Exponálás

Egy képet nézek. Két fiú játszik egy mosómedvével. Elmosódott a kép, kevés a kontúr meg a részlet. Az arcbőrnek alig vannak részletei, a ruháknak is. Nem lehet igazán belőni, mikor készülhetett. Oldalra elválasztott és lenyalt hajat évtizedek óta nem hordanak srácok, kihajtott gallérú inget sem. Úgyhogy lehet akár a múlt század közepe is, ki tudja. A mosómedve az olyan, mint ma. A mosómedve örök és változatlan. A mosómedve az egyik legjobb és legokosabb állat a világon. Autonóm és magának való. Az különbözteti meg a macskától, hogy ha a macska csór valamit, akkor szégyenkezik – vagy úgy tesz –, de a mosómedve sose szégyell semmit. Egy álarcos bandita. Ezért imádjuk. No, de elkalandoztam.

Lényeg, hogy régi, tán abból a korból, amikor még sötét ponyva alá bújt a fotográfus, és mereven kellett ülni percekig. Ekkor alkalmaztak nyak- és testmerevítőket, hogy ne mozduljon el a megörökítendő alany, bár így belegondolva, ez a feltételezés mégse áll. A gyerekek még talán kibírják az ilyet, a mosómedve kizárt.

Azóta sokat változott ez. Gyerekkoromban Orwo filmre kattingattunk a szovjet Szmena géppel, aztán el kellett vinni az Ofotértba előhívatni, és a 36 kockából körülbelül tíz rosszul sikerült, ma meg ott a telefon, végtelen mennyiséget kattingatsz, és ha nem tetszik, törlöd. De ez semmi! Tovább is küldheted. Azonnal. Félelmetes belegondolni, hogy egy mai okostelefonnal telefonálsz, mellette fotózol, híreket olvasol, filmet nézel, könyvtárban kutatsz, üzleti ügyeket intézel, számlát fizetsz. S mindezt a kisembernek.

A tömeg talán fel sem fogja, milyen szabadságot kapott. Az a gyanúm, hogy a közösségi médiában tomboló suttyóság, ártás, becsmérlés, tiszteletlen hang emiatt is van. A tömeg ugyanis visszaél vele. Mint a gyerek, akinek kezébe fegyvert adnak, hatalmat, jogot. Nemhogy visszaél, nem tud mást tenni, mint visszaélni. Üti a tanárát, és egy poszt alatt az árufeltöltő oktatja a dékánt.

Ennyi volt a gondolatom, míg a képet néztem. S ez annyi volt, mint 1850-ben egy exponálás.