Hirdetés

Mellőzzük a balliberális narratíva eszmei-tartalmi aspektusát – nem egy hálátlan feladat – és beszéljünk arról, ami jóval lényegesebb: a baloldali stílusról. A polisz ügyeiben a megtévesztés tartalmi síkon történik. Ez az úgynevezett hazugság, ugye. Reggel, éjjel, meg este. Stilárisan viszont a megtévesztés lehetetlen. A stílus nem hazudik, mert valahogy mindig kilóg a lóláb, meg a proletár gyökerek.

A konzervativizmus klasszikusai sok ötletet kínálnak a baloldali stílus leírására: hitvány, szánalmas, alantas, kínos. Ugye érezzük, hogy egyik sem a mot juste. Valami hiányzik, valami kisiklik a kezünk közül. Kínos? Hallottuk a Heti Hetesben, hogy szerintük Farkasházy nagyon művelt, és Dobrev Klárát is láttuk már vérvörös rúzzsal. Nos, valóban kínos, de még valami más is. Szánalmas? Hallottuk Gergőt magyarázkodni bármiről. De az több, mint szánalmas. Eszelősen vicces? Hallottuk Ferencet aszondani remegő hangon, hogy mi hazafiak, és láttuk Hadházy Ákost zokniban. Vicces, de nemcsak az.

Szemantikai közhely, hogy egyes deszignátumok lefordíthatatlanok, kulturális beágyazottságuk miatt. A magyar nyilvánosság, fájdalom, nem értékelte a frenetikus viccet, amikor mértékadó brit lapok Verhofstadtot tooth fairy-nek nevezték – egyszerűen azért, mert nálunk van ugyan kapafogú és van szodomita is, de nincs fogtündér, így a szóvicc nem volt érthető.  A magyar észjárás egyszerűen nem termelte ki a fogtündér-jelenséget a folklórunkban. Tehát a probléma: van valami, de nincs rá szavunk. Nos, Karácsony Gergely is van, például, és puszta létezése jelzi, hogy van itt egy megkerülhetetlen stiláris jelenség a Vadaitól Hadházyig ívelő szivárvány alatt, tehát nevet is kell neki találnunk.

Mivel itt sem deduktív, sem induktív módszer nem segít, forduljunk a jó öreg marxizmushoz, halmozzuk a példákat mennyiségileg és reménykedjünk, hogy egyszer majd átcsap minőségbe.

Korábban írtuk

Emlékezzünk a Klára lágy tremolójára, amikor azt mondja: rászorulók. Érezzük, hogy sikolt a lelke, az első szótag duplán nyomatékosítva, kicsit dallamosan, mint a kínai, akinek elmagyarázták, hogy magyarban hangsúly az első szótagon, és túltolja. Az a kis dallamos-emocionális intonáció a háromszótagosokban igen jól kijön, lásd szeretet, igazán. A női princípium nyilvánul itt meg szavaiban, az együttérzés hullámokban zúdul alá a Szemlőhegyről. Van érző szív, aki tudja, átérzi, milyen méltánytalan az, hogy nincs európai minimálbér, vagy hogy túlsúlyos kisfiúként milyen reménytelen nőnek tűnni. De nem adja fel. Nem olyan családból származom én.

Emlékezzünk arra a mosolyra, amikor Kovács László derékból kicsit meghajolva, kezében pezsgőspohárral itta a nagykövet úr szavait azon a vidám december elsején. Na az volt szakmaiság. Aki nem ilyen szívvel-lélekkel mosolyog egy oláhra, az nem is ért a diplomáciához. Az a szervilis kifutófiú-mosoly, csak azt tudnánk feledni. Mondta is a nagykövet úr a feleségének a fogadás után, te Viorica, mindig háromrétegű Zewát veszel, és eddig azt hittem, azzal a legjobb…

Emlékezzünk, Ferenc volt az első ember, aki nagy P-vel tudta mondani, hogy progresszió. Ugye halljuk a reményvesztett beszédtechnikust: ne intonáljon kilóra, Ferenc, ne intonáljon! A hosszú magánhangzókat hosszan ejteni, szóvéget nem felvinni, mert … khm, nem érdekes, csak ne csinálja. Na menjünk neki még egyszer. Deáki progresszió. Dheáki progresszió, mondom. Igaz, hogy a múlt órán megbeszéltük, hogy a mély magánhangzók érzelmileg telítettebbek, de a magas magánhangzókat azért ne ejtse mélyen, mert röhögni fognak, mintha a Balaton-felvidéki borászatról magyarázna.

A kutyafáját. A nemjóját. Mit khépzel? Pocsék ember. Főhajtás Ukrajna előtt.

Ó, azok a vihartépte, zaklatott tőmondatok, állítmány nélkül, tanúbizonyság egy byroni lélek szenvedélyes igazságkereséséről, arról a gazdag belső világról. Hja, a stílus, toujours. Ugye látjuk magunk előtt azt az irodalomórát a szakközépben, ahol azok az öldöklő harcok folytak a hármasért? A szemvedéj meg a proletár pátosz, attól a sok ifjúsági irodalomtól, Timur és csapata, valamint Zseleznyák, a hős partizán, a lobogó vörös zászlók alatt. Ott is csak a sok elnyomás volt, mint mikor az Orbán elette az utolsó krémest a dolgozó nép elől.  De. Magyarország mindenkié. Vigyázunk egymásra.

Kínos? Naná. Nagyon is.

És látjuk a másik coachot is, aki az unokák pártjával bajlódik: csak lazán, urbánusan, nem kell koherensnek lenni, más sem az, nem abba fogsz belebukni, csillagszóró, nyugodtan mondhatod valamire, hogy nem tudom, mert az mindig igaz, és akkor legalább látják, hogy nem akarod becsapni a választókat. Mindig mondj igazat, például azt, hogy Orbán Viktor lop, ha hiszel benne, akkor igaz. De ha kiderül, hogy nem, akkor is a jó szándék vezérelt. És a talpraesett káderkislány tolja is a freestyle-t lazán, de vér nem válik vízzé, egy nap mégis elsodorta az internacionalista hév, és a Vera néni szoknyája mögül kibújva úgy odamondott Putyinnak, hogy a csernyigovi játszótér is beleremegett. Szánalmas? Igen. Vicces? Igen. De hol a mot juste?

És a példák csak jönnek, jönnek vég nélkül, mint a 42. gépesített dandár a harkovi úton, de zárjuk rövidre, hiszen a művelt olvasó már pár bekezdéssel feljebb sejtette a megoldást. Ezért mi, jobboldali fiatalok követeljük a gáz fogalmának azonnali akceptálását a politikatudományok által, mint az egyetlen magyar jelzőt, mely kifejezi a baloldaliság lényegét. Ezentúl a gáz szavunk ne legyen szleng, hanem legyen todományos. Ha elég sokszor játszanak vissza egy Dobrev-mondatot arról, hogy a Feri annyira szeret segíteni az embereken, megértik majd követelésünk jogosságát. Higgyenek nekünk: ilyen esetben a gáz összehasonlíthatatlanul gazdagabb többletjelentést hordoz, mint például az egyszerű ‘kínos’. Nye vaprósz.

A szerző a Fidelitas szóvivője, nemzetközi kapcsolatok szakértő