A magyarság számos ősi ereklyét őriz, mert egyedülálló emlékként bizonyítják eleink magas kultúráját, korai kereszténységét, őseik tiszteletét. Olyan tárgyak maradtak ránk, amelyek igazolják, hogy a kezdetekkor jó úton jártak eleink. Különös tisztelet övezi azokat az ősi emlékeket, amelyek az Árpád-házi uralkodókhoz kötődnek. Államalapító királyunk koronája, a Szent Jobb, Szent Imre, Szent Erzsébet és Szent Margit hagyatéka ma is erőt ad népének. Szent István napja már a korai idők óta ünnepnek számított. Koronázó városában – Fehérváron – ezen a napon tartották a magyar királyok a törvénynapokat, ezen a napon emelték ki sírjából a szent királyt, hogy Krisztus előtt szószólónkká válhasson; 1083-ban ezen a napon emelték oltárra Szent Istvánt, fiát Szent Imrét és Imre nevelőjét, Szent Gellértet. Három olyan kivételes egyéniség került a szentek sorába, akik ma is példát adhatnak magyarságból, tisztaságból és bölcsességből.

Szent István kardjáról nem mindenki tud, mert a prágai Szent Vid-székesegyház kincstárának mélyén várja a feltámadást. Szent István kardja megfelelő országvezető mellett egyik megmentője lehetne nemzetünknek. Még most is éles, csak haza kellene hozni, és jól megmarkolni. Kisugárzása erőt adna azoknak a magyaroknak, akik nem adták föl a haza megmentését.

Szent István kardja nemcsak kegyeleti tárgy, hanem a maga korának kimagasló alkotása. Évszázadok óta őrzik a prágai Szent Vid-székesegyház kincstárában. 1368. augusztus 18-a óta biztosan ott van, mivel attól az időponttól kezdve szerepel a leltárkönyvben úgy, mint „Gladius S. Stephani Regis Ungariae cum manubrio eburneo”, azaz Szent István magyar király kardja elefántcsont markolattal. Ez az a kard, amellyel 997-ben az ifjú Istvánt övezték fel, midőn a Koppány elleni viadalra készült. Feltételezhetően ez az a kard, melyet a Gizella királyné kíséretével érkező német lovagok hoztak a fejedelemnek. A kard az uralkodás jelképe, de egyúttal használati eszköz is volt.

Bár László Gyula professzor is sokat foglalkozott az ereklyével, a tudomány mai napig többnyire Fettich Nándor régész és ötvösművész véleményét fogadja el, aki Serédi Jusztinián bíboros-hercegprímás és a Magyar Tudományos Akadémia megbízásából 1936 júniusában K. Kaspar prágai érsek engedélyével és támogatásával megvizsgálhatta és lefényképeztette az ereklyét.

Hogy milyen módon került Csehországba a szent kard, arra többféle magyarázat létezik. Magyar történészek (J. Neuwirt) által feltételezett változat egyike szerint az 1354 utáni időkben Nagy Lajos király adta IV. Károlynak. Ezt úgy magyarázzák, hogy Nagy Lajos abban az időben több alkalommal adományozott Szent István-ereklyét a cseh királyi udvarnak. A másik feltevés szerint (Nagy Géza) a kardot Anna hercegnő – Ratiszláv magyar herceg özvegye, IV. Béla magyar király leánya – vitte magával, amikor apja halála után a magyar kincstár nagy részét vejéhez, II. Ottokárhoz menekítette. Egy kardról az egykorú, idevágó (1271-es) békeoklevél is beszámol. A cseh változat szerint viszont III. Vencel cseh király – akit korábban Magyarországon is királlyá koronáztak – vitte magával Prágába.

A kard 75 cm hosszú, 6,2 cm széles pengéjű fegyver – markolata és egy darabból álló, kiváló vasból készült fémrésze ma is jó állapotban van. A penge két lapjának szimmetriatengelyében vércsatorna húzódik, a vércsatorna felső részében mindkét oldalon halványan a kardot gyártó műhely – az Ulfberht – neve olvasható. Fahüvelyén kései vésett felirat olvasható: „S. Stephani / Reg. Ungar / renov. Ann / 1791”. A markolatgomb és az ellenző helyenként kissé megsötétült, egy darab faragott csontból – feltehetően elefántcsontból – készült.

Régészek és ötvösök az valószínűsítik, hogy a kard Németországban készülhetett, mondván, hogy Észak-Európa művészetének újszerű motívumai a germán világban tovább éltek. Nemcsak a nyersanyag azonossága, hanem a kard ellenzőjének állati motívumvilága és belső motívum-összefüggése is ehhez a (bambergi) körhöz kapcsolódik.

A Szent István-kardhoz hasonló fegyverek a Kárpát-medencében nagy számban fordulnak elő (Nyíregyháza-Felsőpázsit, Gégény, Szob, Vác-Csörög, Kecel stb.). A honfoglaló magyarság már etelközi hazájában ugyanúgy jól ismerte a nyugati, illetve az északi kardtípust, mint a varégek útján Etelközbe érkezett skandinávok a magyar szablyákat (amelyekkel tele vannak a skandináv múzeumok). A Szent István-kard tehát nem egyéb, mint ennek a jól ismert észak-európai kardtípusnak egy finomabb, markolatának csontrészei okán könnyebb példánya.

Érthetetlen, de sosem történt komoly kísérlet a kard visszaszerzésére a magyar kormányok részéről. Pedig napjainkban is vándorolnak műkincsek a világban, a legtöbb nép kezdi felismerni és becsülni nemzeti értékeit. Ügyes tárgyalással, a csehek számára becses műtárgy felajánlásával célt lehetne érni. Szent István kardjának, Magyarországon a helye.