Fent és lent

Olyan sok a félreértés a Gellért-hegyi emlékmű talapzatára tervezett kereszt körül, hogy célszerűnek látszik még egyszer beszélni róla, annál is inkább, mert ahogy már nemegyszer megfogalmazódott, Magyarországnak küldetése van az öntudatát és önazonosságát elveszítő Európában: megőrizni az ész és a hit egyensúlyát annak reményében, hogy ez a képesség egyszer gyógyszer lesz, amivel Európa maradék népessége majd megmenthető.

Magyarország keresztény az első pillanatától fogva, és keresztény marad mindaddig, amíg csak egy magyar él a földön. E tekintetben nincs jelentősége annak, hányan vannak közöttünk, akik tagadják Istent, akik büszkén hangoztatják, hogy nem hisznek, mert csak az anyagi lét örök, és a világot lassan porrá őrlő entrópia. Legalábbis ezt hirdetik magukról, amíg az emberi létezés alkonyán meg nem érinti őket az elmúlástól való félelem, és akkor ők is Isten után kiáltoznak.

Velük szemben áll a hagyományokat tisztelők hatalmas tábora, akik számára Isten nem egy misztérium, hanem eleven valóság. Akik természetes módon élnek a hitben, akik számára a magyarság és a kereszténység elválaszthatatlan, akiknek a Szent Korona töretlen és tiszta fenség. Akik ezért jelet kívánnak hagyni az elsötétülő Európában, hogy lássa a világ a keresztény Magyarország fényét.

Így jött a gondolat, hogy a Gellért-hegy ormán álló Szabadság-szobor talapzatára keresztet illesszenek. Csakhogy az a pálmaágat tartó szép nő nem a szabadságot, hanem a győzelmet jelképezi. Szerencsénkre a megbízó szovjet hadsereg parancsnoka, Vorosilov marsall elég műveletlen volt ahhoz, hogy ne ismerje fel a műben az antik győzelemistennő, Niké alakját. A szobrász a klasszikus Niké alakját idézte fel, még a pálmaág is fölismerhető az epheszoszi Niké-domborműről. Győzelmet hirdet, de nem az oroszokét, hanem azokét, akik itt élnek, és túlélnek minden csapást.

Kapcsolatba hozható-e a Gellért-hegyi Niké Magyarországgal? A válasz igen, de csak akkor, ha a talapzatra kerülő jelkép nem pusztán a kereszténység (ami nemzetek feletti), hanem a keresztény magyar létezés diadalát hirdeti. Ahogy Vörösmarty mondta a Szózatban: „És annyi balszerencse közt, / Oly sok viszály után, / Megfogyva bár, de törve nem, / Él nemzet e hazán.”

Mert ez diadal, hogy még mindig élünk, még mindig remélünk, és amíg remélünk, addig legyőzhetetlenek vagyunk. A győzelem pogány istennője talapzatára ezért, ahogy e lapban Halasy-Nagy Endre javasolta volt, ha valami, az államiság szent jelképe, a kettős kereszt kerüljön úgy, ahogy az állami címerben is van. Miáltal a magyar Niké értünk imádkozik.

Ami pedig a legszebb magyar szobrot, Gábriel arkangyalt illeti, a helyreállítás jó alkalom arra, hogy Gábriel végre látható legyen a földön járó emberek számára is – egy pontos másolat képében. Valahogy úgy, ahogy Michelangelo Dávidjának eredetije a múzeumban áll, de kint, a téren, ott a pontos másolata. Gábriel egy elhibázott tervezés miatt az emberi látószögön kívülre került. Valaha úgy tervezték, hogy az Andrássy úton a konflisban ülve gyönyörködhessenek benne a közeledők, ám a mai motorizált világban az autósok észre sem veszik. A téren sétálók pedig ott fent egyszerűen nem látják. Hozzuk le a szobor hű mását egy szerény talapzatra, hadd gyönyörködjön a világ a század legszebb alkotásában! Az eredeti Gábriel pedig térjen vissza az oszlop tetejére, mert a jelképeknek, akár látjuk őket, akár nem, küldetésük van. n