Nem sikerült áttörést elérni a demográfiában, Magyarország népessége továbbra is csökken, bár az utóbbi évtizedben a tendencia kedvezőbbé vált, a népességfogyás lelassult, de a fordulat még nem következett be, és őszintén szólva, ma nem is látni, miképpen és mikor jutunk el oda. Éppen ezért az V. Budapesti Demográfiai Csúcs, amire a hét második felében kerül sor számos illusztris hazai és külföldi résztvevővel, ha a résztvevők mernek majd őszintén beszélni, izgalmasnak ígérkezik.

Hirdetés

Novák Katalin köztársasági elnök köszöntőjében így fogalmazott: „Ugyan rengeteg még a teendőnk, de büszkék vagyunk az elért eredményekre. Európában itt növekedett a legnagyobb ütemben a házasságkötések száma és a gyermekvállalási kedv, miközben a válások és a terhességmegszakítások száma csökken.” Ez valóban örvendetes, különösen annak ismeretében, hogy Európában egyre több ország ismeri fel a népességfogyás rémisztő veszélyeit, egyre több pénzt, illetve pénzt érő támogatást, fizetett szabadságot adnak a gyermekvállalóknak, ám a tendencia sajnos nem változik. És amíg például Magyarország Münchausen báró módszerét követve, a saját hajánál fogva kívánja magát kirántani a mocsárból, addig a leggazdagabb nyugat-európai országok migránsokkal igyekeznek pótolni az egyre nyomasztóbb hiányt, amivel azonban saját nemzeti túlélésüket veszélyeztetik.

Aki időt nyer, életet nyer – ez a mondás ma különösen érvényes, hiszen a lassuló népességfogyás, ha ehhez nem kapcsolódik az egyre intenzívebb bevándorlás, lehetőséget ad arra, hogy egy egészségesebb, boldogabb és szerencsésebb korban, amikor a család eszménye és intézménye visszakapja elveszített megbecsülését és jogát, a túlélő nemzetek ismét emelkedő pályára kerüljenek.

A család attól család, hogy fiatal férfiak és nők megalapítják, mégpedig a gyermekek vállalásával és fölnevelésével. Minél előbb, annál jobb. Ehhez azonban nem csupán tisztázni kellene a fiatal nők anyaszerepének jelentőségét, de ki kellene merni mondani, hogy a férfiak és a nők társadalmi egyenlősége a természet számára értelmezhetetlen. A férfi nem tud gyermeket szülni, és fölnevelni is csak korlátosan, hiszen más a küldetése. Vagyis nem pénz kérdése, hogy húszéves kor után minél előbb és minél több gyermeket szüljenek a nők, hanem létfelfogás és léteszmény függvénye.

Nem a bölcsődék és óvodák száma hozza el a várva várt népességemelkedést, és nem is a vállalt gyermekeket egyre nagyobb összegekkel dotáló állami nagylelkűség, hanem az a modell, az anyaság olyan új mítosza, amelyik egy fiatal leány számára ezt a szerepet minden másnál vonzóbbá teszi. Vagyis nem a kakas kukorékolása hozza el a hajnalt, hanem a horizont fölé emelkedő nap, amit a kakas harsányan köszönt. (Hacsak nem jársz úgy, mint egy ismerősöm, aki olyan liberós kakast vásárolt, amelyik csak reggel nyolckor kezd el kukorékolni.)

Persze, sokat lehet és talán kell is beszélgetni a támogatási eszközrendszerekről és egyebekről, nem szólva az úgynevezett családi munkamegosztásról, vagyis a férfiakból „tyúkapót” csináló divatról, de ezeknél ezerszer fontosabb, hogy az emberi létezés alapsejtjét, a családot a társadalom visszahelyezze az őt megillető helyre. Vagyis nemhogy a nőt, de még az elgyávított férfitársadalmat sem kell emancipálni. Ha már valakit mindenképpen emancipálni kell, akkor a (nagy)család legyen az: dédi, nagyapa, nagymama, apa, anya, gyerekek. Így, ebben a sorrendben. Bonthatatlanul.

Korábban írtuk