Hirdetés

Eva Vlaardingerbroek, a nemzetközi keresztény-konzervatív szcéna éppen aktuá­lis üdvöskéje nemrég Magyarországon kijelentette, hogy az európai nagy népességcsere nemcsak egy elmélet, hanem maga a valóság. Jé, tényleg? Tájékoztatásul közlöm, hogy ugyanezt Guillaume Faye, a francia Új Jobboldal fenegyereke már több mint két évtizede megállapította a La colonisation de l’Europe (Európa gyarmatosítása, 2000) című klasszikusában, amint arról itt már többször beszámoltam. Még azt sem mondom, hogy a holland hölgy későn ébredt fel – mindenképpen dicséretes, hogy ő leg­alább felébredt, és jobb későn, mint soha –, hiszen a könyv megjelenésekor még csak hároméves volt, tehát értelemszerűen nem olvashatta akkoriban. A kritikám inkább a befogadó közegének szól, amely most úgy tesz, mintha valami szenzációs nóvumot hallott volna egy próféta szájából, és ezért az avangárd nagyszellemnek kijáró vastapssal, tombolva ünnepeli.

Nyilvánvaló, hogy minden sokkal jobban elpasszolható, ha az eladó egy szende, szőke szépség, nem pedig egy slampos, mogorva krapek, de azért nem árt, ha a publikum tudja, hogy kitől származik az árucikk, amelyet megvesz. Guillaume Faye-t annak idején brutális pénzbírsággal sújtották pár ezer példányszámban megjelent könyve miatt „fajgyűlölet szítása” címén. Eva Vlaardingerbroek felszólalását eddig legalább 45 millióan látták a közösségi médiában, és hozsannázzák érte világszerte.

Persze, nem csak egyedül ő ékeskedik – valószínűleg tudtán kívül – Faye tollával. A „nagy népességcsere” (grand remplacement) mint fogalom népszerűsítőjeként elhíresült Renaud Camus is csak honfitársa után egy évtizeddel kezdett el érdemben foglalkozni a témával, a brit Douglas Murray meg még később, de ő is le tudott húzni egy újabb bőrt róla anélkül, hogy akárcsak Camus, egyetlen szóval is megemlítette volna az ötletgazdát, nemhogy köszönetet mondott volna neki. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy Faye-tól eltérően Camus és Murray nem fehér fajvédőként aggódik az őshonos európaiak színes bőrű bevándorlókra való lecserélése miatt, hanem homoszexuálisként tökéletesen tisztában lévén vele, hogy a muszlimok nem igazán rajonganak a magukfajtákért, nem úgy, mint manapság az őshonosok. Más kérdés, hogy személyes motivációjuktól függetlenül de facto mindketten a „fajvédők” táborába tartoznak.

Ami pedig a dolog lényegi részét illeti, a nagy népességcsere fogalma olyan valóság, amely elsősorban demográfiai jellegű (a bevándorlók felülkerekednek az őslakosokon), amint azt Pokol Béla meg­győzően dokumentálja Európa végnapjai (2011) című alapművében. Az idegenek, akik elözönlik Európát, magukkal hozzák származási kultúrájukat is. Ebből logikusan következik, hogy ez a kultúra természetesen ott is érvényesül, ahol ők vannak, és amikor többségbe kerülnek, az ő kultúrájuk lesz a domináns, és felváltja az őshonos kultúrát. Egy terület iszlamizálódása a nagy népességcsere kulturális formája. A mecsetek gombamód szaporodnak, a menzák átalakítják a menüjeiket, a szupermarketek árukészlete megváltozik, a nők meghosszabbítják a szoknyáikat, az újságok már nem káromolják Istent, az értelmiségiek megkukulnak „a béke és a szeretet vallása” előtt, és a társadalom egésze fokozatosan alávetettségbe (dhimmitude) süllyed. Mindez látható a nyugat-európai utcákon.

Korábban írtuk

Újabban az amerikai egyetemi kampuszokról kiindulva egy másféle kulturális offenzíva is kibontakozott, egyre inkább begyűrűzve Európába. Ez az „eltörléskultúra” nyíltan a fehérek kultúrájának „kitörlésére” törekszik. A nevében fellépő, főleg színes bőrű „dekolonialista” aktivisták és fehér cinkostársaik gyűlölnek mindent, ami a fehér embertől származik. Szobrait ledöntik, történelmét meggyalázzák, nagyjait lealacsonyítják, az általa létrehozott társadalmat szervező görög filozófiát, matematikát és irodalmat pedig rasszizmusra redukálják. Ez az eltörléskultúra ugyan­olyan agresszívan fenyegeti az őshonos fehér kultúrát, mint az iszlamizáció, annál is inkább, mert ez a két kulturális offenzíva szövetkezik az iszlamista–szélsőbalos pusztítás kivitelezésében.

Az iszlamizáció elválaszthatatlan a bevándorlástól. Márpedig ezt a folyamatot az egymást követő nyugati kormányok ösztönzik és szervezik a Cassandrák ellenére, akik figyelmeztették őket a következményekre, és akiket ezért megbüntettek. Jean-Marie Le Pent elítélték, amiért azt mondta, hogy egy napon „a franciák a falhoz fognak lapulni, és le fognak lépni a járdáról lesütött szemmel”, ha bevándorlók jönnek velük szemben. Nyugaton ma már gyakran a rendőrök is lesütik a szemüket! Az eltörléskultúra, amely elválaszthatatlanul kapcsolódik a bevándorláshoz, mivel részben idegenek hordozzák, egy olyan lealacsonyodási rendszer terméke, amelynek alappillére a közoktatás. A nyugati iskola már jóval azelőtt, hogy az Egyesült Államokban megjelent volna a woke ideológia, arra tanította a fiatalokat, hogy gyűlöljék a saját történelmüket és az illusztris őseiket.

Néhány egyszerű kérdés magától adódik. Kiknek köszönhető a nagy kultúracsere? Kik felelősek az iszlamizált nyugati enklávékért? Kik ellenőrzik az őshonos fehéreket megbélyegző iskolai tanterveket? Ezekre a válasz szintén magától adódik. Ugyanazok felelősek a nagy kultúracseréért, akik a nagy népességcseréért is. Konkrétan a nyugati képviseleti demokráciák politikai vezetői egytől egyig, párt­állásuktól függetlenül. Nem biztos, hogy bölcs dolog volt a nép részéről másokra bízni a döntést a saját sorsáról és a jövőjéről. Eddig nem valami jól sáfárkodott a szavazatával. Legalábbis az alapján, hogy az általa választott vezetői éppen most teszik tönkre a sorsát és a jövőjét az ő nevében, már vagy 50 éve. Nagyon úgy tűnik, hogy a nép legrosszabb ellenségei a saját választott vezetői. Ideje lenne, hogy végre felismerje ezt, és levonja belőle a szükséges konzekvenciákat, amíg még nem késő. Újabban Eva Vlaar­dingerbroek is erre ösztönözi. Ahogyan Guillaume Faye tette évtizedeken át.