A felsőház elnöke mindig valamelyik tartományi kormányfő. Az ülést akkor Klaus Wowereit (SPD) berlini miniszterelnök vezette. Brandenburg tartomány küldöttei nem szavaztak egyhangúlag, ahelyett hogy az elnök emiatt a szavazat érvénytelenségét állapította volna meg, a tartomány kormányfőjének megismételt igenje alapján kihirdette a törvénynek a kormány számára létfontosságú jóváhagyását. Az ellenzék az alkotmánybírósághoz fordult, amely így nem magát a törvényt vizsgálta, hanem elfogadásának körülményeit. Terjedelmi okokból itt nem térhetünk ki sem a levezető elnök döntése melletti vagy elleni érvelésekre, sem a bíróság többségi döntésének ismertetésére.

Egy bevándorlási törvény mindig egy ország jövendő arculatáról is szól. Azok, akik jelenlegi formájában pártolják, azt állítják, semmi nem változik, és a bevándorlás az ország és lakói számára nyereség; Göncz Árpáddal szólva: az idegen szép. A törvény ellenzői szerint azonban itt egy egészen más országot készülnek a hátsó ajtón keresztül becsempészni: az intézményesített multikulturális társadalmat. Ez csupán nevében lenne Németország, fakuló, az amerikai angol által fojtogatott köznyelvében. Csak szavakban szólna a folyamat irányításáról és korlátozásáról, a törvény valójában szélesre tárná az ország kapuit minden bevándorolni szándékozó előtt. Lehet, hogy a muzulmán ünnepeket nem lenne majd kötelező megtartani, de valószínű, hogy a keresztények jeles napjai a ma is igen szerény nyilvánosságból teljesen a magánéletbe szorulnának – természetesen az állam világnézeti semlegességének és a kereszténység állítólagos bűneinek, no meg az elvárt egyoldalú tapintatnak okán.

Ez a gyökeresen idegen világ persze csak egy-két emberöltő múltán teljesedne ki. Érdemes utalni itt az alkotmánybíróság 1973-ban – az akkori NDK-val kötött alapszerződéssel összefüggésben – hozott ítéletére, amely akkor a nyugati baloldalon – és persze a „szocialista tábor” országaiban – heves felzúdulást és nem kevés gúnyt váltott ki: arra hivatkoztak, hogy a bíróság „nem veszi tudomásul a realitásokat”. A testület akkor leszögezte, hogy továbbra is érvényben van az alkotmány parancsa, amely minden (nyugat) német kormány feladatává teszi az újraegyesítést: ez tizenhat évvel később tényleg megvalósult, és egyik jogi tartóoszlopa éppenséggel az 1973-as döntés volt. Az akkori ítélet logikája alapján, a mindenkori nemzetpolitika feladata, hogy cselekvéseinek lépéseit a várható végeredmény felől közelítve jelölje ki. Talán nem véletlen, hogy az ülést a berlini kormányfő az alkotmánysértés határait súroló elfogultsággal vezette. Egy pártrendezvényen közhírré tette, hogy egynemű párkapcsolatban él: azóta nemcsak a bulvársajtó zömének, de furcsa módon a szépasszonyoknak (?) is kedvence. Az SPD akkor teljes mellszélességgel állt ki mellette; nyilván átgondolt számításból, egy bizonyos réteg választóit megszólítandó: Klaus Wowereit talán a megelőlegezett bizalmat is igyekezett meghálálni.

Ha egy nép – önzésből, kényelemből – nem hajlandó saját utódokat nevelni, akkor természetesen szükség van bevándorlókra: hiszen egy gazdaság a munkaerő-szükségletét nem tervezheti hullámvasút-alapon; szükség van rájuk, mint járulékfizetőkre is, akik az egyre növekvő létszámú, idős korosztályokat eltartják. A hatvanas évek vendégmunkás-toborzásainak egyik hazugsága, de legalábbis végzetes tévedése az volt, hogy az emberek majd ismét hazatérnek: maradtak. A nemzetért felelősséget érző politika feladata, hogy megtalálja az adott társadalom önazonosságát leginkább megőrző megoldást. A jelenlegi törvény nem ilyen: ez a zöldek és a hatvannyolcasok erőszakosan népboldogító, veszélyes tévképzeteinek gyűjteménye. Az ellenzék a szeptemberi választásokon a bevándorlás kérdését nem bolygatta: nyilván félelmében; a bevándorlással szembeni tartózkodás ugyanis ma azonnal idegenellenességnek minősül, ezt pedig kivédhetetlenül követnék a sokkal súlyosabb vádak.

A kormány januárban változatlan formában kívánja ismét beterjeszteni a törvényjavaslatot. Február 2-án azonban mind Alsó-Szászország, mind Hessen tartományban választások lesznek, amelyek eredménye döntő lehet a felsőház összetétele szempontjából: ha mindkét tartományban a CDU győz, a Bundesrat sikerrel állíthatja meg a kormánynak a nemzeti érdekekkel vagy a társadalmi igazságossággal ellentétes törvénytervezeteit, kikényszerítve, hogy az ellenzék számára is elfogadható módosításokat hajtson végre. A bevándorlás kérdése megkerülhetetlen: azonban a társadalom hatékony felvilágosítása ugyanúgy.