Hirdetés

Az orosz–ukrán háború 2022-es kitörése óta a nyugati politikusok egy része állandó háborús lázban ég. Sokáig azonban szerencsére kategorikusan kizárták annak lehetőségét ezek a döntéshozók, hogy nyugati csapatok részt vegyenek az ukrajnai harcokban, ehelyett fegyverszállításoktól és gazdasági szankcióktól remélték az ukrán fél háborús győzelmét. Ez azonban elmaradt, a beharangozott nagy ellentámadás alig pár falut tudott bevenni, amik mostanra már orosz kézen vannak ismét, miközben az ukrán hadsereg napról napra vérzik ki.

Ahogy a magyar kormány Kasszandraként figyelmeztetett rá, hogy az eszkalációs folyamat vége beláthatatlan, annak nem lehet csak úgy határt szabni, úgy most igazolják is ezt a nyugati vezetők. A Taurus-ügyben lehallgatott német katonai vezetők beszélgetése Oroszország bombázásáról, Macron francia elnök és Sikorski lengyel külügyminiszter vállalhatatlan kijelentései a már ott harcoló és még odaküldendő NATO-katonákról, az EU vezetők kardcsörtető szólamai nem éppen a konfliktus rendeződése felé mutatnak.

Az Európai Unió bürokratái kezdettől fogva elkötelezettek Ukrajna támogatására, saját megfogalmazásuk szerint „amíg csak szükséges”. Ez minden Ukrajnával kapcsolatos dokumentumban, nyilatkozatban, jogi instrumentumban megjelenik, gyakorlatilag a brüsszeli bürokratanyelv egyik állandó fordulatává vált. Hogy mit jelent ez a kifejezés a gyakorlatban, szerintem aligha szükséges magyarázni, ékes példája ez annak a brüsszeli háborúpártiságnak, amely a konfliktus kezdete óta szilárdan tartja magát.

Brüsszel a szép szavakon túl a háborús erőfeszítés konkrét támogatásával sem fukarkodott, ami persze nem nehéz, ha mások pénzét lehet elosztogatni. A teljesen más célra – a közös európai békefenntartó missziók felszerelésigényeinek beszerzésére – létrehozott Európai Békekeret ma nevével ellentétben igen orwelli célokat szolgál, hiszen teljes összege az ukrajnai háború elnyújtását szolgálja. Az európai tagállamok egymást taposva adták át azokat a katonai felszereléseket, amelyekre már semmi szükségük, a németek például régi keletnémet készleteket is, amelyek nagy része használhatatlan volt. Ezen fegyverek ellenértékét aztán a Békekeretből fizették ki a tagállamoknak, ezzel kerülve meg azt, hogy Brüsszel közvetlenül nem vásárolhat fegyvert. Érdekes mellékzöngéje a történetnek, hogy az oroszokkal szemben egyébként mindig nagyon harcias észtekről kiderült, hogy csaltak a keret pénzeinek lehívásában, többet véve ki a közösből, mint amennyit tényleg átadtak az ukránoknak. A korrupció miatti pénzbefagyasztásra azóta is várni kell.

Korábban írtuk

Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke tavaly év végén büszkén hirdette az X-en, hogy az EU csak saját forrásaiból 85 milliárd euróval támogatta az ukránokat. Ha a tagállamok saját költségvetéséből érkező támogatásokat is hozzászámoljuk, akkor ez az összeg eléri a 130 milliárd eurót. Emlékeztetőül: az a nekünk jog szerint járó összeg, amit hazánktól önkényesen visszatartanak, 30 milliárd euró körül van, a helyreállítási alap pénzeit is ideszámítva. Vagyis ez alig negyede annak az összegnek, amelyet az európai vezetők értelmetlenül öntöttek bele egy feneketlen vödörbe. Mindez pedig, társulva azzal, hogy milyen elhibázott szankciós politikát folytattak gyakorlatilag bármilyen érdemi előkészület vagy előzetes hatásvizsgálat nélkül, komoly gazdasági válságot, inflációt és energiakrízist idézett elő egész Európában.

A romló életszínvonal, a gazdasági nehézségek mellett azonban egyre inkább úgy tűnik, hogy Európa elkerülhetetlenül sodródik afelé, hogy közvetlen, fegyveres módon is bevonódjon a konfliktusba. Emmanuel Macron francia elnök kijelentéseit azóta sokan és sokféleképp elemezték, és elkerülhetetlen, hogy itt szó essen róla, ez ugyanis vízválasztó volt. Előtte egyetlen komoly politikus se vetette fel azt, hogy Európa direkt módon részt vegyen a háborúban. A komolytalanok között persze azért voltak versenyzők, mint például Annalena Baerbock német külügyminiszter, aki szerint hazája – meglehetősen rossz történelmi emlékeket felidézve – háborúban áll Oroszországgal. Idehaza a hozzá hasonló politikai tehetséggel megáldott Karácsony Gergely gondolta úgy, hogy Budapesttel áll hadban Putyin. És persze meg kell emlékezni a dollárbaloldal pojáca miniszterelnök-jelöltjéről, Márki-Zay Péterről is, aki a guruló dollárok hatása alatt állva delirált arról, hogy a NATO kérése esetén küldene magyar katonákat Ukrajnába.

A tehetségtelenek és futóbolondok után Macron volt az első olyan, akitől a katonák küldésére vonatkozó kijelentés komolyan vehető volt. Akik esetleg megkérdőjelezik az elmebeli képességeit, azok rossz nyomon járnak, hiszen Macron hosszú ideje olyan vezető volt, aki nem ült fel a szokásos brüsszeli őrületnek, hanem pragmatikus módon intézte az ügyeit, akár Magyarországgal is megtalálva a közös hangot és együttműködési lehetőséget. Ezért is gondolom sokkal félelmetesebbnek, hogy az ő szájából hangzottak el ezek a szavak, hiszen a korábban felsorolt politikusokhoz képest ő olyan, akinél félő lehet, hogy be is váltja azokat.

Szavait sok minden szülhette, de akármi volt is a valós indok a kijelentései mögött, egyértelmű szintlépést hozott a háborúpárti oldalon az európai politikába. Ez persze nem jelenti azt, hogy szó nélkül támogatná Európa vagy a NATO nagy része: az amerikaiak egyértelműen eltolták maguktól a dolgot, a németek hevesen tiltakoztak, akárcsak hazánk, és még a háborút alapvetően támogató országok is bizonytalannak mutatkoztak a kérdésben. Egy tabu azonban így is megdőlt, és Macron későbbi kinyilatkozásaiban egyértelművé tette, hogy nem elszólásról volt szó, komolyan gondolta kijelentéseit. Sikorski, a Tusk-kormány külügyminisztere még rá is erősített erre, mikor kijelentette, hogy már harcolnak NATO-katonák Ukrajnában. Ha visszaemlékszünk Angela Merkel szavaira, aki bevallotta, hogy a minszki megállapodások csak az időhúzást szolgálták, és sosem volt valós cél a béke az oroszokkal, akkor nem ez az első eset, hogy a nyugati politikai elit igazolja az orosz propaganda állításait.

Bár a katonák küldése véleményem szerint még odébb van, és Macron jelenlegi stratégiája inkább a blöff és a fenyegetőzés – ami eredhet abból is, hogy a szubszaharai térségben jelentősen sérültek a francia érdekek az orosz Wagner miatt –, az EU villámgyorsan csatlakozott a „stratégiai bizonytalanság” táborához. Szemben az eddigi nyílt és világos kommunikációval, ahol lefektették, hogy hol van a nyugati hatalmak tűréshatára, most igyekeznek ezeket a határokat elmosni. Ez a háborúban álló Oroszországtól természetes kommunikáció, de a háborúban részt nem vevő felek esetén csak a további eszkalációt szolgálja. Ha nincsenek előre világos határok lefektetve, bármikor lehet indokot találni a beavatkozásra.

Az Európa politikai és katonai elitjét hatalmába kerítő háborús pszichózis elképesztően veszélyes, hiszen előbb-utóbb az érintettek mindent ennek rendelnek alá. A mostani EU-csúcs kapcsán például már Európa „hadigazdaságra” történő átállításáról beszéltek, úgy, hogy a békeidejű katonai fejlesztéseket sem lépték meg az elmúlt két évben. Történik mindez akkor, amikor Európa lakosságának egyre nagyobb és nagyobb része a békét óhajtja.

A megoldás egyértelmű: le kell csapolni a brüsszeli mocsarat, át kell venni Brüsszel vezetését, hogy a háborús pszichózisban szenvedő bürokrata elit helyett egy békepárti kerülhessen oda. Április 25-26-án a CPAC Hungary a politikai együttműködést erősíti, majd június 9-én az EP-választás lehetőséget kínál a változásra. Éljünk vele!

A szerző az Alapjogokért Központ vezető elemzője.