Fényes és véres vidéki napok 1956-ban

Akik átélték az 1956-os forradalom és szabadságharc napjait, főleg a legszebb ifjúkorban, azoknak az életét örökre meghatározta a hirtelen kirobbanó lelkesedés, amely a szabadságvágyból táplálkozott.

Jómagam 16 éves voltam, második gimnazista. A családunkban nem titkolóztak a gyerekek előtt a szinte már tűrhetetlen helyzetről, de nem is lehetett. Apám órákig tapadt ócska kis rádiónkra, és hallgatta a Szabad Európa adását, már amikor a zavaróállomások zúgásától egyáltalán hallani lehetett valamit. Hangfoszlányok hozzám is eljutottak: „Isten malmai lassan, de biztosan őrölnek.” Majd egy vidám énekhang következett: „Nagyon vigyázz, Pista, sose legyél impe­ria­lista.” Amit apám leginkább várt, az a sajtótörténelemmé vált Gallicus rovata, a Reflektor volt. Ezeket hallgatva nekem és két testvéremnek meglehetősen pontos információink voltak a politikai helyzetről.

Mint kisközségben élő emberek testközelből ismertük az ’56 előtt még meglévő paraszti réteget, nehézségeiket, szenvedéseiket. A kommunisták a parasztságot ellenségnek tekintették. A beszolgáltatások, az igavonó állatok elhajtása, a mezőgazdasági gépek hiánya, a szegénység lehetetlenné tette a mezőgazdasági munkát. Élelmiszert még maguknak sem tudtak termelni, az üzletek polcai meg üresek voltak. Kenyérért sorba kellett állni, a húsbolt ki sem nyitott. Még a téli tűzifáért is órákig fagyoskodtunk a kemény hidegben. Valami őrült szovjet ötlet hatására a község határában gyapotot próbáltak meghonosítani. Az iskolásokkal szedették le, csakúgy, mint az akkor hazánkba került csíkos kolorádó- (burgonya-) bogarat a krumpliföldekről. A szülőket aratni hordták, bármi volt is a foglalkozásuk. Az egész község által tisztelt és szeretett gróf Csekonics Sándort egy éjszaka ismeretlen férfiak autóba tették és elhurcolták. Az öreg gróf sohasem került elő. Hírlik, hogy az ’56 után ávósként randalírozó társasághoz tartozó brigantik vitték el, föltehetően megölték, majd a testét valahol elásták. Így teltek az évek, és gyűlt az emberekben a keserű feszültség, ami csúcspontjára ért a téeszcsék öngyilkosságokkal kísért, erőszakos szervezése után. A község vezetői és hangadói a kommunista párt harcosaiból kerültek ki, akiket már korábban megfertőzött az „eszme”. A keresztények másodrendű állampolgárok lettek.

Az egész társadalomban évről évre növekedett az elégedetlenség, bátrabb politikusaink már mertek beszélni az ország szabadságvágyáról, arról, hogy meg kell szüntetni az idegen megszállást. Mint általában, a nagyobb tömegeket tömörítő városok a forradalom fészkei lettek, elsősorban ott, ahol munkások adtak hangot elégedetlenségüknek, eleve bátrabban a rendszer kedvelt osztályaként. Nagy csalódás volt a hatalomnak, hogy a tüntető tömegek élén éppen munkások vonultak, egyetemistákkal, középiskolai diákokkal.

A forradalom kitörését megelőzően a kommunista politikai elit jobbnak látta kézbe venni az események irányítását. Így többen kerültek olyan helyzetbe, mintha bármi közük lett volna a magyar forradalomhoz és szabadságharchoz. A hazánkban tartózkodó szovjet katonák egynémelyike szinte dátumra „megjósolta” a forradalom kitörésének napját. Az események a legtöbb nagyvárosban ugyanúgy követték egymást, mint Budapesten. Győr, Miskolc, Veszprém, Székesfehérvár, Salgótarján, Pécs és a többi hamar kibontotta a nemzeti színű zászlót, kivágták belőle a címert, és tüntető tömegek vonultak az utcára. Arra nemigen gondoltak, hogy rövidesen lángba borul a főváros, hogy a szovjet csapatok csak jelzésre várnak, hogy rátámadjanak a harcukat vívó magyarságra.

A városokban történtekről vidéken csak rádión keresztül értesültünk, és aki tehette, megindult a legközelebbi nagyváros felé, csatlakozni a főleg munkásokból és fiatalokból álló tüntetőkhöz, később a harcoló csoportokhoz.

Milyen volt a társadalmi rétegződése annak a községnek, ahol a családunk élte át a forró napokat? Olyan deklasszált emberek húzódtak meg a diktatúra árnyékában, akik már nem tudták vagy nem akarták elhagyni az országot a háború végén, amíg még lehetett. Értelmiségiek, nagykereskedők, arisztokraták, papok, akik az 50-es évek elején nem szerettek volna a hatalom szeme előtt lenni. Soha nem kérdeztük egymástól, hogy ki honnan jött és miért. Ekkor még alig több mint tíz évvel voltunk a világháború és néhánnyal Sztálin halála után, az emberek élénken emlékeztek a korábbi, teljesen más világra. A Szabad Európa Rádió magyar nyelvű adásai pedig csak fokozták bennük a reményt, hogy hamarosan vége szakad a vasfüggöny mögé zárt, bebörtönzött, kitelepített, kuláklistára tett, internált emberek és családjaik szenvedéseinek. A reménykeltésben az az ígéret is benne volt, hogy magyarok, nem maradtok egyedül, ha eljön az óra lerázni a rabláncot. A lelkesedés hamar elárasztotta az egész országot, olyannyira, hogy több kistelepülésen már október 23. előtt mozgolódni kezdtek a titokban találkozó, ideológiailag és politikailag azonos platformon álló emberek.

Jómagam két településen éltem meg a forradalom és szabadságharc lelkes napjait. A Budapesthez közeli Ráckevén voltam gimnazista. A hely kiemelke­dően fontos volt stratégiailag, mert a Csepel-szigetet a Kiskunsággal itt kötötte össze egy Duna-híd, aminek a forradalom végnapjai után igen nagy lett a jelentősége. Az első vészterhes hírek hallatán beszüntették a tanítást, a kollégiumban lakókat hazaküldték. Mint diákok azokban a napokban tudtuk meg, hogy kik is az osztálytársaink. Szétszakadt családok gyerekei, zsidók, a környék kisebb településeiről bejáró, kvázi örökbefogadás útján szülők nélkül maradtak. A tanári kar részben a gödöllői premontrei gimnáziumból elzavart oktatókból állt.

Több településen, mint itt is, az atrocitásokat megelőzendő a helyi értelmiség vette kezébe az irányítást. A győzelem reményétől fellelkesült lakosok kis csoportokba szerveződve elindultak megkeresni az elszökött kommunista vezetőket, a helyi tanácsok szovjetbarát alkalmazottait. Mindenkinek volt valami személyes elszámolnivalója, hiszen éppen egyik sajátossága a községeknek, falvaknak, hogy mindenki ismeri a másikat és cselekedeteit, nem úgy, mint a százezres, milliós nagyvárosokban. Ezért nagyon fontos volt, hogy az irányítást olyan emberre bízzák, akit tisztelnek, elfogadnak, elismernek. Ráckevén az egyik kiváló képességű, művelt orvos vette kezébe a vezetést, és első tevékenysége volt a számonkérők elől elrejteni a tanácsházban rekedt, életükért reszkető, könyörgő pártvezetőket. Egész éjszaka velük virrasztott, alibikötéseket, gipszet tett rájuk, hogy a sötétség leple alatt kicsempéssze őket szorult helyzetükből. Csak a főorvos úron múlott, hogy a hajszála sem görbült meg senkinek. A köszönet a forradalom vérbe fojtása után az volt, hogy megmentőjüket letartóztatták, elítélték és bebörtönözték.

A falvak lakói azzal segítették a harcoló fővárosiakat, hogy élelmet adtak össze, lisztet, cukrot, burgonyát, szalonnát és amijük még volt. Jómagam egy osztálytársammal kétlovas szekérrel jártam a község utcáit, és az összeszedett élelmet a várakozó teherautókhoz vittük, amelyek azonnal indultak a főváros éhező lakóihoz és a harcoló katonákhoz.

November 4-én hajnalban nagy dübörgésre ébredtünk. Kirohanva a házból láttuk, hogy szovjet tankok végtelen sora jön át a hídon, nyilván Pest felé. Az első hatalmas harckocsi a főtéren szinte helyben megfordult, ágyúcsövét a tanácsháza felé fordította, a cső szinte belógott az ablakon. Mindenki futott, amerre látott, bár egyetlen ágyú sem dördült el. Hirtelen előkerültek a néhány napja még reszkető pártkorifeusok, egyedül a visszavágáson járt az eszük. Legfőbb törekvésem az volt, hogy valahogy hazajussak a dunántúli községben élő szüleimhez és testvéreimhez. Régóta nem hallottam róluk. Azon tanulók közé tartoztam én is, akik kvázi örökbefogadás révén kerülhettek csak be középiskolába. Nagynénémnél éltem, aki védőnőként dolgozott Ráckevén.

A hazatérés és az otthoni első este legalább olyan vészterhesre sikerült, mint az addigi hetek. Egyik osztálytársammal, aki Ajkára indult a szüleihez, teherautón indultunk Lórév felé, mivel a komp néha már járt a Dunán. Éppen a folyó közepén volt az autókkal teli vízi jármű, amikor valahonnan pergőtüzet zúdítottak a kiszolgáltatott utasokra. A folyó felszínén csak úgy csapódtak be a golyók, szerencsére lassan kikötöttünk, és sérülés nélkül úsztuk meg a kalandot. A teherautó elvitt a székesfehérvári állomásra. Többórás várakozás után jött egy vonat, amivel hazautaztam.

Otthon – Enyingen – azzal fogadtak, hogy az érettségi előtt álló bátyám kénytelen volt elmenekülni, mert nemzetőr volt, és az erőre kapott ávósok keresték. Átszökött az osztrák határon, de még hónapokig nem hallottunk felőle. Az akkori időknek is megvoltak a maguk vámszedői, mint napjainkban az embercsempészek, mert a bátyámtól annak fejében, hogy nem jelentik be a rendőrségen, elvették a Doxa karóráját. Nagyon büszke volt pedig rá, édesapjától kapta.

Este éppen csak lepakoltam, már sötét volt, novemberben korán sötétedik. Akkor bújtak elő a község ávósai és elvbarátaik, részegen ordítoztak, fenyegetőztek, fegyverrel hadonásztak az utcákon. Leszakították a házunk előtt a nagy kapu kitámasztóvasát, és szidalmak közepette azzal kezdték ütni a leeresztett redőnyöket az ablakon. Szüleimmel és húgommal csöndben meghúzódtunk a sötét lakás sarkában, és vártunk. A randalírozók órák múlva mentek el hőbörögve, gyilkos tűzben égve. A bátyámat keresték.

A forradalom után megváltozott a község lakosságának összetétele. A rettegő bujkálók elhagyták az országot, az értelmiségi vezetőket, akik igyekeztek mederben tartani a bosszúvágyat, letartóztatták. Édesapámat – meleg ruhával és háromnapi élelemcsomaggal – elvitték, mert a fia nemzetőr volt, ő pedig a forradalmi bizottság tagja. Nem mondták meg, hova hurcolták, később derült ki, hogy Baracskán volt táborban. Soha nem beszélt arról, hogy ott mi történt vele. Mint sokan mások sem azok közül, akiket elvittek. Kemény férfiemberként szégyellték, hogy brutális módon megverték vagy családja elhurcolásával fenyegették őket.

A tanítás 1957 januárjában indult újra, így visszamentem Ráckevére a nagynénémhez. Az első iskolai napon többen hiányoztak az osztályból. Volt, aki a korábban távozó szülei után ment külföldre, volt, aki félelmében egyedül vágott neki a világnak. A csönd ismét rátelepedett az iskolára, nem kérdeztünk senkiről, csak a tanárok cinkos összekacsintásából tudtuk-éreztük, hogy néhány hét alatt bajtársak lettünk. Rövid idő alatt felelős hazafiakká váltunk.

A többi vidéki településen is hasonló módon zajlottak le az októberi fényes és véres napok. A magyar gazdának a vérében van, hogy ősszel és tavasszal vetni kell. Akkor is megtették. A falvak lakói lassan megbékéltek, és a Kádár-diktatúra bosszújának lecsendesedése után ismét húzták az igát, de már azzal a tudattal, hogy egyszer a világtörténelem főszereplői voltunk, de magunkra hagytak minket.

A lefüggönyözött ablakok mögött ismét megszólalt a Szabad Európa Rádió hangja, de most vég nélküli üzeneteket közvetítettek az elszakadt családtagoknak: „Duli üzeni egy dunántúli faluba, hogy él, jól van, és le fog érettségizni az ambergi magyar gimnáziumban.” Az üzenet a bátyámtól jött.