Genderjövő
Háromnegyed órán át vitatkoztak Orbánnal a gender szóról az unió vezetői – adja hírül diadalmasan a hazai baloldali sajtó. Nyilván azzal a nem titkolt szándékkal, hogy a miniszterelnököt valamiféle félnótásnak fessék le, olyasvalakinek, akinek a rögeszméi nevetségessé teszik őt magát és az ügyet is, amit képvisel.
Pedig ha hihetünk a híradásnak, akkor Orbán Viktor éppen a lényeget ragadta meg.
Az Európai Unió ugyanolyan politikai intézmény, mint a világ valaha volt összes birodalma, föderációja. Az unió régen nem létezik majd, amikor az európai népek, nemzetek még igen. Ahogyan Jézus emlékeztette a kalásztépő tanítványait bírálókat – nem mellesleg a józan ész nevében –, hogy a szombat van az emberért és nem fordítva, nekünk is eszünkbe kell vésnünk: az intézményrendszer, a korszellem és a divat nem végcél, csupán átmeneti állapot. Ha pedig innen nézzük a gendervitát, nyilvánvaló, hogy rendbe kell tenni a dolgokat, hiszen nemzedékek életét befolyásoló döntéseket léptet életbe egy olyan testület, amelynek írmagja sem lesz már, amikor intézkedései, döntései még mindig hatnak majd a társadalomban.
A gender nem puszta rendellenesség, hanem a kifulladó, elpuhult, degenerálódott nyugati civilizáció halálos betegsége. A liberalizmus (vagy ami lett belőle) pedig történelmi távlatokban is a nácizmushoz és a kommunizmushoz fogható totalitárius rendszer, amelynek társadalompusztító hatása és az egyéni szabadságjogok megkötésére irányuló törekvése bátran rokonítható azokéval. Bár nem nyílt diktatúra, hiszen sokak számára láthatatlanul semmisíti meg a másként gondolkodókat, a szavak és gondolatok tiltásában, a nemzet-, család- és egyházellenességben méltó párja a XX. század két diktatúrájának. Végeredményben a világtörténelem legkreténebb, legostobább bábjait termeli ki, akikhez képest egy kommunista vagy náci aktivista maga a teremtő akarat. A kérdésre, hogy akkor ők most fiúk-e avagy lányok, a kommunisták és a nácik legalábbis tudták a választ, míg a liberalizmus kiskátéját bebiflázó XXI. századi nyomorult nem.
A gender azért sem írható le pusztán egyéni szabadságjogként, mert a társadalom pestiseként megnyomorítja a jövő nemzedékeit. A nagyon is létező „meleglobbi”, amelynek tagjai ugyanúgy ott ülnek az uniós államok és intézmények élén, mint a politikai és gazdasági háttérhatalom legfőbb posztjain, nem passzióból, hanem abszolút tudatosan foglalnak teret. Egyszer és mindenkorra el akarják tüntetni a hagyományos életformát, hadat üzentek a normalitásnak. Szó sincs arról, hogy bármiben is osztoznának a másként gondolkodókkal, a maguk perverzióját a teljes társadalomra ki akarják terjeszteni. Egészen nevetséges, hogy amíg mondjuk a szcientológiát összeesküvés lévén számtalan európai országban betiltották, az ezerszer ártalmasabb genderideológia szabadon hirdethető, mi több, lassan kötelező lesz.
Éppen ez az utóbbi motívum indokolja a kétkedőknek, hogy miért valós és végzetes a veszély, és miért nem pusztán szabadságkérdésről van szó. Nos, a gender a homoszexuális-propaganda része, és mint ilyet, érdemes folyamatában vizsgálni. Nézzük meg, negyven év alatt honnan hová jutott el a mozgalmuk! Amikor általános iskolás voltam, sem nálunk, sem a nyugati világban nem is álmodhattak arról, hogy perverziójukat rászabadíthatják az egész társadalomra. Ma „házasodnak”, gyermekeket nevelnek (akik arányában többen lesznek maguk is betegek, mint a hagyományos családban felnőtt gyerekek), örökbe fogadnak, és nőkkel hordatnak ki maguknak utódokat (Isten még nem olyan korszerű, hogy szülni engedné őket). Egyetlen lépésre vagyunk a „melegmozgalom” utolsó nagy próbatételétől, a szexuális kapcsolat kiskorúakra való kiterjesztésétől. Aki csak legyintene, emlékezzen arra, hogy a nyugati társadalmakban a gyermekkori nemváltó műtétek, a szabad nemi identitásválasztás már a napi realitás része. Igen, a „meleglobbi” el akarja és el is fogja érni, hogy a gyerekekkel is szexelhessenek, ugyanúgy át fogják verni az elbutult, akarattalan, hülye nyugati társadalmakon, ahogyan az eddigieket is. Lépésről lépésre, tervszerűen, majd amikor nem éreznek ellenállást, egyre mohóbban – így haladtak eddig, miért tennének másképp?
Csakhogy Kelet-Közép-Európa nem a nyugati fertő, hanem a normalitás szigete. Sorsunkat persze mi sem kerülhetjük el, de itt lassabban halad a társadalom kiherélése. Aki időt nyer, életet nyer. Fokozott figyelemmel kell kísérni a „meleglobbi” ténykedését, Orbán Viktor nem véletlenül firtatta a közös nyilatkozat szövegét. Szó szerint a gyermekeink jövője, életformája, önazonossága múlik azon, Európa jelenlegi vezetői miről mit állítanak. Egyelőre a tárgyalóasztal mellett kell megvédenünk magunkat, ki kell merítenünk az összes politikai és jogi lehetőséget, hogy visszatartsuk hazánktól az intézményesített perverziót.
Aztán? Aztán majd meglátjuk, mi lesz. Egy biztos: a történelem tanúsága szerint egyetlen természetellenes, beteg képződmény, legyen az társadalmi vagy egyéni természetű sem tarthatja fenn magát huzamosabb ideig. A teremtett világ és a társadalmi környezet egyaránt úgy működik, hogy az elgyengült szervezet átadja a helyét valami másnak. Érkezik egy új minőség, új gondolat, új test, új tényező. Ennek felemelkedése egyúttal az előző hattyúdala is. Birodalmak, hatalmas népek, városok tűntek el így a semmiben. Az elhagyott tanyát is felveri egy idő után a gaz, majd évek, évtizedek alatt a hajdani építmény, a gazdasági épületek, az emberi alkotások úgy simulnak vissza a tájba, mintha soha nem léteztek volna. Az idő elvégzi a magáét.
Sovány vigasz azonban, hogy biztosan így lesz (pedig így lesz), mert akkor mi magunk már nem leszünk. Senki, aki e sorokat olvassa. Jó volna azonban abban a tudatban jólétre szenderülni, hogy mindent megtettünk Magyarországért, a magyar jövőért.
