Felkészül Varsó

Jó, akkor beszélgessük a fociról. Sokan majdnem belerokkantunk a vilniusi mérkőzésbe. Mintha elfelejtettek volna játszani a fiúk. Már kettő-nullára vezetett az ellenfél… Hová lettek a délceg gondolatok, hogy már szinte ki is jutottunk az Európa-bajnokságra?! Épp csak ezt a könnyű meccset kell megnyerni a kis litvánok ellen… Aztán valahogy újabb gól nélkül megúsztuk az első fél­időt, és jött a szünet. És azt beszéltük a barátaimmal, hogy már csak Marco Rossi tud kitalálni valamit, mert ha a magyarok a második fél­időben nem kezdenek el futballozni, akkor annyi.

De elkezdtek. A csapat akadozva, de beindult. Talpra állt, jött egy gól, aztán még egy és szinte már majdnem jól játszottunk, majdnem úgy, mint korábban, de a győzelem nem jött össze. Jobb is.

Ebből a különös meccs­ből ugyanis rengeteget lehet tanulni.

Középiskolás koromban kardoztam. Minden hétvégén verseny volt. A versenyzést meg kell tanulni. Nem elég, hogy tudod forgatni a pengét, rengeteget gyakorolsz az edzéseken, hozzá kell szoknod a versenyek addig nem ismert lelki terheléséhez is. Ebből most csak egyet, azt hiszem, a legnehezebbet emelném ki: amikor tényleg nagyon jó formában vagy, istenien érzed a versenyt, érzed, hogy a kezedben van minden, eljött a pillanat, hogy megnyerd a döntőt és te legyél az első, és már csak egy gyenge ellenféllel kell vívnod, akit eddig minden alkalommal legyőztél…

Nem arról van szó, hogy ne akarnál győzni, sőt nagyon is akarsz, és éppen ez a baj. Hogy már látod a nyakadban lógó aranyérmet, és a kezed kicsit elgyöngül, a látásod kicsit homályosabb lesz, a mozdulataid kicsit merevebbek. Az ellenfél pedig, ahogy te egyre bizonytalanabbá válsz, úgy lesz egyre magabiztosabb, és olyan dolgokra válik képessé, amiket eddig nem tudott megtenni. Sajnos akkor nem volt ott a vívóteremben Marco Rossi. A döntő asszót elveszítettem, és nem lett meg az aranyérem. És egy életre megtanultam, hogy a mérkőzés akkor ér véget – legyen bármilyen sportról szó –, amikor a bíró azt mondja, hogy vége. Addig teljes koncentrációval küzdeni kell.

Ugyanez érvényes a politikára is. Emlékszem, 2002-ben egy tényleg nagyszerű kormányzás után készült a jobboldal az országgyűlési választásokra. A fideszes kampánycsapatban elterjedt egy derűs és mint utóbb kiderült, rendkívül kártékony szállóige: „Csak túl ne győzzük magunkat!” Hát nem győztük túl. Hiába hozott mindenki még egy embert, hiába sikerült megnyerni az akkor még létező második fordulót, a győzelem nem lett elég a kormányzáshoz. Kormányt a vesztesek alakítottak, és ez a pillanatnyi ellazulás nyolc évünkbe került. De megtanultuk a leckét, és remélem, soha nem felejtjük el.

A lengyel jobboldal most élte át ezt a szörnyű élményt. Túl magabiztosak voltak, úgy érezték, megérdemlik a győzelmet, hiszen ők annyi jót tettek a nemzettel. Még az sem ijesztette meg őket, amikor a lengyelországi globalista baloldal szépen lenyúlta a magyar békemenetek ötletét, és milliós felvonulást szervezett Varsó főutcájára. Még ekkor sem hitték el, hogy ebből baj lehet. Valószínűleg már az új ciklusra készültek, talán már a tárcákat osztották szét, arra gondolván, hogy a választás csak formaság. Nem az lett.

Jó lenne, ha a PiS vezérkarának levetítenék a vilniusi meccset, hogy lássák, nem olyan nehéz elveszíteni egy látszólag biztos győzelmet ígérő mérkőzést, de kellő lelkierővel mindig van esély az utolsó pillanatban talpra állni. Vilniusban sikerült. Felkészül Varsó.