Bizony isten nem örülök neki, hogy nem voltam vak, s pontosan tudtam, mi következik. Nem mintha hiányozna belőlem a hajlam, hogy álmaimat összetévesszem a valósággal, de személyes találkozásom a békés ellenforradalom rendszerével az elmúlt években segített megőrizni kiábrándító józanságomat.

Öt év munkanélküliség után, mellyel politikai ellenfeleiket szokták jutalmazni a ma ismét hatalomba kapaszkodott elvtársak, amikor – hogy tiszta képünk legyen a jövőnkről – még kislányomat is eltávolították „munkahelyéről”, a bölcsődéből, Nyugaton kellett kenyérkereset után néznem. A pártállam hatóságai természetesen saját akkori törvényeikre is köpve elvették lakásomat. A történet magyarázó erejű folytatása, hogy ez a dicséretes disznóságot már az „új rendszerben”, ’92-ben erősítette meg a betörők szégyentelen utódkettőse, mintegy az SZDSZ-MDF-paktum parányi kollaborációs iskolagyakorlataként, Demszky és Szentgyörgyvölgyi urak. Bepereltem őket és győztem, és közben nehéz lett volna azt gondolnom, hogy ez az „új állam” és ez az „új” város a mi képviselőink kezében jó kezekben van. Igen, ha az alperes kispadjára ültetjük őket, mert ha így, ha szép nagy lányomnak visszajönni volna kedve ebbe a kommunizáló országba, ahonnan gyerekként kellett elfutnia, legalább egy tenyérnyi fedelet tudok a feje fölé, s nem az SZDSZ-madaras hidak alá kell hívnom.

Csak rosszabb ne legyen – szokták ilyenkor mondani nagyokos, konformizmusra hajló ismerőseim, tisztelt etetőiknek tulajdonítva a kedvező eredményt, melyet sajnos mindig csak magunknak köszönhetünk. S közben természetesen rosszabb lett.

Ha mindenki az előkelő kívülálló önző mintáját követné, semmire nem jutnánk – mondják mások, valamennyire hasonszőrűek, s ezért szívesen hallgatnék rájuk. De közben természetesen nem jutottunk semmire. Mert az MDF-központban a maszopos Nagy Sándor volt helyettese, egykori feljelentőm adta a jó tanácsokat, s a tévében a „mi embereink”, Chrudinákék három hónapig dobozolják a velem készült interjút, melyben többek között megjósoltam az új bolsevik vészt, s elmeséltem a Szabad Európa és a magyar pártközpont meg BM gyümölcsöző együttműködésének szerkezetét. Mindaddig dobozolják, míg végül meg nem érkezik a telibe talált új főnök, Kasza, s így biztossá válik, hogy mazochista hangulatában már csupán ő fogja élvezni a műsort, a magyar nézők sohasem. Engedtessék meg, tehát, hogy ilyen ügyekben egyelőre inkább magamra hallgassak.

Nem sokszor rúgtam labdába a magyar sajtóban a két foci-vb között, hiszen a cenzúra legtökéletesebb formája, a szocialista változata nem a húzás, hanem a nem közlés, az elhallgatás, a bojkott. Ezért, nem lévén esélye annak, hogy pontosan bárhol máshol idézzenek a szó szoros értelmében ritkaság értékű cikkeimből, inkább magam citálom magam, úgy hiszem, talán mai helyzetünkre, napjainkra is találó módon. Mert a pluralista sajtóburgerről, baltól a jobbig, szocialistától a konzervatívig ezután egy és ugyanaz a sokoldalú csapat fog gondoskodni, mondjuk Eörsivel a bal, TGM-mel a jobb oldalon, hogy ki-ki megtalálhassa benne az ízlésének, világnézetének megfelelő ugyanazt.

„Egyszer már bevezettek Magyarországon egy olyan demokráciát, amelynek bevezetői némi legitimitást is szereztek agytrösztök íróasztalánál és zártkörű tárgyalásokon, előre kialkudott egyezmények és osztozkodások közepette, ravaszul megmunkált választási szabályok alkalmazásával (…) A demokrácia megingathatatlan elő-harcosai magától értetődő természetességgel igényt tartottak azután arra, hogy a demokratikus erők vezetését ők vegyék át (…) arra az akkor még sokakat meglepő fordulatra szánták el magukat ma ezt puccsnak nevezzük –, hogy egyszerűen kisajátítják és öröklakásnak tekintik az ország házát, ahová eredetileg a gazda, a nép jóindulatából, de csak meghatározott időre és feltételekkel költözhettek be.

A Demokrata Fórumot demokrata klubbá alakítani igyekvők mintha azt mondanák: a nép megtette kötelességét, a nép mehet. Pedig az MDF-nek egyelőre nincs mitől félnie. Kivéve ezeket a tagjait, kivéve hiúságukban sértett, önbizalmukat vesztett, nem választott kiválasztottjait, elitreflexű aktivistáit, akik képesek lennének elvesztegetni, elrontani, amit szinte ajándékba kaptak. Mert egyébként, ha ismerik azokat, akik rájuk szavaztak, tudhatják: ezek nem a napi politika lázában égő, a párt nyüzsgését áhító emberek, akik a tárgyalótermek, minisztériumok és pártirodák levegőjét szomjazzák; van elég bajuk anélkül is (…) De nem szabad azt hinni róluk, hogy nem veszik észre, ha lenézik, ha magukra hagyják őket, ha elfordulnak tőlük, ha nem bíznak bennük, ha ki akarják semmizni őket. Akkor, az igazság pillanatában – megszilárdult demokráciákban a legközelebbi választásokon, földrengésveszélyes térségekben forradalmak idején – elcsapják őket.” (Élet és Irodalom, 1990., Történelemből: figyelmeztetés)

„Ez a rendszer még az a rendszer. A kommunisták, azaz az összeesküvő maffia, a világtörténelem legnyersebb és legkoncentráltabb hatalomra törő, hatalomorientált osztályszervezetének utolsó dobása, hogy látszólag önmaga ideológiai feladása árán, polgári és demokratikus technikák segítségével őrizze meg uralmát. Még szebb, hogy éppen gazdasági-kulturális-civilizációs bukása, egyértelmű csődje, totális válsága, országokat és népeket katasztrófába sodró, romboló és nyomorba döntő hadviselése után, mint »civil« és »polgári« uralkodó osztály, ezúttal először, az eddig még ki nem próbált »törvényes«, »demokratikus« és »békés« úton kerüljön igazán hatalomra (…) Paktumoknak, alkuknak, közmegegyezésnek köszönhetően az elvben bukott rendszer fő felelősei, a működésképtelenné tett ország egykori működtetői éppen most teszik zsebre, éppen most akarják végleg eladni az országot a fejünk felől. (Csendes?Forradalom?Volt? – Konferencia, 1991., Békés ellenforradalom)

„A liberál-szocialista spermabankból megtermékenyített, és most a rablókapitalizmus és finánckommunizmus szörnyszülött gyermekével gyesen lévő, immár milliomossá dámáskodott egykori pártállamanyu lábainál hever az ország (…) Az egykor magát demokratikusnak nevező ellenzék tagjai, mint mindig, most is a legmagabiztosabbak (…) Hogy az egész álantikommunista duma csak propagandafogás volt, hogy ezzel a blöffel gondolták magukat a legegyszerűbben a hatalomba, a Parlamentbe katapultálni – az mára már teljesen világos.” (Pesti Hírlap, 1993., Ne engedjünk az 56-ból!)

„Ha az el-öregedő, rög-eszméktől trombózisos főnökség egy pillanatra akkor összeszedi magát, nincs pártanyaszentegyház-szakadás, s a folyamatos reformok (értsd: rothasztás) jegyében már akkor ráléphettünk volna a finánckommunizmus történelmi útjára. Ma nem kellene hat pártra szakadva piszlicsáré generációs és felekezeti álvitákra fecsérelniük energiáikat az elit páholyoknak, hogy »új« kommunista-kapitalista uralkodó osztályaikat a továbbra is rendi, polgárság-, vállalkozás-, munkás-, paraszt-, azaz magyarellenese társadalom felső emeleteire betelepítsék.” (Pesti Hírlap, 1992., Honvágy)

A család ismét egyesült tehát, a tékozló fiúk hazatértek apáik házába. A szülők talán néha komolyan haragudtak a szabálytalanul, hol balról, hol jobbról a hatalom felé előző ifjakra, de titokban bizonyára elégedetten figyelték kíméletlen célratörésüket. Aki ott látta a New York Times fizetett hirdetésén Ortega, a nicaraguai véreb mellett szolidarítani az idehaza finnyásan diktatúraellenes (hamis) chartásokat, Eörsit, Harasztit, Rajkot, sőt sajnos egykor kiváló költő barátomat, a később propagandacélokra leszázalékolt Petrit is, nem kételkedhetett abban, hogy a generációváltást előkészítő terepgyakorlat után a tékozló fiú éppúgy, csak nagyobb respektussal fog beszállni a papa üzletébe, mint a mindig jól kezelhető, szolgálatkész munkásőrgyerek. És akkor már mindegy lesz, hogy ki milyen pártjelvényt vagy egyensapkát viselt, akár mezt is cserélhetnek, mint a foci-meccsen, ahol a bárgyú szurkolók végig azt hitték, van még tétje a mérkőzésnek, pedig rég ledumált bunda volt. Az ország hüledezve bámulja a görbe tükörből csúfondárosan rávigyorgó, múltjából ismerősen visszakacsintó új fejet, melyen egész ámítóközpont díszeleg. A betegséget, halált, vért, katasztrófát bolondulásig tisztelő, megbetegített, megfélemlített, elbolondított, megrontott közönség kizsarolt tapsa közepette lépked előre a modernizált, miniatürizált lidérc, bajnoki trófeával bűvölve el hazai és fülföldi barátait, akiknek kedvenc vadászterülete volt és lett újból, amit egykor hazánknak, Magyarországnak tekintettünk. Az ország, aki csak ritka pillanatokra tudott kijutni a cselédsorból, a masíroztatott egyenruhások drilljéből, az állami és üzemi szolgák helyzetéből, ahol a méltóságnak és tehetségnek nem, csak az alattvalói azonosulásnak volt jutalma és dicsérete, most beengedte Házába legszemérmetlenebb széptevőit, ráadásul ugyanazokat, akik már egyszer becsapták. Melléjük ültette tanítványaikat, akik ígérgetésekben és csábító hazugságokban elődeiket is túlszárnyalták, s ma a diktatúra, a centralizáció s a nagyüzemesítés két pártjának egyesülésekor inkább mutatják a bolsevik jegyeket.

Ne csodálkozzunk rajta. A becsapott és elhagyott társ, akit elárultak, vagy úgy érzi, hogy elárulták, könnyű prédája az első útszéli vigasztalónak. Nem valakihez, valakitől pártol el, valakit büntet sérelmeiért, még ha közben önmagát csúfolja is meg a legrútabbul. Ne csodálkozzunk rajta, aki hosszú várakozás után, mikor végre buta naivitással, botor hittel első választottjára bízta magát, elhivén, hogy eztán ő lesz a legfontosabb, de aztán csak egy gőgtől merev hátat látott belőle, aki közben talán épp róla alkudozott rossz arcú, rossz hírű stricikkel. Ha csatlakoznia kellett, ha elvették tőle régtől titkon táplált reményét – nem mindegy, hogy hol keres vigasztalást?

Nem mindegy, mert nemcsak azt, bosszulja meg, aki elhagyta, önmagát bünteti, amikor azok kezére adja magát, akik eddig is, ezután is a bárhonnan érkező hódítok ügynökének szerepében alakítanak legjobban.

A polgári demokrácia erőinek felmorzsolásában – ki tudja, hányadszor? – a felmorzsolandók önfelszámolása szinte egyenrangú szerepet játszott ellenségeik terrorgépezetének működésével. Sírjukat jórészt a sajtóban és a közvéleményben önmaguk ásták meg, amikor döntő posztokra az ellentábor kedvenceit és jelöltjeit állították. Így történhetett, hogy a nyilvánosság számára Antall József szinte ismeretlenül hunyt el, miközben a kéket pöttyentő, agresszív békegalamb hangos tábora szervezte a sajtó balsótestét itthon és külföldön. Újra együtt menetelhet a kommunistabarát Kasza pesti instruktorával, Hajdú Jánossal, s bár szakmai és morális alkalmatlansága miatt a szakszervezet Münchenben még megvétózhatta aligazgatói kinevezését, pesti megbízói és partnerei visszatérése után már senki nem foghatja le cenzúrázó kezét. Többé semmiféle rossz hír nem zavarja majd az új hatalom békéjét, nyugalmát és győzelmi mámorát, és a világ észre sem veszi, ha a szarvak árnyékában eladják a maradék országot.