Gergényi Péter lenyalta a vért kardjáról, hüvelyébe lökte a pompás szovjet pengét, és postára adta nyugdíjazási kérelmét. Az előzetes megbeszélések szerint a tüntetések vérbe fojtását követően így kellett tennie. Előbb a nyugdíjazási kérelem, meg az azzal kapcsolatos minidráma – megy vele a halálba száz pesti rendőr -, azután a kérelem elutasítása és a helyben maradás. Majd ezt követően nem sokkal kitüntetés és egyebek. Ez a menetrend. Ahogy Gyurcsány Ferencnél az úgynevezett bizalmi szavazáskor is volt. A nép ugyanis hülye.

Az évezred fotóját a Magyar Nemzet hétfői száma ajándékozta a történelemnek és a bölcs utókornak, bár amint az ember 1956 mai örököseinek egyikét-másikát elnézi, nincsenek illúziói. Isten malmai nyomasztóan lassan őrölnek. A szóban forgó fényképfelvételen az egyre kövérebb Demszky joviálisan kacagva, borzalmas fogsorát kivillantva, mellét kidüllesztve veregeti Gergényi főkapitány vállát, aki alázatosan, de mégis önérzetesen, szemét öszszehunyorítva nevetgél gazdája mellett. Az ember szinte hallja a főpolgármester szavait: „Megvédelmezünk, Gergényi elvtárs. Aki a mi népi demokráciánkra kezet emel, annak letörjük a derekát. Ugye, Gergényi elvtárs?” És a lelkesen bólogató vasprefektus helyeslően mondja, a párt és a népi demokrácia iránti végtelen alázattal, mégis a jövőbe vetett hit büszkeségével: „Igen, Demszky elvtárs, letörjük.” És tudja, hogy ha kell, letöri. Letöri újra és újra, akár ezerszer is. Mert ezt várja el tőle a párt. Az ellenforradalmárokat el kell taposni… Undorító ez a kép. Még akkor is undorító, ha az ember tudja, hogy Demszky körülbelül úgy volt szamizdatos ellenálló, ahogy mondjuk Gobbi Hilda szexbálvány. Néha kicsit megkergették (mármint Demszkyt) a rendőrök, néha elvitték a stencilgépét, de csak amikor már bent volt az országban az újabb kiadás, szóval van némi mesterkélt jellege annak a nyolcvanas évekbéli ellenzékiségnek, de ha operett volt is, hogyan felejthette el Demszky a pesti belvárosban a rendőrök által minden év március idusán megkergetett és összevert lázadozó fiatalokat? Hogyan vált belőle Geréb? Hogyan lett áruló? Hogyan mondhat most olyat az ismét véresre rugdalt és oktalanul összevert, lelövöldözött polgárok százai láttán, hogy „Budapestnek szilárd és erős rendőrségre van szüksége”, és hogy arra kéri a miniszterelnököt, „járjon közbe azért, hogy a jelenlegi budapesti rendőri vezetés a helyén maradjon”? Az ország jóvátehetetlenül kettészakadt. 1956 öröksége újabb ötven évre megosztotta az országot. Az egyik oldalon azok vannak, akik Wittner Máriával a forradalmárok, a hősök, az áldozatok, a megfélemlített, de lelkükben tisztán maradók oldalára álltak. A másik oldalon pedig azok, akik a munkásőrök, a május elsejei felvonulások dísztribünjein ácsorgó fakabátok oldalára. A polgárok itt, az elvtársak ott. És ebben az az ördögi, hogy amint ötven évvel ezelőtt is mindenki tudta, hogy melyik oldalon van a jog, az igazság és az erkölcs, és melyik oldalon a hatalom, az erő és a brutalitás, az ország most is tökéletesen tisztában van a helyzettel. Nincs egyetlen olyan ember ma Magyarországon, aki ne tudná, hogy kik állnak egymással szemben, s hogy a szembenálló felek közül melyik mellett van az igazság. Emlékezzünk az idegfeszültségtől magáról elfeledkező muzikális médiaemberkére, Hajós Andrásra, aki egy drámai pillanatban a Heti Hetes munkásőr dalárdájából kirohant a polgári Hír Televízióba és ott világgá kiáltotta, hogy Gyurcsány király meztelen. Csakhogy elmaradt a forradalom. Így hát viszszasomfordált szerényen, felöltötte megint a szürke egyenruhát és azóta énekli újra – eleinte kicsit vonakodott, de most már baj nélkül megy – a „médiasztárnak egy baja, egy baja, mért nincs három élete, élete…” kezdetű nótát. Gergényi főkapitány ugyanis leverte a lázadást, és Magyarországra éppen úgy, mint ötven évvel ezelőtt, rátelepedett a novemberi ború. A folyó mintha visszatért volna, és mi újra beleléptünk. Pedig az idő nem ismétli magát, és ugyanabba a folyóba továbbra sem lehet újra belelépni. Valahol el fog pattanni egy szál. Nem lehet hazugságban élni, főleg akkor nem, ha nem kötelező. Most előbb az áremelések és az adóterhek görnyedeztetik a lakosságot, aztán jönnek újabb terhek és újabb áremelkedések. És jönnek új hazugságok. És a hazugok tudni fogják, hogy hazudnak. És lehet, hogy közülük majd megint lesz valaki, akit elfog az undor. És kitör. És egyszer, egy szép napon…