Az alkotmányos szerződéssel kapcsolatos népszavazási kampány egész időtartalma alatt a „nem” híveit pellengére állították, érveiket nevetségessé tették. Felvonultatták velük szemben az intézmények, a pénz és a média hatalmas gépezetét, amely minden egyes nappal, ahogy a közvélemény-kutatások tanulsága szerint a „nem” teret nyert, egyre nyomasztóbban érvényesült.

Jacques Chirac köztársasági elnök kilépve szerepéből, belevetette magát a küzdelembe az „igen” oldalán, miközben a brüsszeli nagyágyúk, valamint vezető európai politikusok hol a szocialisták, hol az UMP és az UDF gyűlésein siettek az „igen” támogatására. Mindhiába. A franciák, követvén a vitát, igyekezvén megérteni a döntésükre bízott szöveget, újra kezükbe vették sorsuk irányítását és új életet leheltek a demokráciába.

A demokrácia élete ugyanis nem csak az elitek óhaja szerint zajlik, és csak remélhetjük, hogy a „nem” döntés is nyilván elnyerte Valéry Giscard d’Estaing-nek, az alkotmányt életre hívó Konvenció elnökének tetszését, aki kijelentette „jó ötlet volt a referendum kiírása, feltéve, hogy igen lesz a végeredmény”. Ez utóbbit egyébként Brüsszel már régóta megértette, amikor annak idején nem habozott a Maastrichti Szerződést elutasító dánokat még egyszer megszavaztatni, vagy újabban a Nizzai Szerződést elvető íreket.

Mivel a népet nem lehet leváltani, addig kell újraszavaztatni, amíg igent nem mond. Ha a nép nemet mond, ez a brüsszeli technokraták számára azt jelenti, hogy nem érti, mit kérdeznek tőle. És ez a hozzáállás ismétlődik most is: a Bizottságon át az Európai Parlamentig kérdezik, hogy mit is jelent a népi „nem”. Egy pillanatig sem jutna eszükbe a döntést tudomásul venni és rögzíteni. Nem, mindenképpen meg kell találni a módot a nép akaratának kijátszására.

Már látható, hogyan vetik fel az intézmények közötti megállapodások sokaságának gondolatát, hogy így szerezzenek érvényt a szöveg főbb intézkedéseinek. A Bizottság technokratái, valamint az európai parlamenti képviselők zöme mélységesen meg vannak győződve arról, hogy ők képviselik a „jót”, holott saját megközelítésük dogmatikus jelleget ölt és a gyakorlatban arra vetemednek, hogy minden az ő föderalizmus-felfogásukkal szembehelyezkedő véleményt populista manipulációnak bélyegezzenek.

Az európai népek dolga megmutatni, hogy ez a „nem” korántsem egy negatív cselekedet, hanem alapvető fontosságú lépés. Az ő dolguk a vitát továbbvinni, és a szuverenista „nem” tábor vezetőjének, Philippe de Villiers-nek a kifejezésével élve, „kivívni a nem tiszteletben tartását”. Mert ez a „nem” ellentétben az „igen” híveinek állításával, soha nem jelentette Európa vagy az Európai Unió új tagállamainak elutasítását. Mint ahogy nem jelenti a francia vagy holland kormány elutasítását sem.

A szöveg összetettsége ellenére a franciák szenvedélyesen kapcsolódtak be abba a vitába, amely heteken át mindennap zajlott az újságok hasábjain és a televízió adásaiban. Az a vita, amely az otthoni vacsoraasztalok mellett ugyanúgy folyt, mint például az áruházak pénztárai előtt és amely megosztotta a családokat, a napnál világosabban megmutatta, hogy itt nem jobb- vagy baloldalról, hanem két különböző Európa-felfogásról van szó.

A korszellemet kifejező és azt képviselő „nem” elutasította a cégek külföldre telepítését és az egyre vadabb liberalizmust: Európát egy közös és védett piacként képzeli el. Európát nem arra találták ki, hogy tágra nyissa kapuit a konkurencia összes fuvallatának. Szembesülve a kínai textíliák és cipők tömeges behozatalával, a brüsszeli bizottságnak hetekre volt szüksége a korlátozó intézkedések megtételére, miközben az Egyesült Államok néhány nap leforgása alatt képes volt piacait megvédeni.

Ugyanebben a szellemben a „nem” elutasította a Bolkenstein-féle direktívákat, valamint Törökország EU-csatlakozásának elképzelését. Túl azonban az aktualitáson, amely néhány megalapozott de könnyű érvvel szolgált, a „nem” által fémjelzett kampány világosan megmutatta, hogy azt a szöveget, amelyről a franciáknak nyilatkozniuk kellett, tökéletesen megértették. Szemben az „igen” gyakran utópisztikus „Európa jelenti a békét”, „Európa annyit jelent, mint előre haladni” vagy „nem lehet egy mozgó vonatról leszállni”, a „nem” hívei mindig a szerződés paragrafusaival alátámasztott, konkrét érveket vonultattak fel.

Önmagukban természetesen a szöveg elvei helyesek, és az általa a korábbi szerződéseket magába foglaló szintézis jogilag szükségszerű. Ugyanakkor egyes rendelkezései ezt a szöveget elfogadhatatlanná tették azok számára, akik a nemzet önrendelkezését meg akarják őrizni és gátat vetnének a függetlenség további feladásának. A franciák előtt, ugyanúgy mint a hollandok előtt, Maastricht ígéretei és az euró iránti csalódás képe lebegett.

Az egységes pénznem által keltett infláció, a Stabilitási Paktum merevsége és a tagállamok által feladott önálló monetáris politika hiányzó eszközeinek tényei is érvényesültek a népszavazások eredményeiben. Annál is inkább, mivel az eurózónához nem tartozó államok, mint Nagy-Britannia, tökéletes gazdasági egészségnek örvendenek, szemben a zónához tartozókkal, ahol a növekedés nem indult el és a munkanélküliség botrányosan magas. És ami a legfájóbb, a nemzeti szuverenitás további megcsonkítása: az alkotmányban hemzsegnek az ilyen rendelkezések.

Az unió jogi személyiségként történő kihirdetése megerősíti egy egységes központosított államképződmény létezését, amely ettől kezdve saját nevében és többé nem a tagállamok nevében tárgyalhat és köthet szerződéseket. Hosszú távon ez a fejlődés logikusan elvezet a nemzetközi szervezetekben betöltött uniós tagsághoz, ami azt jelenti, hogy Franciaország és Anglia elveszíti önálló tagságát az ENSZ Biztonsági Tanácsában. Ugyanezt a logikát követve, a szöveg az európai jog abszolút elsőbbségével számol a nemzeti, beleértve az alkotmányos joggal szemben. A személyek mozgása, a menedékjog, a bevándorlás, a rendőrségi együttműködés néhány kivételtől eltekintve a nemzetek fölötti közös jog része lesz.

A nemzeti parlamentek például nem dönthetnének többé a bevándorlást érintő kérdésekről. Mindössze véleményalkotási joguk lenne az európai intézmények felé. A nemzetek megkerülésének és egy uniós szuperállam kiépülésének veszélyét alátámasztja egy az „unió polgárait” – és nem népeit – képviselő Európai Parlament, s egy olyan Európai Bizottság, amely úgymond „az unió közös érdekeinek előmozdítója” valamint egy olyan Európai Tanács, amely csupán egyike lesz az intézményeknek, olyan elnökkel, aki többé nem kormány- vagy államfő, és még csak nemzeti megbízatással sem rendelkezik.

Végül pedig az egy európai diplomáciai szolgálat által támogatott uniós külügyminiszteri poszt létrehozása nemcsak az államok szuverenitásának megcsonkítását eredményezné, de idővel nemkívánatos zűrzavart teremtene. Már jelenleg is nehézségekbe ütközik vagy lehetetlen egy közös álláspont kialakítása olyan súlyos kérdésekben, mint például az unió részvétele az iraki háborúban.

Hogyan kezelnék akkor a jövőben nemzetközi keretekben mondjuk Franciaország és az unió eltérő álláspontjait? És hogyan kezelnénk a nemzetállamok és az unió ellentéteit, ha csak nem úgy, hogy a szuperállammá előlépő unió javára megszüntetik a tagállamok jogait? A föderalizmus eszméje vagy legalábbis az az elképzelés, hogy az unió egy politikailag strukturált szervezetté fejlődik, önmagában nem megdöbbentő. Ellenkezőleg több szempontból is kívánatos.

De ezt a fejlődést minden áron nem lehet elfogadni és különösen nem az unió hatékonyságára és sikerességére hivatkozva. Robert Schuman úgy gondolta, hogy Európa olyan „konkrét eredményekkel jön létre, amelyek a tények szolidaritására épülnek”, s ahol a gazdaság a politika szolgálatában áll. Az európaiak ténylegesen megtanultak együtt dolgozni, párbeszédet folytatni és kapcsolataikba beépíteni a békét. Mégis, Európa eddig úgy épült, mint egy fordított piramis. Márpedig a házat sem a tető építésével kezdik, hogy majd az alá épüljenek az alapok.

Az alapokat jelesül a népek képezik. Az ő hivatásuk beépíteni az európaiságot állampolgári tudatukba és megmondani, hogy mely pontig akarják magukat franciáknak, olaszoknak, magyaroknak vagy svédeknek érezni, és mely ponttól akarják magukat európainak vallani. Az Európai Unió tagállamainak nemzeti történelme nagyon különböző, integrációs pályájuk sem lehet tehát azonos.

Ha valaki ilyen kényszerzubbonyt akar ráhúzni minden népre, beleértve az unió új tagállamait, az a vesztébe rohan. Lejárt az az idő, amikor a Szovjetunió erőszakkal integrált népeket gépezetébe, megsemmisítve a kultúrát és a sokszínűséget. Kívánatos lenne, hogy az eurokraták erre emlékezzenek, mégpedig az unió jelmondatának szellemében, amely – el ne felejtsük – így hangzik: „Egységesen a sokszínűségben”.

(fordította Mme de Perényi)

A szerző korábban az Európai Parlament francia delegációjának volt a titkára. Jelenleg politikai tanácsadó.