Ez volt a vándorcirkusz

Pământul românesc – árazta be Magyar Péter Nagyváradot, valószínűleg tévedésből magyarul, hogy tudniillik az román föld, ami „ott kint” van, amint volt szíves hozzátenni. Talán idegileg is elfáradt az egymillió lépéses hataloméhség-menet alatt, ámbár tudatosságra utal, hogy viccpártja, a TSZ imígyen szólította fel a Brüsszelből felpumpált troll híveit: „ne hozzatok zászlókat vagy más magyar nemzeti motívumokat.” Mármint Nagyváradra, Szent László király városába, ahol

kiderült, hogy az ez alkalomból vőfélynek öltözött májusfás Magyar Péter a románokkal is összeboronálna minket, ha már az ukrán kapcsolat oly bensőséges.

A kirándulás nem volt mentes a bonyodalmaktól. Kiderült, hogy a TSZ Párt nem csak nyomelemeket, hanem Rostot is tartalmaz, utóbbi, mármint az operaénekes Andrea azonban bajba került, amikor Magyar Péter a trianoni demarkációs vonal ártándi átkelőjénél minden előzetes egyeztetés nélkül hirtelen felkérte, hogy énekelje el a Szózatot, mire Rost hölgy riadtan azt kérdezte: „Hú, az hogy is van? Várjál! Hogy kezdődik?”

Rosszul, nagyon rosszul – válaszolhatta volna a kirándulás végkifejletére gondolva Manfred Weber alkalmazottja, aki aztán ennek szellemében folytatta a váradi várban, imígyen hazudva kampánygyűlése mintegy százfős hallgatóságának: „Nem hatalmi szóval jöttem Nagyváradra, nem számításból, hanem a lelkiismeretemre hallgatva.” Esetleg a mások lelkiismeretét lehallgatva, hiszen ez az ő praxisa.

Mindenesetre Magyar Péter rettenetesen idegesítő, magyartalan hanghordozással, a szavak utolsó szótagját belpesti akcentussal elnyújtva előadott kampánybeszédében a szabadkőműves Ady Endre egyik legocsmányabb versét, az osztályharcos internacionalizmus jegyében írt Magyar jakobinus dalát idézte, hogyaszongya: „Dunának, Oltnak egy a hangja.” Ez persze már Adytól is kapitális marhaság volt, a trianoni békediktátum után százöt évvel az idegen uralom alatt nyögő magyar földön pedig egyenesen az önfeladás programjának nyílt meghirdetése, voltaképp annak sugalmazása, hogy tessék szépen jó románnak lenni magyarként, mert úgyis mindegy, hogy valaki ez vagy az. Ezt a hamis, ártalmas sugalmazást erősítette Magyar azon fejtegetése is, mely szerint nem kell választani Munkácsy Mihály vagy Nicolae Grigorescu (akinek a nevét is rosszul tudta a TSZ-vezér, hiszen Georgescunak nevezte a román festőt), Bartók Béla és George Enescu, Eötvös József és George Bariț között, mivel mindannyian egyformán értékesek. Nos, Grigorescu kétségtelenül kitűnő festő, Munkácsy azonban minden nemzeti elfogultság nélkül, objektíve nagyobb formátumú, nemzetközi elismertségű művész. Enescu leginkább karmesterként ismert, bár vitathatatlanul remek zeneszerző is volt. Bartókkal összehasonlítva azonban elvérzik, hiszen a magyar zseni nem csupán olyan komponistaként művészóriás, akinek műveit ma is világszerte játsszák – a világhírű progresszívrock-trió, az Emerson, Lake and Palmer zenekar bemutatkozó lemezére felkerült például az Allegro barbaro feldolgozása –, hanem a közép-európai, elsősorban a magyar népzene- és népdalkincs kutatójaként, tudományos igényű feldolgozójaként Kodály Zoltánnal együtt örökre beírta magát a kultúrtörténetbe. A Magyar Péter által akadémikusnak nevezett Eötvös József ellentmondásos történelmi figura, aki nemcsak az MTA első elnöke volt, hanem a dualizmus liberalizmusának egyik élharcos jogkiterjesztője is. George Bariț szintén, de ő román szeparatistaként tette ezt kizárólag saját román testvérei érdekében, amit ugyan nem lehet tőle rossz néven venni, de felmagasztalni több mint aránytévesztés. Persze, értjük, Magyar Péter a román-magyar testvériséget igyekezett kidomborítani mulatságos nagyváradi szövegelésében, ámde ezzel az a baj, hogy a kiindulási pontja hamis, ugyanis

román-magyar testvériség sajnálatosan nem létezik.

Nem mintha a románok egytől egyik vérivó-emberevő martalócok volnának, vagy nem akadna köztük szép számmal olyan, akivel minden kínos hátlapogatás és még kínosabb öncenzúrázó udvariaskodás nélkül lehet szót váltani akár a két nép közötti legélesebb történelmi ellentétekről. De ezek a történelmi ellentétek összebékíthetetlenek, hiszen a nagyromán hagymázban nincs helye semmiféle magyar kultúrának, pláne önrendelkezésnek. Egyetlen román sem fogja Grigorescu helyett Munkácsyt, Enescu helyett Bartókot, Bariț helyett Eötvöst választani. Mi se tegyünk így fordítva, hiszen

a Kárpát-medencei magyar nemzetegyesítésbe pedig nem fér bele a nagyromán hagymáz keblünkre ölelése.

Akárhogy nézzük, nemigen tudunk annál többet mondani, mint Orbán Viktor Tihanyban, hogy tudniillik súlyos történelmi kihívások előtt állunk mi is és a románok is, és ebben a helyzetben meg kellene próbálni egymás torkának harapása helyett együttműködni. Merthogy lényegileg ezt mondta a magyar miniszterelnök.

Nagy akarásnak azonban nyögés a vége, így aztán az erőltetett, ámde teljesen hamis és értelmetlen Magyar Péter-i párhuzamok elszálltak a partiumi levegőbe, a TSZ-vezér pedig két szék között a padlóra huppant Nagyváradon, hiszen olyan görcsösen igyekezett minden irányban udvarolni, hogy végül már maga sem tudta, kinek is beszél tulajdonképpen.

Végül azért kimutatva a foga fehérjét rituálisan ágyékon rúgta saját magát, amikor kijelentette, hogy a Romániai Magyar Demokrata Szövetség a Fidesz kéme az Európai Néppártban.

Az RMDSZ persze ezer és egy okból bírálható teljes joggal, de Magyar Péter nem a felróható hibákról, bűnökről beszélt, hanem előbuggyant a vőfély-álarc mögül a személyisége. Ez a kémtéma amúgy szemlátomást beakadt neki, amit nagyon megértünk, iszonyú kínos lehet számára az ukrán lasszó. De hát ki mint vet, azonképpen arat. Mindenesetre ez a frusztrációban fogant nyilvánvaló marhaság végső soron mégis megteremtett egy párhuzamot bizonyos magyar és román emberek, jelesül az Erdélyt román földnek nevező Magyar Péter, valamint az RMDSZ-t és Orbán Viktort ugyancsak menetrendszerűen gyalázó Diana Şoşoacă között.