A megfigyelők többsége szerint azzal, hogy a francia nemzetgyűlés nemrég büntethetővé nyilvánította az örmény népirtás tagadását – és azt hivatalosan is a holokauszt „rangjára” emelte -, valójában csak egy újabb akadályt igyekezett állítani Törökország EU-tagsága elé, amely az európaiak (főleg a franciák, a hollandok, a görögök és az osztrákok) körében, enyhén szólva, nem éppen népszerű elképzelés. Nyilván a törökök is érzik ezt, és a maguk részéről ők is egyre ellenszenvesebbnek találnak bennünket. A German Marshall Fund és Compagnia di San Paolo közös, Transatlantic Trends 2006 Partners című felmérése szerint az utóbbi két évben csaknem húsz százalékkal (73-ról 54-re) csökkent közülük azoknak a száma, akik be akarnak lépni az Európa Házba.

Ha nem politikai, hanem történelmi szempontból értékeljük a francia döntést, akkor tökéletesen igazat kell adnunk Timothy Garton Ash neves oxfordi történésznek, aki a kettős mérce alapján bírálja azt, de nemcsak az örmény népirtás, hanem a holokauszt vonatkozásában is. Ilyen erővel ugyanis bármelyik másik történelmi népirtás tagadását is bűncselekménynek kellene nyilvánítani. Mint emlékeztet rá, honfi- és céhtársát, David Irvinget is holokauszttagadás miatt ítélték börtönre Ausztriában, holott a történelmi tények vitatása nélkül sohasem lehetne bizonyítani valóságalapjuk szilárdságát, arról nem is beszélve, hogy az ilyesfajta törvénykezés a szólásszabadság drasztikus korlátozását jelenti. Ugyanilyen meggondolásból a francia történészszakma újabban egyre erőteljesebben követeli a történelmi kutatást – mindenekelőtt a holokauszt esetében – korlátozó büntetőszankciók eltörlését. Előbb-utóbb tehát lépnie kellett a politikának. Tekintettel a közelgő elnökválasztás tétjére, és a Franciaországban különösen befolyásos – már a néhai Mitterrand elnök által is kárhoztatott – „zsidó lobbi” ellenállására, a jelek szerint inkább kettőt lépett hátra, mintsem egyet előre, vagyis ahelyett, hogy eltörölte volna a holokauszt tagadásának a büntethetőségét, kiterjesztette azt az örmény népirtásra is.

Talán nem lesz érdektelen legalább nagyvonalakban felidézni a modern idők első – és a páratlanság státusát mindeddig „alanyi jogon” kisajátító holokauszt oltárán feláldozott – genocídiumának történetét, amelynek másfél millió ember, a törökországi örmények több mint háromnegyede, az akkori örmény össznépesség csaknem fele esett áldozatául. 1915 decemberétől számítva alig kilenc hónapra volt szüksége az egykor Bismarck által „Európa beteg emberének” titulált Oszmán Birodalomnak ahhoz, hogy az „örménykérdésre” végső megoldást találjon. Noha ez a népirtás már az elkövetése idején köztudottá vált, és – későbbi „konkurensétől” eltérően – bőséges írásos dokumentáció is bizonyítja, hivatalos elismerésére mégis csak 1984-ben kerülhetett sor Mitterrand francia köztársasági elnök és a Népek Állandó Bírósága, 1985-ben az ENSZ Emberi Jogok Albizottsága, 1987. június 13-án az Európai Parlament, majd a francia törvényhozás által. Az örmények elleni népirtás megtörténte tehát nem lehet kérdéses többé, a valódi problémát inkább az jelenti, hogy mekkora helyet juttat majd neki az emberirtó erőszakkal foglalkozó történetírás, amely mindeddig jórészt csak a zsidó holokauszt tanulmányozására szakosodott. E két hekatomba összehasonlításának szükségességét mindazonáltal történészek, publicisták, közéleti személyiségek szorgalmazzák világszerte, mindeddig lényegi eredmény nélkül. Valójában a témának szentelt nemzetközi tudományos ankétokon jobbára csak látszólagos és felületes összevetésekre került sor, amelyek alapján – mint azt Madiros Solokian és Axel Varna írta a Le Monde-ban – „világossá vált, hogy a történészek és a szociológusok nem annyira a történettudomány, mint inkább a holokauszt logikájának engedelmeskednek”.

Íme, néhány tényező a lehetséges okok feltárásához. Örmények, illetve általában keresztények elleni vérengzések alkalomszerűen a régi, reakciós, tehát sommásan „jobboldalinak” minősíthető Törökországban is előfordultak. Az örménység előre megtervezett és szisztematikus kiirtása azonban az új, modern, balos Törökország mesterműve. A vérengzéstől a népirtásig: a haladás, úgy tűnik, ezen a téren is feltartóztathatatlan… Történelmi tény ugyanis, hogy az örmények kiirtását egy baloldali kormány tervelte ki és hajtotta végre. Egy olyan kormány, amelynek a belügyminisztere és ebbéli minőségében a bűntett kivitelezője, Talaat pasa, a törökországi Nagy Kelet szabadkőműves páholy vezetője volt. A nyugati komprádorburzsoázia, az európai liberalizmus és az ifjútörök mozgalom közötti átjárókat nem is kell máshol keresni. Az „Ifjú Törökország” olyan mítosz volt, amely a balkáni és örmény vezetőket is megszédítette, minthogy a kezdet hangzatos manifesztumai teljes egyenjogúságot ígértek a birodalom mozlim, keresztény és zsidó lakosainak egyaránt. Sokáig örmények is voltak az ifjútörök kormányban, utolsó miniszterük 1914-ben mondott le. A „lojális millet” (ahogy az örmények önmagukat nevezték a régi birodalomban) azonban nem akart eltűnni mint nemzet, és ez fölöttébb felingerelte a török jakobinizmust, amely egyébként is az oroszok szövetségesének, a cár „ötödik hadoszlopának” tekintette a birodalmi örmény diaszpórát. A jakobinizmusra annyira jellemző idegengyűlöletet az örmények ellen fordítva, a hatalom felszította az iszlám-keleti kultúrkörben immanensnek mondható vallási fanatizmust is.

Az örmény genocídium elsődleges jellemzője ugyanakkor páratlan tökéletessége. Mint minden más bűncselekmény esetében, a „tökéletesség” legfőbb minősítő tényezője az emberirtás kategóriájában is nyilvánvalóan a büntetlenség. Márpedig csaknem egy évszázaddal az elkövetése után mind ez idáig semmiféle komoly retorzió nem érte azt az országot, amely másfél millió ember halálát okozta, ráadásul elrabolta földjeiket és javaikat, az ősi örmény provinciákat pedig nomád népséggel telepítette be. Annak ellenére sem, hogy az örmények szisztematikus kiirtása az ifjútörök kormány által világosan megfogalmazott, majd a gyakorlatban hűen alkalmazott írásos dokumentáció, nevezetesen a Talaat által személyesen aláírt rendeletek és táviratok következménye.

Leggyakrabban annak a sürgönynek a szavait szokták idézni, amelyet a belügyminisztériumból küldtek 1915. szeptember 15-én az örménydeportáció végállomásának szánt aleppói vilajet kormányzójának: „Tekintet nélkül az asszonyokra, gyerekekre és öregekre, bármilyen tragikusak is legyenek a megsemmisítés módszerei, és anélkül, hogy a lelkiismeretre hallgatnánk, véget kell vetni a létezésüknek”.

Magát a szó szoros értelmében vett mészárosmunkát dr. Nazim és dr. Sakir Speciális Szervezete végezte el, amelyet eredetileg az orosz-török határon végrehajtandó felderítő- és diverzánsakciókra hozták létre, ténylegesen azonban a deportáltak menetoszlopait folyamatosan tizedelő vérengzések kivitelezését bízták rájuk. A börtönökben verbuvált török és kurd martalócokból álló SSZ-különítmények „egy csapásra olyan bűnözői tökéletességet ért el, amelyre a nácik – magas fokú technikájuk és módszerességük ellenére is – csak néhány évnyi bizonytalankodás után tettek szert” – írja Yves Ternon a Nyomozás egy genocídium tagadása ügyében című könyvében.

E végrehajtásának módozatát és kegyetlenségét tekintve szinte példátlan bűntett okairól és megfordíthatatlan lefolyásáról egyébként meglehetősen nyíltan és cinikusan beszéltek az ifjútörök vezetők még a külföldi diplomaták előtt is. Az egyik leglesújtóbb tanúvallomás Morgenthau amerikai nagykövettől származik, akit zsidó mivoltában próbált megnyerni Talaat: „Miért zavartatja magát ezeknek a keresztényeknek a sorsa miatt?” – mondta neki egyik találkozásuk alkalmával, még azt is hozzátéve, hogy visszakozásról vagy az eljárás mérsékléséről szó sem lehet, mert a törökök és az örmények között úgymond soha többé nem képzelhető el megbékélés. „Mire való újra beszélni róluk? Likvidáltuk őket, és kész!” – jelentette ki 1916-ban. A bűnelkövetés legfontosabb eszköze egész egyszerűen az éheztetés volt, amelynek a hatásfokát az ifjútörökök már korábban tesztelték az isztambuli kóbor kutyákon. Közülük ugyanis 70 ezret a Márvány-tenger egyik lakatlan szigetére szállítottak, ahol a sorsukra hagyták őket. A racionális ebtelenítés egyetlen „disszonáns hangja” a néhány hétig tartó elviselhetetlen vonyítás volt. Tíz évvel később a szíriai sivatag szolgáltatott terepet ugyanehhez a mechanizmushoz, azzal a különbséggel, hogy ez alkalommal emberek voltak az áldozatai.

Mindezen bizonyítékok ellenére az 1918-as háborús vereséget követően a későbbi török kormányok következetesen letagadják az örmények ellen elkövetett népirtást, mégpedig két olyan érvrendszert alkalmazva, amelyet az arisztotelészi logika képtelen öszszeegyeztetni egymással (bár ha meggondoljuk, hogy maga Arisztotelész is görög volt…). Egyrészt tehát ez a genocídium soha meg sem történt, az örmények egyszerűen csak eltűntek a sivatagban, akár a dzsinnek. (Ne feledjük, hogy a dzsinnekben való hit a muzulmán vallás egyik pillére!) Másrészt viszont ezt a genocídiumot, amely ugyebár meg sem történt, mégis az indokolta, hogy az örmények azáltal, hogy lakóterületük egy részét annektálta Oroszország, ipso facto az Oszmán Birodalom eme ősi ellenségének ügynökeivé váltak. Egyébként is, a hivatalos magyarázat további eleme szerint nem a törökök, hanem a kurdok voltak az örmény deportáltak legfőbb pusztítói. (Úgy tűnik, hogy a kurdoknak csak akkor van joguk a nemzeti léthez Törökországban, amikor egy gyilkost vagy egy rablót kell megjelölni…)

Még manapság is ugyanezeket az érveket szajkózzák szinte már a megátalkodottsággal határos állhatatossággal a török történészek, politikusok és diplomaták, aki pedig a „hivatalos igazságtól” eltérő véleményt fogalmaz meg, az a Törökország „jó hírnevének megsértését” szankcionáló 301-es törvénycikkely alapján akár három évig terjedő börtönbüntetést is kockáztat. Az örmény népirtás tényét nyilvánosan elismerő, friss Nobel-díjas Orhan Pamuk után legutóbb a Tucsoni Egyetemen közel-keleti történelmet oktató Elif Sahak írónő került az ominózus jogszabály őreinek célkeresztjébe, mert Az isztambuli korcs című regényében ikonoklaszta módon viszonyult e mindmáig tabuként kezelt kérdéshez. (Gondolatébresztő párhuzam: amíg számos nyugat-európai országban a zsidó népirtás tagadását, addig Törökországban az örmény népirtás állítását büntetik börtönnel. Ahány ház, annyi szokás…)

Persze ha a törököktől nyilvánvalóan – és a saját szemszögükből teljesen érthető módon – nem is várható el más, a későbbi genocídiumok, mindenekelőtt a holokauszt érintettjeinek annál inkább el kellene ismerniük az örmény népirtás valóságát, már csak a „prototípus” iránti kötelező főhajtás okán is. Mégsem ez a helyzet, sőt a cionista propaganda mindig is nyíltan törökpárti volt. Nyilvánvaló politikai okokból – tudniillik a jövendő zsidó nemzeti otthonnak kiszemelt Palesztina fölötti szuverenitást gyakorló Oszmán Birodalommal való felhőtlen kapcsolatok fenntartása érdekében – a Herzl Tivadar és Chaim Weizmann köré szerveződő klikk egyenesen Abdul Hamid szultán cinkosává szegődött, akit pedig a korabeli európai közvélemény kegyetlen szörnyetegnek tartott (a „vérvörös” szultán, az „yldiz-kioszki emberevő” stb.), éppen az 1895-ös örmény-, majd a későbbi macedóniai kereszténymészárlások miatt, amelyek azonban csupán főpróbaként szolgáltak az 1915-ös genocídiumhoz.

A cionista mozgalom és a török porta közötti egyik legfontosabb összekötő ügynök Vámbéry Ármin volt, a neves orientalista, aki valószínűleg a brit titkosszolgálatnak is dolgozott, és aki évente legalább kétszer személyesen is találkozott a szultánnal a palesztinai zsidó kolóniák bővítése érdekében, amelyre egyébként abban az időszakban került sor, amikor már javában folytak az örmény nép kiirtására irányuló előkészületek. Teljesen fölösleges részletezni ezeket az alkudozásokat, amelyeknek a mechanizmusa valójában nagyon is egyértelmű és olajozott volt. A lényeg az, hogy az ellentételezésnél nagy súllyal esett latba egyes zsidó pénzemberek közreműködése az oszmán államadósság rendezésében, valamint az európai közvélemény sajtó útján történő törökbarát „megdolgozásában”. A Berliner Tageblatt konstantinápolyi tudósítója, Bernard Stern például cikkeivel nagyban hozzájárult a német-török közeledéshez, és a későbbi háborús szövetség létrejöttéhez. „Engedje meg a szultán, hogy gyarmatosítsuk Palesztinát, és akkor rendet teszünk a háza táján, a pénzügyeiben és biztosítjuk népszerűségét a nyugati közvélemény körében”, mondotta volt Herzl Tivadar, és lőn…

Ez azonban még nem minden. Amit az ifjútörök mozgalomról tudunk – és ami a francia forradalom jakobinus pártjával rokonítja – az az, hogy ugyancsak egy szabadkőműves páholyból nőtte ki magát, a szaloniki Egység és Haladásból, amelynek a mintegy negyven (a közvélemény előtt jórészt ismeretlen) tagja valóságos okkult és kollegiális diktatúrát gyakorolt az ország fölött. Anélkül, hogy az összeesküvés-elméletek ingoványára tévednénk, mégis meg kell említenünk, hogy akkoriban Szaloniki lakosságának csak egy kisebbségét alkották a muzulmán törökök, a többség ugyanis izraelitákból és deunmé (látszólag iszlám hitre tért) zsidókból állt. Legismertebb közülük az ifjútörök kormány pénzügyminisztere, Dzsavid-Bej volt. Mindebből egyesek mélyenszántó következtetéseket vontak le, köztük a Libanonban ténykedő Örmény Felszabadítási Hadsereg (ASALA) aktivistái, akik egy 1985-ös röpiratukban egyértelműen a cionistákat tették felelőssé az örmény népirtásért, vagy J. Giragoszjan szovjet-örmény történészprofesszor, aki ugyanezt a tézist már 1982-ben kifejtette.

A leginkább zavaró tény mindazonáltal az marad, hogy 1914 júniusában közös öszszejövetelre gyűltek össze a cionisták és az ifjútörökök a konstantinápolyi Nuri Oszman Klubban, miután az 1909-es hamburgi cionista kongresszus üdvözölte az „ifjútörök forradalom csodáját”. A hétszáz résztvevő körében az egyik legvehemensebb beszédet Talaat pasa tartotta, aki vastapsot kapott, amikor a cionisták és az ifjútörökök egységére hívott fel. Alig néhány héttel később Gavrilo Princip meggyilkolta Ferenc Ferdinándot Szarajevóban, és kirobbant az első világháború. A folytatás azután már jól ismert. Ceterum a kommunizmus százmillió ember haláláért felelős.