Egyes balos ideológusok időnként azzal riogatják híveiket, hogy a „szélsőjobb” milyen erős a mai magyar ifjúság körében, és bármikor komoly politikai erővé szerveződhet, ha lesz koherens ideológiájuk, illetve, ha megjelenik köztük egy karizmatikus vezető. Továbbá azzal példálóznak, hogy miként a múlt század hatvanas éveiben a fiatalok nagyrészt baloldali „lázadók” voltak, mely réteg egy sajátos kultú­rát is kialakított (lásd: a „nagy [de]generáció), ma a jobboldali fiatalok a lázadók, és csak nekik van saját kultúrájuk (öltözék, zene stb.), a másik oldal fiatalsága mostanság mindössze a plázákban hülyíti magát. E véleményekkel – noha első pillanatban akár egyet is érthetünk velük – az a baj, hogy a két történés gyökerét képzelik azonosnak. Vagyis nem látnak többet, mint a fiatalok minden korban szükségszerűen bekövetkező ellenkezését ”apáik„ világával szemben.

Az ok az ugyanaz. Nem más, mint a multik globalizálódó jóléti, uniformizáló, nivelláló és nihilista világa. Mindkettő azzal áll(t) szembe. De míg a baloldal ezzel a kialakuló, utópikus gyökerű, szándékú ”szép új világgal„ szemben egy másik ”szép új világról„ ábrándozott, addig a mai fiatal és kevésbé fiatal jobboldalnak nincsenek utópiái, két lábbal áll stabilan a földön, és élvezi, hogy végre önmaga lehet. Az új baloldal korábbi lázadása a rajongó, a fanatikus doktriner akciója volt, aki önmagán kívül is mindenkit meg akart váltani, az üdvözítő útra akarta terelni. Pontos információi nem voltak a vágyott jövőről, csak azt tudta, hogy számára szörnyű a szintén utópiából származó mai realitás, ezért álmodott egy másikat magának. De mivel agya ugyanúgy járt, mint hatalmon levő ellenfeleié, ezért az ő álma, ha megvalósult volna (részben ez megtörtént), ugyanolyan keserves valóság lett volna, mint a mai. Ne felejtsük, hogy az úgynevezett nagy generáció nyugaton konformizálódott, ma hatalmon van, utópiáiból sok megvalósult, és szinte mind csak rontott a helyzeten. Magyarországon nem volt balos mozgolódás a hatvanas években. Nemcsak, mert nem engedték, hanem mert nem volt ki ellen. Hiszen hatalmon voltak, maguk ellen pedig miért szervezkednének. Nálunk a mozgolódások megmaradtak az MSZMP-n belüli torzsalkodásnak. Hiszen aki nem volt tag, az érdemben meg se szólalhatott. Ennek ellenére nem a párizsi, hanem a prágai ’68-at propagálják vízválasztóként már jó harminc éve. Pedig a szakadás egy évvel korábbi. Az 1967-es arab-izraeli háború, amelynek következtében az úgynevezett ”haladó világ„, a Szovjetunió és csatlósai, az addigi kedvenc Izrael helyett az arab országok mellé álltak. Innentől kezdve lesz a keleti tömb a nyugati balos értelmiségnél negatív példa. És ennek következtében kezd a ”leghaladóbb értelmiség„ szovjetellenes lenni. És nagyjából húsz évre volt szüksége ahhoz, hogy saját találmányát, a kommunizmust felszámolja.

Nálunk is először a szocializmus jobbos elhajlásaiért bírálták a ”legkiválóbbak„ a Kádár-rendszert, nemritkán maoista mezben, majd a ’80-as években már – nem kis részben a Soros-ösztöndíjak védelmében – kezdtek liberalizálódni, a legfanatikusabbak pedig neokonná váltak.

A mai jobboldalt és köztük a fiatalokat azonban ma (sem) az álmok és vágyak irányítják. Azt persze látja, hogy a fennálló hatalom hazudik neki, pusztulását akarja, de ő átlát a civilizációján, propagandáján, törvényein, ünnepein, politikusain, alkotmányán. Tudja, hogy az mind ellene készült. Semmi köze hozzá, gyűlöli és kineveti, mert a normális életre törekszik, ahol a természetes rend uralkodik, a dolgokat nevén lehet nevezni, az igen az igen, a nem pedig nem. Gyűlöli rabtartói rafinált szellemi, lelki bilincseit, ”politikailag korrekt„ világát, és már mulatságból is kijátssza s gúnyolja az új tabukat. Mert a jobboldal, miként a múltban is, a valóságban akar élni, a természet, az élet, az ezerszer igazolt normák világában. Gyűlöli a devianciát, a rosszra nem mondja, hogy jó, a rútra pedig, hogy szép, nem hisz mindenféle jöttment szellemi, erkölcsi, politikai mániákusnak. ”Unalmas„ benne, hogy mindig ”ugyanazt„ akarja. Élni akarja az életet, nem azon rágódni, hogy hogyan lehet a fából vaskarikát csinálni.

A szkinhedmozgalom, stílus, amelyre a leglelkesebben balról mutogatnak, sokkal több, mélyebb, tartósabb, mint kritikusai elhitetni szeretnék. Sok fiatal számára a szkinhedség életformává vált már korábban is. Az első szkinhedek ugyanis ma már ötvenévesek. Gyerekeik és talán már unokáik is vannak. És noha harminc, vagyis ma már inkább negyven körül többségük külsőleg konformizálódik, de szívükben megmaradnak szkinhednek, s jó néhány példából tudni lehet, hogy gyerekeiket is annak szellemében nevelik. Főleg koncerteken pedig nem ritka az apa és fia, illetve lánya típusú együttes megjelenés.

Az úgynevezett szélsőjobb fiataljainak van csak kultúrájuk, lelkesedésük, tudásuk, életerejük – sopánkodnak a nagy (de)generáció főleg agyilag kivénhedt ideológusai. De tegyük hozzá, nemcsak a fiataloknak, hanem az idősebbeknek is, de még a halottaknak is. Mert az értékteremtő szándék csak ezen az oldalon működik, méghozzá olyan, ami még a baloldalt, az élősködőket is életben tudja tartani. Hiszen abból élnek, amit ellopnak, annak meghamisításából, átértelmezéséből, ”helyreigazításából„. A magyarországi baloldalnak is, mint mindenhol, csak internacionalista ideológiája, agya és lelke van, ezért nyúl mindig idegen példákhoz, illetve mert sznob. Igazi élősködők, a mások vére élteti őket, persze csak ideig-óráig, hiszen önellátásra képtelenek. Mára pedig már odáig jutottak, hogy már csak a ”szélsőjobb„ legjobbjainak kirablása árán tudnak produkálni valami szánalmasat.

Ezra Pound, Louis-Ferdinand Celine, Konrad Lorenz, Martin Heidegger, Alfred Baeumler, Carl Schmitt, Gottfried Benn, Oswald Spengler, Friedrich Nietzsche, Giovanni Gentile, Leni Riefenstahl négy dologban közös. Először is mindegyik ”szakmája„ (művészet, tudomány, filozófia) legnagyobbjai közé tartozik, másodszor mindegyik fasiszta, náci, prefasiszta a baloldal szemében. Harmadszor, egyik se érzett semmilyen közösséget a szocializmussal, a liberalizmussal és egyéb nihilista, csőcselékszerű ideológiákkal. Negyedszer, ez szörnyű, ezért kell őket kiigazítani, politikailag korrektté tenni, valójában kiherélni – vallják liberálisék. Mert a baloldalnak szüksége van rájuk, hiszen saját világnagyságaik (Sartre, Marx, Aragon, Brecht, Solohov, Fagyejev, Ehrenburg, Majakovszkij, Lukács, Déry stb.) mára még az utódok számára is fogyaszthatatlanná váltak.

Ha így haladnak tovább, nemsokára már Julius Evola, René Guénon, Ludwig Klages, Francis Parker Yockey vagy itthon Határ Győző, Weöres Sándor, Szabó Lőrinc, Bencsik Béla, Padányi Viktor vagy Brandenstein Béla is a martalékukká válik. Néhány várományos nevet pedig már le se merek írni, nehogy felhívjam rájuk az élősködők figyelmét. A baloldalnak ugyanis mindig új izgatószerre van szüksége, hogy életben maradjon, hogy folytassa ámokfutását. És ebben nem kényes, onnan veszi el, ahol találja. Közülük mostanság már többen tervbe vették, hogy ”foglalkoznak„ egy újabb, eddig hanyagolt honi fasisztával, akiről régóta tudjuk tőlük, hogy természetesen tehetségtelen, egy bizonyos Wass Alberttel. ”Beemelik az ő világukba„, ez most az új cél. Nem baj. Wass Albert túl fogja élni, mert ”a kő marad„. Önmagában, saját világából táplálkozva ugyanis a baloldal életképtelen. Míg a jobboldal még véletlenül se ácsingózik ”másfelé„, mivel autonóm és autochton. Ez legfőbb ereje és a baloldal gyűlölködésének legfőbb oka. Mert a jobboldal szemében csak kinnlevő, csak betolakodó a maga csandala jellemével, kultúrájával. Ez egyébként a plázák világában élő ifjakra is egyre jellemzőbb, ők is vesznek át dolgokat a ”szélsőjobbos„ divatból, persze csak úgy politikailag korrekten, amivel még nyugodt liberális lelkiismerettel be lehet ülni egy McDonald’sba hamburgert zabálni.

Néhány nappal ezelőtt ünnepelték magukat az egykori lakitelekiek. Volt annyi önkritikájuk, hogy beismerték tévedésüket, csak azt nem veszik észre, hogy az ő idejük már lejárt. Elment az a hajó…, pontosabban elsüllyedt önhibából, tudatlanságból, gyávaságból, alkalmatlanságból. A nemzet ennyi önjelölt vátesze egy kupacban, és mind becsődölt! Újrakezdeni pedig már nem lehet, főleg nem úgy, és nem a bukottakkal, a dilettánsokkal. De igazán nem is kár értük, hiszen nemzetmentő ötleteik alapja az illúzió volt, és a szépirodalom. Meg is maradhatott volna annak, úgy kevesebb fájdalmat és csalódást okoztak volna. Könyvekből ugyanis nem szabad az életet, a társadalmat irányítani, átalakítani. Az eredmény ugyanis mindig vigasztalan. És ez különben is olyan balos rögeszme.

Szomorúan mulatságos hallani némelyiküktől ma olyan megállapításokat, ötleteket, célokat, melyektől tizenöt évvel ezelőtt még lúdbőrzött a hátuk. Az öregség meghozta volna a bölcsességet? Vagy bátrak vagyunk, ha nem tudunk cselekedni, és nem kell felelősséget vállalni? Csak akkor nem cselekszünk, amikor lehetőség van rá? Ki tudja?

Néhány nap múlva lesz október 23-a. A forradalom napja. A forradalomé? Vagy az ellenforradalomé? Esetleg a felkelésé? A szabadságharcé? Nagy a zavar, és mindenki önmagát tekinti bármiféle forradalom letéteményesének. Ezért ragaszkodnak ’56 forradalmi jellegéhez, mivel ebben látják pozitívumának biztosítékát. Mert a forradalom jó, szép, és olyan haladó… Pedig ha végiggondoljuk az újkor összes forradalmát, akkor már nem biztos, hogy olyan büszkék leszünk rá. Kezdjük talán Münzer és anabaptistái ámokfutásával, aztán jönnek Cromwell vasbordás őrültjei. Mindkettő bukása nagy megkönnyebbülést okozott Münsterben, illetve Angliában. Az élet is mindjárt élhetőbbé vált. Aztán jött a francia forradalom, példát mutatva minden későbbi, jól megtervezett népirtásnak. Franciaország pedig akkor vesztette el európai elsőségét. A ”Nagy Októberi„ pedig Oroszországból csinált fejlődő országot szuper hadsereggel. Károlyi Mihály és Kun Béla forradalmárkodása Magyarország sírját ásta meg. Mao Cetung, Pol Pot, Ceausescu, Castro, Kim Ir Szen mind egy-egy maradandó nyomokat hagyó fejezete a forradalmak rákos burjánzásainak.

Minden forradalom rossz és kártékony. Minden forradalom egy utópia, egy zavaros agyszülemény erőszakos hatalomra juttatásának az eszköze. Minden forradalom pusztulást okoz. A normalitást áldozza fel az őrület oltárán. Nincs semelyiknek semmilyen pozitív hozadéka.

Ezzel szemben mi volt 1956-ban? Miért harcoltak a pesti srácok? Egy új kommunizmusért, a szocializmus megvalósításáért? Korántsem. Két céljuk volt. Leszámolni a kommunistákkal és elűzni a megszállókat, s helyreállítani a normális éle­tet. Semmi utópia, semmi álmodozás, csak elkeseredésből fakadó düh és bátorság jellemezte őket. Mint hasonló helyzetekben történelmünkben azokat (Vatától Bocskaiig és II. Rákóczi Ferencen át a ’48-as szabadságharcig), akik az idegen uralomtól és annak fizikai, szellemi, lelki kényszerzubbonyaitól akartak megszabadulni. ’56 is erről szólt, semmi másról. Nem ”szép új világot„ akartak Pongrátz Gergely és bajtársai, hanem a régit, az élhetőt visszaállítani. Nevezzük tehát ’56-ot felkelésnek, szabadságharcnak, mert az volt. Semmilyen forradalomhoz nem volt köze. Éppen a rendet akarta a (forradalmi) felfordulás helyett. Mint mikor Horthy Miklós vezetésével bevonult a nemzeti hadsereg Budapestre, hogy a korábbi forradalmakkal szemben végre rendet csináljanak. Ők még tiszta lelkiismerettel és büszkén nevezték magukat ellenforradalmároknak. Mert ők még nem voltak megfertőzve a haladó világ lelki, szellemi terrorjától. Mertek tisztán látni és önmaguk lenni, a dolgokat nevén nevezni.

Ha a mai ”jobbos„ ifjúság igazán komolyan veszi magát, s nem csak negyven évvel korábbi balos elődeinek akar tükörképe lenni, és helyre akarja hozni, amit Lakiteleken és máshol mások elrontottak, akkor mindenekelőtt fejben kell rendeznie a kérdéseket. Tisztáznia, tudatosítania kell, hogy kik ők és mit akarnak, melyek azok a szellemi, morális alapok, ameddig vissza kell nyesni a mai világból ahhoz, hogy ismét a normalitás uralkodjon a rögeszmék helyett. Ha ezt nem teszik meg legalább elméletben, akkor nem is nevezhetők jobboldalinak.