Európa történelmi újraegyesüléséről szinte csak a politikusok szónokoltak. Közelebb járhatnak az igazsághoz azok az elemzők, akik a felmérhetetlen kockázatokat latolgatják, amelyekkel egy esetleges török csatlakozás esetén az EU-nak szembesülnie kellene: ez a mai EU végét jelentheti.

Jacques Chirac és Gerhard Schröder eredetileg 2005. július 1-jét javasolta a tárgyalások megkezdésére; végül a tagállamok – talán egérutat remélve – abban állapodtak meg, hogy 2004 végén ismét értékelik az EU által kifogásolt kérdések akkori állását, és azután hoznak döntést: dátum most tehát nincs. Nyílt titok, hogy az USA diplomáciája igen erős nyomást gyakorolt az EU-ra a törökök érdekében. Az EU-ban a törökök csatlakozásával szemben nyíltan jelenleg csak néhány kis állam és a német ellenzéki uniópártok lépnek fel. Abban ugyanis nincs vita, hogy jelenleg csak az Egyesült Államoknak sürgős a törökök csatlakozása: az USA körvonalazódó új világrendjében óriási az iszlám kultúrkörhöz tartozó ország stratégiai jelentősége. Közvetlenül az Irak elleni háborúban való részvétel okán; hosszabb távon pedig azért, mert a hatalmas közép-ázsiai és egyes közel-keleti olaj- és gázlelőhelyekről a vezetékek vélhetően Törökországon át futnának, és ottani kikötőkben végződnének. Ennek áraként a törökök nyilván a mielőbbi EU-csatlakozást jelölték meg. Most bosszulja meg magát a törökök dolgában Európa immár negyven éve tartó őszintétlensége, amely a tagság délibábját kilátásba helyezte, és ebben minden felelős politikai erő részt vett. Ma a meghatározó EU-országokban vagy a multikulturális társadalom hívei, vagy a megalkuvók vannak hatalmon, akik nem népük sorsával, hanem bukott rögeszméikkel vagy személyes érdekeikkel éreznek közösséget.

A törökök EU-csatlakozása ugrás a sötétbe, ami mind az EU, mind Törökország számára katasztrófába torkollhat. A török állam világi berendezkedése ugyanis látszólagos: a társadalmat – s ezáltal nyilván magát az államot is – mélyen áthatja az iszlám. A török politika az első világháború óta hajlékony, miközben igen kemény és következetesen hazafias vonalat képvisel: Musztafa Kemál, a későbbi Atatürk akkor a nyugati igazodásban látta a távlati nemzeti célt. A mai vezetés nyilván pontosan tudatában van az ország stratégiai értékének. Törökország lehet európai hídfő a Közel-Kelet felé, de fontosabb, hogy a török nyelvcsaládhoz tartozó közép-ázsiai volt szovjet népek anyanemzete. Bár valószínű, hogy a török politikai elit mintegy előre is menekül az EU-ba az erősödő, ma még rejtett iszlám nyomulás elől, de egyáltalán nem kizárható, hogy később, éles helyzetben, soha meg nem tagadott közép-ázsiai gyökereit fedezi fel újra. A csatlakozás esetén a ma közel hetvenmilliós, a gazdasági-pénzügyi összeomlás szélén tántorgó, ám demográfiailag makkegészséges Törökország a század közepére a legnagyobb lélekszámú EU-ország lehet: a támogatások elosztására is vonatkozó EU-döntésekben képviselendő súllyal egyetemben. Állampolgárainak pedig – minden mai fogadkozás ellenére – inkább előbb, mint utóbb kell majd megadni a teljes költözködési és munkavállalási szabadságot; szerény képzelőerővel is elgondolható, milyen hatással lenne ez a Németországban élő, jelenleg közel hárommillió török és kurd amúgy is igen mérsékelt beilleszkedési készségére; vagy utóbb, az elöregedő európai társadalmak nemzetiségi megoszlására.

Az EU elvileg persze nem csak gazdasági közösség. Éppenséggel Schröder és Fischer szónokolt az értékközösségről, három évvel ezelőtt, az Ausztria elleni bojkott szervezésében élen járva. Törökország esetében, amely nyilvánvalóan egy másik értékvilág része, ma ez az érv csak jobboldali okvetetlenkedés: immár azok a kirekesztők, akik ezt egyáltalán felvetni merészelik. Sürgető feladat lenne tehát Európa önmeghatározása. Mintha nem is annyira régen még az EU elmélyítésének elsőbbségéről lett volna szó, a határtalan bővítéssel szemben – Törökország pedig EU-tag helyett, inkább egy közép-ázsiai gazdasági, idővel pedig politikai államszövetség természetes vezető hatalma lehetne.