A tavaszi politikai évadot új műfajjal zárta le Orbán Viktor. Egyfajta évadzáró beszédet tartott, olyat, amit eddig még sohasem. Az orbáni éves beszédszcenárió – februári parlamenti expozé, majd évértékelő, tusnádfürdői beszéd, majd újra a parlamentben az őszi, szeptemberi expozé – úgy tűnik, újabb elemmel bővül. Persze kérdés, hogy ez nem csak a kampánynak szól-e, és nem csak ideiglenesen választott és kreált eseménye-e a miniszterelnök szervezett kommunikációjának.

Mivel új, és egyébként korántsem akkora csinnadrattával bevezetett beszéd, mint amekkorára a többi beszéd­eseménynél megszoktuk, a visszhangja sem volt akkora, mint a többinek szokott lenni. Az „esemény”, a „casus”, ami „megkövetelte” a megszólalást, az a nemzeti konzultáció lezárulta volt, amely a kormánykommunikáció szerint minden idők legsikeresebb nemzeti konzultációja volt. Persze kérdés, hogy a sikert miben mérjük, és bizony sokan vitatják is ennek mérhetőségét, de ha a kormány két fontos mérési indexét nézzük, azt, hogy hányan küldték vissza az íveket, és hogy a Fidesz támogatottsága az adott időszakban mekkora, akkor a siker nehezen vitatható. Márciustól minden korábbinál többen küldték vissza a konzultációs kérdőíveket, és mindez idő alatt a kormánypárt támogatottsága tovább nőtt a többi párthoz képest majd mindegyik közvélemény-kutató cégnél.

A konzultáció egyéb lényegéről már kifejtettem álláspontomat e hasábokon (Nemzeti konzultáció, vagy amit akartok, Demokrata, 2017. március 30). Öt témából, hat kérdésben alapvetően csak kettő volt, illetve lett volna alkalmas érdemi konzultációra. Az európai szociális pillér három témájának húsz területéről, amelynek még kész normaszövege sincs, a civil transzparenciáról és ügynöki jellegről, valamint a munkahely-támogatási rendszer kérdésköréről, amelyben egy tárgyszerűen téves, hibás kérdés volt feltéve, a „konzultáció” finoman szólva is értelmezhetetlen kategóriának számít.

Mindezzel együtt, ha a propaganda hatékonyságát – és nem annak igazságtartalmát – vesszük górcső alá, akkor a kormánypárt igenis ünnepelhette a nemzeti konzultáció sikerét. Két célja, a válaszok visszaküldése, valamint a támogatottság fenntartása sikeres volt. És pont.

A miniszterelnöki évadzárót pedig kizárólag e sikeresség megítélése motiválja. Nincs egyéb cél, nincs egyéb motiváció. Mindezt azért fontos leszögezni, mert Orbán beszédeinek megértéséhez két módon lehet közelíteni. Az egyik csak a szöveget vetheti egybe a valósággal, illetve korábbi álláspontjaival ugyanazon témákban.

A másik értelmezési mód elfogadja Vilfredo Pareto elemzési alapállását, amely szerint a politikusnak mindegy, hogy logikus, vagy pszeudologikus állításokat tesz, tényekkel vagy kreált tényekkel, mert számára az a kérdés, hogy melyik működik pillanatnyilag és hosszú távon fenntarthatóan. A politika nem a tudomány logikáját követi, amelyben az állogikus érvelés rögtön alrendszeren kívülre löki az érvelőt, hanem hosszan és fenntarthatóan is érvelhet állogikával és élhet ilyen eszközökkel, ha hívei „ezt igénylik”.

A mai politikai propaganda New York­tól Párizsig ez utóbbi logika alapján fogja fel a kommunikációt, és mindent a politikai használhatóság, „a hívek igénye” szerint kreált, amelyben egyetlen cél és egyetlen eredményességi mutató van: a támogatottság fenntartása. Nyilván akkor ennek alapján kell megvizsgálni a miniszterelnök új műfajának, az első évadzárónak a mondandóját is.

Cél: a tavaszi események ideologikus összefoglalása olyan szimplifikációk mentén, hogy azt Bözsi néni is megértse. Merthogy stratégiai téma volt bőven tavasszal: a Közép-európai Egyetem elleni harc, a civil törvény, a Jobbik-plakátok, no meg nyilván a migráció és a kvótaügy. És persze vannak gazdasági mutatók, amelyek, bárhogy is csűrnék-csavarnák ezek értelmezését, bizony vitathatatlanul a kormány jó teljesítményét mutatják, és minden Orbán ellen szurkolónak fityiszt mutat az a tény, hogy a második és a harmadik Orbán-kormányok Magyarország gazdaságát alapvetően egyensúlyba hozták, sőt fel is lendítették.

A kormányfő beszédét ez utóbbi témával is indította. „Aligha lehet egyfélétől különböző” választ adni arra a kérdésre, hogy a gazdaság sikeres-e. Unortodoxiájára utalva Orbán viszont máris mindenkivel szemben álló, régi szabadságharcos alapállását tartva elmondta: „nem úgy vagyunk sikeresek, ahogy mások szeretnék”. A globális elit is azt szeretné, ha Magyarország sikeres lenne, de úgy, hogy az első helyen nekik legyen jó, és csak a második helyen a magyaroknak, csakhogy a kormány ezzel szemben olyan sikereket akar, ahol az első helyen a magyarok részesülnek a gazdasági eredményekben, és csak a második helyen a globális elit.

Az unortodox gazdasági modelltől egy lépéssel jutott el a miniszterelnök a migránstémához. Méghozzá a munkanélküliség témája mentén. Orbán elmondta, hogy egészen addig, amíg van munkanélküli magyar ember, nem szabad másnak munkát adni. Kifejtette, nem osztja azt a gondolkodásmódot, amely szerint a vendégmunkások beengedése jót tesz a gazdaságnak. Ezt kulturális és lelkületi szempontokkal is magyarázta – nagyon helyesen – különbséget téve aközött, ha minden munkát az a közösség végez el, amely tulajdonolja az országot – ideértve a legnehezebb vagy legkevésbé becsült munkát is –, illetve ha egy ország rendszeresen lenéz bizonyos munkákat, már nem hajlandó elvégezni azokat és „lepasszolja” másoknak.

Aztán jött az el Classico: Brüsszel és Soros. Két különböző, de egymással összefüggő téma mentén, illegális bevándorlás és „Brüsszel Európája vagy a nemzetek Európája felé”. „Két olyan vita közepén állunk, amelyek kimenetele hosszú évtizedekre meghatározhatja Európát, mégpedig egyszer és mindenkorra, visszafordíthatatlanul” – e rövidke mondat az, amely Orbán teljes világlátását tükrözi. Ebben különül el mindazoktól, akik a kapuk alatt dörömbölő muszlim világot „csak” humanitárius kérdésként fogják fel, ahelyett hogy a történelem népvándorlásainak, honfoglalásainak kérdéseként értékelnék, és benne mint őshonos a betelepülővel szemben határoznák meg magukat. E téren megint csak nem a következő mondatok tételes igazsága, vagy propagandisztikus torzítása az alapkérdés, hanem az, hogy helyes-e a beszélő öndefiníciója.

Nyilván keresztény konzervatívként nem lehet mást mondani, mint azt, hogy az egyetlen helyes alapállás a népvándorlás ügyében ma az orbáni alapállás. Mindegy, hogy ezt követően logikus vagy állogikus érvelések jönnek-e, és mindegy, hogy belpolitikailag mi mivel van összefüggésben. A migránskérdés történelmi kategóriája kapcsán Orbán az Európát védő hős, a sok eurokrata pedig az Európát kiszolgáltató áruló.

Az „őrült ötletek csimborasszójaként” hivatkozott arra, hogy némelyek, a szolidaritásra hivatkozva azon fáradoznak, hogy kötelező jelleggel, a kvótarendszerrel vagy épp migránsfalvak kialakításával, minden uniós tagállamba migránsokat telepítsenek. Ráadásul most azoktól az országoktól várnak együttműködést, amelyeknek a véleményét meg sem kérdezték, amikor annak idején úgy döntöttek, hogy tömegével hívják be Európába a migránsokat – mondta a miniszterelnök. A kormányfő hangoztatta: nem akar részt venni abban a német történelemhamisítási kísérletben, amely a migránsok 2015-ös beengedését Németország helyett Magyarország nyakába akarja varrni. A nyugati országokba oktalanul beengedett migránsokat most szét akarják osztani azok között, akik megvédték magukat és nem engedték be őket a saját országukba, mint például Magyarország – tette hozzá Orbán Viktor.

„Mi, akik a nemzetek Európáját akarjuk, nem vagyunk euroszkeptikusok. Mi eurorealisták vagyunk, akik nem homokra, hanem valóságos, sziklaszilárd alapokra akarjuk építeni az Európai Uniót” – nyomatékosította a kormányfő. És aztán a már jól ismert fordulat foglalta össze a lényeget: egyetlen nemzetnek sem adhatják parancsba, hogy kikkel éljen együtt a saját országában, ez csak a nemzetek szuverén döntése lehet.

Aztán persze jött a konzultáció verifikálása, azaz Bözsi néni és „az emberek”. „Egyöntetűen kiálltak amellett, hogy a magyar gazdaságot érintő döntések itt szülessenek, továbbra is mi döntsünk az adókról, energiaárakról, és ne engedjük át, illetve ki ezeket a döntéseket”, és hogy a magyarok nem akarnak illegális migránsokat befogadni, „egy darabot se, átmenetileg se, sehogyan se”.

Ekkor a letelepedési kötvények nem jöttek szóba, vagyis maradjunk meg Pareto igazságánál. Aztán jött a második fő téma, a civil maffia, a Soros-hálózat és a migráció összefüggése. Mint mondta, mi az eredeti, az alapítók Európai Unióját akarjuk, nem pedig egy „brüsszeli királyságot”. Mert ahol királyságot építenek, ott mindig vannak a háttérben királycsinálók – fogalmazott.

Orbán Viktor közölte: most is van ilyen „magát felsőbbrendűnek képzelő, elszánt és sikeres pénzember” a háttérben, „pechünkre épp egy magyar”, Soros Györgynek hívják. És innen már a következő kampánykommunikáció felvezetése kezdődött: „Ne hagyjuk, hogy Soros nevessen a végén!” Hát tényleg ne. Csurka Istvánnal együtt már 1992-ben, azaz 25 éve ezt mondtuk.