasági betagozáson túl történelmi léptékű társadalmi modellváltást, az ideológiájukba illeszkedő új embertípus létrehozását tűzték ki célul a hódítók.

Tették ezt Keleten csekély sikerrel, Nyugaton annál mélyebbre ható, átfogó és tartós eredménnyel. A cél mindkét oldalon nagyjából hasonló volt: az európai történelmi, nemzeti és keresztény gyökerek eltépése és meg nem választott hatalmi központok által jól irányítható, anyagias, fogyasztói szemléletű, egybegyúrt népesség létrehozása. A különbség a módszerben, az odavezető útban volt: az egyéni emberi jogok hangsúlyozása, a jól megjátszott demokrácia és a hatékony liberális piacgazdaság döntő fölényt élvezett a szovjet típusú szocializmussal szemben.

Korábban írtuk

Érdekes történelmi fordulatra világít rá Molnár Tamás a fent említett társadalommérnökösködéssel kapcsolatban. Mindkét birodalmi ideológia Európában keletkezett, de az akkor még erős európai történelmi-spirituális hagyományoknak köszönhetően és külső kényszer hiányában Európában nem tudott tartósan kisarjadni. Különböző történelmi okokból termékeny talajra találtak viszont e sárkányfog-vetemények Európán kívül, illetve Európa határterületén, Amerikában és Oroszországban, hogy azután bumerángként röppenjenek vissza szülőhelyükre, miután Európa két világháborúban is kivéreztette magát, legyengítette immunitását.

De térjünk vissza a tanulmánykötet által elemzett közelmúlttörténeti narratívákra, különös tekintettel Európára! Mint ahogy az előbbiekben rámutattunk, a kapitalista és szocialista rendszer propagandában felnagyított antagonizmusa a két versengő birodalom céljaiban hasonló, csak az alkalmazott módszerben különböző törekvését leplezte. A békés egymás melletti birodalomépítést erősítendő a két akkori atomhatalom nagyon is ügyelt arra, hogy a másik fél gyenge pillanataiban és pontjain se sértse meg a Jaltában kialkudott felségterületi határokat, amit mi ugyan tragikusan megtapasztalhattunk 1956-ban, ám ami bő négy évtizeden át stabilizálta a békét Európában. Ez a stabilitás azonban az 1980-as évek végén, a 90-es évek elején – a szovjet birodalom végzetes meggyengülésével és később a felbomlásával – visszafordíthatatlanul megrendült.

Sok rossz hír

Molnár Tamás az 1990-ben lezárt tanulmányában már felvázolhatta a szovjet birodalom kimerülését, összehúzódását és lehetséges opcióként a marxizmus koloncától megszabaduló mag-Oroszország pragmatikus „bonapartizálódását” (mai tudásunk szerint a Putyin-korszakot). Egyúttal azonban az amerikai birodalom elkerülhetetlen hanyatlását is meglátta. Látnoki képességgel ezt abban a történelmi pillanatban állította és elemezte, amikor a diadalittas Egyesült Államok még a hidegháborús győzelmét ünnepelte és abba az illúzióba ringatta magát, hogy a Pax Americana jegyében véget vetett a történelemnek. Újabb kori ismereteink alapján kínálkozik a szimbolikus hasonlóság az akkori Szovjetunió és a mai USA között a csúfos afganisztáni bukást vagy a halódó Brezsnyev pártfőtitkárságát és az élemedett korú és állapotú Biden elnökségét tekintve.

Mindebből persze minket elsősorban Kelet-Európa, a volt szocialista országok helyzete, jövője érdekel, a filozófus szerző ránk vonatkozó megállapításai ösztönöznek továbbgondolásra. Mi, magyarok a rendszerváltozásnak nevezett euforikus hangulatú politikai fordulat idején se tagadtuk meg természetünket. Mély értelmű humor terjedt akkor nálunk közszájon: „Rendszerváltás? Á, dehogy, csupán módszerváltás.” Rávilágított ez a szóvicc arra, hogy két birodalom határterületén nem keletkezhet űr: ha kiszorul az egyik, nyomban behatol a másik. Jött is a katonai megszálláson kívül minden más módon: pénzügyi függésbe hozással, gazdasági lerablással, piacfoglalással, és jött és jön az amerikai élet- és gondolkodásmód, a demokratikus kontrolltól mentes agytrösztök által kiagyalt rögeszmék sora.

Jöttek és jönnek hozzánk nemcsak a liberalizmus, hanem a működő kommunizmust át nem élő Nyugaton virágzó korszerűsített marxista, továbbá az ott helyenként már a gyakorlatba is átültetett rossz emlékű, faji és egyéb alapon kirekesztő, a természet és teremtés rendjével szembeszálló „ordas eszmék”, valláspótlékok. Nyilvánvalóvá vált, hogy a hidegháború korában szemben állók mennyire rokon lelkek voltak a materialista keresztényellenességben és a múltat végképp eltörölni óhajtó nemzetellenességben. Lásd egyrészt az európai civilizációt fenyegető, népkeverő migránsbehívást, másrészt a magát az emberi nemet, természetet megerőszakoló, családellenes genderőrületet.

Az évtizedekig tartó szovjet megszállás árnyékában nem volt vitás, hogy a rendszerváltás nyomán a nyugati katonai szövetségben vagyunk biztonságban. Nem gondolhattunk akkor arra, hogy a NATO-t uraló USA stratégiai és egyes szövetséges országok zsigeri oroszellenessége mára akár egy harmadik világháborúba is belesodorhat bennünket. Lelkesen beszavaztuk magunkat az Európai Unióba, amelyről – az „egyesült Európáról” – már 1990-ben megállapította Molnár Tamás, hogy az egy amerikai ihletettségű, amerikai érdeket szolgáló gondolat. Igaz, akkor még csak gazdasági egyesülésről volt szó, és a szerző akkor még elképzelhetőnek tartotta, hogy a „nemzetek Európája” riválisa lehet a „piaci Európának”. Ma már erre csekély az esély. A nyugati magországok által uralt Európai Unió kontraszelektált és nagyrészt kívülről irányított vezetése a hanyatlásában előremenekülő és Európát ebben kihasználó Egyesült Államok szekeréhez köti Európa sorsát.

A sok „rossz hír” mellett a tanulmánykötet felcsillantja a reményt is, amely paradox módon a korábban „hátrányos helyzetű” kelet-európai, volt szovjet szatellit országokból eredhet. Kelet- és Nyugat Európa jelenkori emberi minőségére vonatkoztatva mostanában gyakran emlegetik az aktuálisan a javunkra szóló mondást, miszerint a rossz idők erős embereket teremtenek, az erős emberek pedig jó időket hoznak; a jó idők gyenge embereket teremtenek, akik rossz időket hoznak. Rámutattunk az előbbiekben arra, hogy a keleti szovjet kommunista hódítás rosszabb hatásfokú volt, mint az amerikai behatolás Nyugat-Európában, és ez nekünk kedvező aszimmetria a rendszerváltozás után is fennmaradt. Jelenkori Ugocsaként tartósan, harcosan és átfogóan sajnos egyelőre csak Magyarország áll a romlásba vezető nyugati fősodor útjában. Kormányzatunk, ha úgy adódik, egyedül is szembeszáll az Európai Unió önsorsrontó irányvonalával, és a falig is elmenve mentesíti Magyarországot annak hátrányos hatásától.

Olvasztótégely?

Az egyesült Európa terve eredeti kigondolóinak különböztek az indítékaik. A politikus francia Schumann és német Adenauer a II. világháború sokkhatását kívánta orvosolni és a békét tartósítani azzal, hogy egyrészt európai vezető szerepet adna a legyengült Franciaországnak, másrészt féken tartaná Németországot. A közgazdász-bankár-üzletember hátterű Monnet ugyanezt a célt technokrataként közelítette meg, míg a „népességkeverő” Kalergi grófnak már akkor hosszabb távú – igazán korunkban nyilvánvalóvá váló – tervei lehettek az egyesüléssel.

Váltakozó lendülettel azóta is dolgoznak brüsszeli politikus-bürokraták és nemzetek fölötti üzleti körök az európai épületen. Csak vázlatosan jellemezve ezt a hullámzást: De Gaulle tábornok francia elnöksége és a brit csatlakozás fékezte, az ugyancsak francia Delors európai bizottsági elnöksége és a brexit siettette az egyesülési folyamatot. Ami nem változott, csak éppen a lakosságot nem kérdezik meg, akar-e föderális mélységű egyesülést.

Mi tulajdonképpen az egységes Európa-projekt célja? A föderális Európán való munkálkodás felől következtetve nagyjából a következő a válasz: nagy egységes piac, szabadverseny, teljes foglalkoztatás útján nagyobb jólét és egy keveredő népesség politikai egysége amerikai módra. E célok mögött azonban – különösen, ami az utóbbit illeti – történelmi léptékű ámítás van.

A bevándorlónépességű Amerika egységét ugyanis a túlélési kényszerből vállalt gyökértelenség és a homogenizáló „öntőforma” önkéntes elfogadása, valamint a szép jövő reményében önként felvett új identitás hozta létre, nem pedig a szövetségi intézmény. Nyilvánvaló, hogy a mesterségesen létrehozott Amerikai Egyesült Államokkal ellentétben az évszázadokon át szervesen kifejlődött Európában egyik amerikai feltétel sem adott. A belső üzleti és népvándorlási határok lebontása után marad a fölülről kényszerített és a mindennapi élet részleteibe hatoló „öntőforma” és egy korábban sosem volt „európai identitás” erőltetése a nemzeteké rovására, no meg gyökértelennek hitt migránsokkal történő népességhígítás, népességcsere. Ámítások sora. Kezdjük mindjárt a fölülről erőltetett „öntőformával” és közös identitással. Nyilvánvaló, hogy ezt csak diktatórikus úton, az Európai Unió saját szabályrendszerének sorozatos megsértésével lehet megtenni, ami alapvető európai értékek – a demokrácia és jogállamiság – megsértése legfelső szinten.

Ámítás az is, hogy különböző gazdasági fejlettségi szinten álló országok határlebontó gazdasági-pénzügyi integrációja kölcsönös előnyöket eredményezően szimmetrikus, igazságos lehet. Nyilvánvaló, hogy ebben egyoldalú északnyugat-európai (különösen a német) érdek érvényesült a déli, majd – a szovjet blokk felbomlása nyomán – a kelet-európai országok rovására. Kitüntetett szerepe van mindebben a közös valutának, az eurónak. Itt érdemes megjegyezni, hogy Amerikában egyrészt négerfelszabadításnak álcázott véres polgárháborúba torkollott észak és dél gazdasági érdekellentéte, másrészt az amerikaiak – ugyanazon mesterséges identitás égisze alatt – az európaiaknál rugalmasabban vándorolnak abba a szövetségi államba, ahol éppen konjunktúra van.

További vaskos önámítás – hacsak nem tudatos népességkeverő Európa-rombolás – volt azt gondolni, azzal számolni, hogy a migránsok majd túlélési kényszerből feladják gyökereiket és egy szép európai jövő reményében magukra vállalják az európai olvasztótégelyt és identitást. Egyrészt a migránsok nagy része muszlim identitású országokból jött és jön, és ezt az erős, egész életüket átható identitást eszük ágában sincs föladni. Másrészt – a korabeli Amerikával ellentétben – a mai Európában szó sincs túlélési kényszerről. Gondoskodó szociális háló és „politikailag korrekt” társadalmi környezet fogadja őket, mi több, a multikulturális rögeszme szívesen látott társmegvalósítóit látják bennük.

(Folytatjuk)