Az amerikai politika szentháromsága II.

Gazdag István

Az 1928-as Briand-Kellog paktummal az Egyesült Államok megkezdi politikai teológiája egyetemesítésének következő szakaszát azzal, hogy a saját nemzeti érdekével ütköző nemzeti érdekekért viselt háborúkat támadó háborúknak, saját támadó háborúit viszont „igazságos” háborúknak minősíti. Különösen fontosak a paktumot illető amerikai fenntartások, amelyeknek megfogalmazásával az USA magának vindikálja azt a jogot, hogy egyedül döntse el, mi minősül támadó háborúnak és mi nem.

Ugyanilyen pökhendi arrogancia jellemzi az államok elismerésének vagy el nem ismerésének amerikai doktrínáját is, amely szerint egyedül az Egyesült Államok jogosult eldönteni, hogy mely államokat ismeri el, és melyeket nem. Hogy ez az elv mennyire veszélyes abszurditásokhoz vezethet, azt többek között a Kínával szembeni amerikai álláspont is mutatja. Köztudott, hogy a második világháború után az USA hosszú időn át megtagadta a népi Kína elismerését, a nacionalista Tajvannak a kínai nép „jogos” képviselőjeként való elismerésével párhuzamosan. Ezzel meggátolta Kína felvételét az ENSZ-be és ellenőrzése alá vont két helyet a világszervezet Biztonsági Tanácsában. A háború fogalmának és az elismerés-el nem ismerés elveinek ideológiai kisajátítása automatikusan az Amerikai Egyesült Államokkal szemben állók „dehumanizálásához” vezetett, akik ezáltal egyenrangú nemzeti érdekekkel bíró ellenségekből a nemzetközi közösség törvényen kívüli páriáivá váltak (lásd napjaink „haramia” államait). Az amerikai politikai teológia kibontakozásának végső következménye a nemzetközi törvény – a Nemzetek Törvényének – azonosítása az amerikai imperializmus rendszerével, amelynek az új világrendben egyedüli forrása az USA akarata.

Egy ilyen nemzetközi törvény nyilvánvalóan nem a Nemzetek Törvénye, hanem valójában az amerikai hegemónia és expanzionizmus megtestesítője. Az új világrendben az USA nemzeti érdekét a nemzetközi közösség érdekévé, ráadásul pedig – ha már lúd, legyen kövér – magát az Egyesült Államokat (mint nemzetek fölötti és mindenható alanyt) magává a világközösséggé egyetemesítették.

Nem sokkal az USA első világháborúba való belépése előtt Wilson elnök az egyik szenátusi beszédében előbb megmagyarázta, hogy az Egyesült Államokat „az emberiség javára alapították”, majd pedig kategorikusan kinyilvánította, hogy „az amerikai elvek, az amerikai politika […] az emberiség elvei, és ezért kell érvényesülniük”. Erward H. Carr brit történész szerint „megfigyelhető, hogy ilyesféle deklarációkra szinte kizárólag angolszász írók és politikusok ragadtatják magukat. Igaz, hogy amikor egy eminens német államférfi kijelentette, hogy »minden, ami a német nép számára kedvező, az igazságos és minden, ami a német nép számára hátrányos, az igazságtalan«, egyszerűen csak azonosította a nemzeti érdeket az egyetemes joggal, ahogyan azt az angolszász országok számára korábban már Wilson is megtette” (The Twenty Years Crisis 1919-1939, Harpers Torchbooks, New York 1964). Carr két alternatív magyarázatot ad a különleges nemzeti érdek egyetemesítésére. Az első szerint az angol nyelvű népek művészi szintre fejlesztették saját egoista nemzeti érdekeiknek a közjó álarca mögé bújtatását, minthogy ez a fajta képmutatás az angolszász szellem sajátos jellemzője. A második magyarázat inkább szociológiai természetű. E szerint a társadalmi moralitás teóriái mindig egy uralkodó csoport termékei, amelyek önmagukat a közösség egészével azonosítják, olyan lehetőségek birtokában lévén, amelyeket megtagadnak az alávetett csoportoktól vagy egyénektől, hogy látásmódjukat a közösségre erőltethessék. Ugyanezen okokból és azonos séma alapján a nemzetközi moralitás elméletei az uralkodó nemzetek és nemzetcsoportok termékei. Mivel az utóbbi évszázadban az angol nyelvű népek alkották az uralkodó csoportot a világon, aktuális nemzeti erkölcsi elméleteiket úgy alkották meg, hogy azok véglegesítsék a szupremáciájukat.

Jól látható módon az amerikai politikai teológia egyik lényegi aspektusa az Egyesült Államok gátlástalan neokolonialista ihletésű terjeszkedésének egyetemes nemzetközi erkölcsiséggé való mitologizálása, a politikai valóság értelmének „represszív illúzióvá” változtatása és ezzel együtt a vele szembeni gyakorlati vagy nyelvi ellenállás semlegesítése és törvénytelenítése. Más szóval a politikai mitológia a valóság kiürítése. Nem elég ugyanis, hogy az Egyesült Államok fizikailag gyakorolja az elnyomást, ráadásul elnyomó nyelvezetét dogma szintjére emelte, vagy is a politikai teológia keretében kizárólagos jogot formál egy olyan metanyelvezet használatára, amely valójában hegemóniájának véglegesítését célozza azáltal, hogy politikai teológiája mítoszként tagadja a politikai valóság empirikus jellegét.

A Monroe-elvhez és későbbi aktualizálásaihoz kötődő amerikai terjeszkedés folyamán, különösen pedig a második világháború és a hidegháború alatt az angolszász propaganda megvalósította a nyelvezet totális elferdítését és megrontását. Olyasféle hangzatos lózungokkal, mint „keresztes hadjárat a demokráciák védelmében”, „harc a totalitarizmusok ellen”, „náci, sárga, vörös veszély” stb., az amerikai expanzionizmus mindig éppen azzal operált a nyelvezet szintjén, amire momentán szüksége volt ahhoz, hogy agresszivitását az emberiség ügyét szolgáló egyetemességnek álcázza, egy füst alatt pedig törvénytelenítse a vele szembeni ellenállást és törvényesítse a saját hódításait. Sokkal inkább, mint az agymosás területén „vérprofinak” tartott náci Németország, fasiszta Olaszország, sztálinista Szovjetunió és maoista Kína, a demokratikus Amerika vezetői gyakorlatilag megvalósították azt, amiről az említett diktatúrák vezetői csak álmodtak, vagyis sikeresen átnevelték és indoktrinálták egész népességüket, mítoszokból emelve falat közéjük és az empirikus valóság közé. Ennek következtében a szavak fokozatosan elvesztették eredeti értelmüket és politikai teológiai tartalmat nyertek. A nyelvezet csupán a megtévesztést szolgálja, olyannyira, hogy többé már képtelen a valóság kifejezésére. Az amerikai vezetők számára a szavak a hazugság és a félrevezetés eszközei lettek honfitársaik (és a világközvélemény) „megdolgozására”, hogy elhitessék mindenkivel: a nemzetközi jog felforgatására irányuló akcióik, a nemzeti szuverenitások elleni agresszióik, a koreai, vietnami, panamai, jugoszláviai, iraki és egyéb háborús bűncselekményeik az emberiség érdekeit szolgálják. Létezik tehát egy sajátos amerikai politikai archetípus, amely nem található meg máshol: mégpedig az Isten által felkent politikai prédikátor figurája, aki azonban előbb-utóbb csalóként lepleződik le. Az első világháború utáni politikai arénában ezt a szerepet Wilson elnök játszotta. Ájtatoskodó erkölcsprédikációi csupán az amerikai területi terjeszkedést és univerzalista totalitarizmust hivatottak volt palástolni, már idejekorán nyilvánvalóvá téve, hogy az amerikai politikai teológia tetszetős érvrendszere nem egyéb, mint a nemzetközi közösségnek szánt porhintés.

Az utóbbi negyedszázadban azután, mindenekelőtt a Reagan-érában bekövetkező „neokon államcsíny” nyomán, illetve azzal szoros kölcsönhatásban az amerikai politikai közgondolkodásban ismét érezhetően teret nyertek az USA nemzetközi szerepére vonatkozó messianisztikus-millennarisztikus agyrémek. Isten földi misszionáriusának pózában tetszelegve az Egyesült Államok gyakorlatilag komolyabb ellenállás nélkül terrorizálja a nemzetközi közösséget, fittyet hányva a nemzetközi jogra, az ENSZ-határozatokra, az államok közötti érintkezés évszázadok folyamán kicsiszolt normáira – pusztán az erősebb és az önmagának vindikált „isteni felhatalmazás” jogán. Az amerikai fogyasztóközönség igényeire adaptáltan biblikus frazeológiába csomagolt szociáldarwinizmus prófétái jellemző módon a neokon irányzathoz tartozó történészek, esszéisták és újságírók közül kerülnek ki, akik írásaikkal az USA által a nemzetközi színtéren folytatott gyakorlat brutalitásához próbálnak elméleti töltetet szolgáltatni azzal, hogy az erősebb törvényének diadalmas érvényesülését hirdetik. Robert Kagan, Charles Krauthammer, William Kristol és eszmetársaik szerint Amerika küldetése az egyetemes béke, haladás és igazságosság biztosítása, ahogyan azt már a maga idejében egy Reinhold Niebuhr („Amerika felelőssége a világ problémáinak megoldása”) vagy egy Benjamin Franklin („Amerika ügye az egész emberiség ügye”) is proklamálta.

Charles Krauthammer, a The Washington Post héja szellemiségű kolumnistája minden alkalmat megragad az amerikai diktátum-politika és katonai szupremácia magasztalására, és miközben arra emlékeztet, hogy ő ezt már a kilencvenes évek elejétől igenelte, nem mulasztja el büszkén megemlíteni, hogy az „USA katonai költségvetése meghaladja az utána következő húsz ország katonai költségvetésének az együttes összegét” (The National Interest, 2003/70.). Triumfalizmusa egy tipikus amerikai képesség – ti. a „gyász eufórikus feldolgozására” való képesség – gyümölcse, amely minden vereséget egy optimista ellentörténetté változtat. Krauthammer az Amerikát saját földjén valaha ért legnagyobb csapás, szeptember 11. rettenetét egy alkimista mágiájával változtatja át Amerika sérthetetlenségének mítoszává. „Az óriás tovább aludt volna, ha nem következik be szeptember 11. […] Hála ennek, be tudta bizonyítani, hogy önmagára talált. […] A sérthetetlenség értelme egy új dimenziót nyert népessége körében”, írja, és persze az európai liliputikhoz is van egykét „jó” szava, akik úgymond igyekeznek mozdulatlanságra kárhoztatni az amerikai Gulivert, aki pedig – akár tetszik nekik, akár nem – mindnyájuk közös érdekét szolgálja azzal, hogy úgymond megteremti a világbékét (valójában a Pax Americanát).

Az amerikai társadalomban kezdetektől jelen lévő Európa-ellenes érzelmek szeptember 11. után új erőre kaptak, ez alkalommal a neokonok hangszerelésében, akik arra a fixa ideájukra építik érvrendszerüket, hogy az európaiaknak halvány fogalmuk sincs a demokrácia mibenlétéről, ezért képtelenek részt venni a terrorizmus elleni globális küzdelemben, vagy legalábbis nem a megkívánt buzgalommal. Az amerikai eurofóbok mindenekelőtt Franciaországnak tartogatják mérgezett nyilaikat, a két ország között valaha létező erős történelmi kötelékek ellenére. Az Egyesült Államok ugyanis sohasem vívta volna ki a függetlenségét, ha a korabeli francia katonai hatalom nem támogatja a lázadó angol gyarmatok függetlenségi törekvéseit, és a francia király nem lett volna azok nagyvonalú mecénása (olyannyira, hogy ezzel gyakorlatilag csődbe juttatta saját országa államháztartását, önkéntelenül is elősegítve a francia forradalom kirobbanását és a királyság intézményének ottani bukását). Különösen Jonah Goldberg, a National Review egyik vezető szerkesztője jeleskedik a franciák elleni verbális inzultusokban, akiket egyik irományában egyenesen „sajtzabáló beszari majmoknak” (cheese-eating surrender monkeys) titulált. Goldberg bosszúsan konstatálta, hogy az európaiak nem hajlandók mindenben szolgaian követni az amerikai külpolitikai irányvonalat, ami szerinte megint csak azt bizonyítja, hogy mennyire „lököttek” (jerks). Ezzel úgymond „az öngyűlölő entellektüelek és erőtlen bürokraták koalíciójára” célzott, „akik azért, mert problémáik vannak (mint a németeknek), el akarják hagyni a nemzeti identitásukat, vagy egy új európai identitást akarnak használni trójai lóként saját kulturális ambícióik számára (mint a franciák és a belgák)”. A neokon kormánykörökben különösen befolyásos Weekly Standard folyamatosan az európaiak erkölcsi alávetésének és megfélemlítésének szükségességét hangoztatja. William Kristol és Fred Barnes, a két főszerkesztő minden alkalmat megragad az Amerikát és Európát elválasztó zsigeri különbözőség tudatosítására, és Amerika Európa fölötti dominanciájának igazolására. „Amerika nacionalista, vallásos és harcias, vele szemben az európaiak posztnacionalisták, posztkeresztények és pacifisták. Ellentétben a rothadt Európával, Amerika és »különösen Bush elnök« úgy hiszi, hogy a világszíntéren a nemzeti állam a meghatározó szereplő”, írja az utóbbi.

Más kérdés, hogy sajátságos logikával – és persze a saját szemszögükből tökéletesen érthető módon – az amerikaiak számára csakis saját, „csillagos-sávos” nacionalizmusuk az elfogadható, miközben az általuk „fasizmussal” és „antiszemitizmussal” azonosított európai nacionalizmus természetesen elvetendő. Jean-Marie Le Pen emlékezetes 2002-es választási szereplése után az amerikai neokonzervatív publicisták kórusban leplezték le a francia szélsőjobb veteránja által felébresztett „európai történelmi árnyakat” – mindenekelőtt az „antiszemitizmus démonát” értve ez alatt. A The Washington Postban deliráló George Will szerint „1945 óta Európa egy furcsa jelenséget produkált: a zsidók nélküli antiszemitizmust”, majd paranoid agymenését megfejelve hozzáteszi: „Az európai antiszemitákat teljességében ésszerűtlen gyűlöletük érlelte meg. Azért támadnak Izraelre, mert az egyetlen helyen koncentrálódott annyi sok zsidóval immáron kiirtható a világ zsidósága”. Láthatóan Krauthammer sem akar lemaradni mögötte a mértéktelenségben, amikor kinyilatkoztatja, hogy az utóbbi ötven év egy „történelmi anomáliát” képviselt az európai történelemben, mert az antiszemitizmus nem mert megnyilvánulni, előtérbe tolakodni. „A holokausztból következő szégyen a palackban tarthatta a démont egy fél évszázadon át. Most azonban elmúlt a megbánás ideje. A szellem kiszabadult”, melodramatizál a nevetségessé válás kockázatával sem törődve.

(folytatjuk)