Az 1992-es Maastrichti-szerződés V. fejezete az unió második pillérévé tette a közös kül- és biztonságpolitikát, aminek megvalósítása azonban az egyik legnehezebb feladattá vált a nyugat-európai integrációban, és az elmúlt 11 évben nem sok tényleges eredményt értek el ezen a területen. Pedig ez a sine qua nonja annak az oly régóta áhított önálló és egységes európai identitásnak, amely le tudná vetkezni Amerika nyomasztó atyáskodását közös Európánk nemzetei felett. Az úgynevezett „nyolcak levele” valóban súlyos csapást mért Maastricht második pillérére, hisz elképzelhető-e egy olyan európai közös kül- és biztonságpolitika, amelyre „egy hatalom (egy szuperhatalom) nyomja rá a bélyegét”? Nyilvánvaló, hogy nem, hisz az önállóság ebben az esetben erősen megkérdőjelezhető. Képmutatóak azok a vélemények, amelyek az ominózus levél aláíróit úgy állítják be, mint „Európa egységének” letéteményeseit, hisz egyértelmű, a levélnek nem az Irakra vonatkozó része a vállalhatatlan, hanem a valamiféle „csatlós szellemiséget” árasztó megfogalmazás, és az iromány keletkezésének környezete az, amely visszatetszést vált ki az igazi öntudatos európaiakból: „Mi, európaiak olyan kapcsolatot építettünk az Egyesült Államokkal, amely kiállta az idők próbáját. Az amerikai bátorság, nagylelkűség és előrelátás is közrejátszott abban, hogy Európa megszabadult a nácizmus és a kommunizmus, az elnyomás két olyan formája alól, amely sok pusztítást okozott földrészünkön a XX. században. Ugyancsak az Európa és az Egyesült Államok közötti tartós együttműködés révén sikerült garantálnunk földrészünk békéjét és szabadságát. A transzatlanti kapcsolat nem eshet áldozatául a jelenlegi iraki rezsim világbékét fenyegető konok törekvéseinek…” Az erősen amerikai kötődésű brit és spanyol kormányfő „egyéni” kezdeményezésére – megkerülve nemcsak az unióbeli, hanem a nemzetállami törvényhozó és végrehajtó intézményeket – nyolc ország vezetője (köztük Medgyessy Péter) csapta arcul országaink nemzeti és európai individuumát a maastrichti elvekkel egyetemben.

Szeptember 11. és az újabb iraki válság csak kiélezte és láthatóvá tette a 90-es évek során végig meglévő különbségeket Európa és az Egyesült Államok között. Ez az ellentét elsősorban a NATO-n belül, az európai biztonság és védelmi identitás mentén bontakozott ki. Az Észak-Atlanti Szervezet által lefedett egyes uniós tagállamok – és leendő tagállamok – transzatlantista és „Európa-párti” szárnya között alakult ki nézetkülönbség abban a kérdésben, hogy az EU leendő védelmi identitása mennyire és hogyan kötődjön az Egyesült Államokhoz. Egy egységes és világpolitikai tényezőként – nem csak gazdasági szövetségként – működő Európa csak akkor lehetséges, ha megvalósul az EU közös kül- és biztonságpolitikája. Annak, hogy ez irányba eddig nem sok eredményes lépés történt, több összetevője van. A legfontosabbak ezek közül a szuverenitásértelmezések, az egyes országok eltérő nemzeti-geostratégiai érdekei, a történelmi tényezők és nem kis mértékben az Egyesült Államok Európára gyakorolt befolyásának túlsúlya s a kontinenst megosztó politikájában keresendő. Zbigniew Brzezinski, a neves amerikai biztonságpolitikai szakértő, Carter elnök volt nemzetbiztonsági tanácsadója az 1996-ban megjelent A nagy sakktábla című munkájában így ír arról, hogy „milyen EU kívánatos az USA számára„: „A hivatalos Washington következetesen hangoztatta azt a vágyát, hogy Európa egységes legyen és elég erős ahhoz, hogy megoszthassa Amerikával a globális vezetés felelősségét és terhét. A gyakorlatban azonban nem ennyire következetes az USA, és nem egyértelmű, vajon tényleg olyan Európát akar-e, amely egyenlő partnere lenne?” A neves szakértő feltesz egy másik, szintén nagyon fontos kérdést: „Kész arra az USA, hogy közel-keleti vezető szerepét megossza Európával, lévén, hogy a Közel-Kelet földrajzilag nemcsak közelebb van Európához, hanem olyan térség is, ahol több európai állam régi érdekeltségekkel rendelkezik? Vannak, akik valamiféle összeesküvés-elméleteknek tartják az Egyesült Államok Európát megosztó politikájáról szóló elméleteket. Számukra elgondolkodtató lehet, hogy az egyik legautentikusabb biztonságpolitikai szakértő, Zbigniew Brzezinski – fenn említett munkájában – plasztikus képet ad „a látszólagos konszenzuson alapuló amerikai hegemónia gyakorlásáról” s az egymáshoz kapcsolódó nemzetközi intézmények amerikai befolyásáról is. Amely intézmények feladata, „hogy elhomályosítsa a hatalom és befolyás területén mutatkozó aszimmetriákat”. Azonban józan történelmi ismereteink is szolgáltatnak néhány példát a „megosztó politikáról”.

A második világháború előtt Nagy-Britanniának a kontinenshez való viszonyát évszázadokig az egyensúly-politika szabta meg. Angliának az volt az érdeke, hogy Európában egyetlen hatalom se erősödjön meg annyira, hogy egyedüli – kontinentális – vezető szerepre tudjon szert tenni. 1945 után az USA – a bipoláris világrend status quon alapuló keretein belül – ugyanezt a politikát folytatta Nyugat-Európában, de a megosztás eszköze ezúttal London lett. A szuezi válság döbbentette rá az angolokat és a franciákat, hogy Európán kívül sem tehetnek már akármit a két szuperhatalom árnyékában. Washington Nyugat-Európa ügyeibe közvetlenül nem avatkozott bele, de azonnal aktivizálta a londoni diplomáciát, amint De Gaulle az USA túlsúlya ellen megszervezte a „francia-német tandemet”. De Gaulle elképzelése szerint egy rugalmas, többközpontú világra lenne szükség, ahol az Egyesült Államok nem monopolizálhatja a döntéshozatalt a nemzetközi szervezetekben. Világosan látta azt is, hogy Nagy-Britannia az USA Európát megosztó politikájának eszköze, s ezért annak az EGK-ba való felvételét többször meg is vétózta – és élete végéig ellenezte. „Az USA-hoz fűződő brit kapcsolatok átalakítanák a szilárd Európai Közösséget egy nagyobb és lazább, amerikai ellenőrzés alatt álló közösséggé.” A francia államelnök nagy reményeket fűzött egy konföderációs típusú francia-NSZK vezetésű európai integrációhoz. Az USA ezt azonban nem engedhette. Párizs és Bonn közeledésének jegyében Adenauer és De Gaulle révén megtörtént a német-francia hivatalos „megbékélés”, és az 1963. január 23-i Elyssée-szerződéssel szorosabbra fuzték a német-francia kapcsolatokat, mint valaha. Adenauer viszont – amerikai nyomásra – egy bizonyos ponton túl nem támogatta De Gaulle-t, aki ezután a szovjet kapcsolatokkal akarta Franciaország és Nyugat-Európa mozgásterét bővíteni. Az enyhüléssel úgy gondolta, kialakítható egy olyan többközpontú világ, ahol Európa újra döntő tényező lehet a világpolitika színpadán. Ezt az elképzelését a kortársak közül többen anakronisztikusnak tartották, „harcát” Don Quijotéhoz hasonlították. Pedig – ahogy Andrew Shennan De Gaulle életrajzában írja – „a többközpontú világ azonban nem a múlthoz való visszatérés volt, hanem felújított globális verziója a XIX. sz. európai államrendszerének”. Az elmélet modernségét az utókor igazolta, hisz a 70-es években Henry Kissinger 5 központú világképével hasonlóan képzelte el a jövő nemzetközi kapcsolatrendszerét. (Ezt az elméletét fenntartotta a 90-es években megjelent Diplomácia munkájában is.) De Gaulle az európai biztonság megvalósítási elképzelései egy részében korát meghaladó nézeteket vallott. Anakronizmusát elsősorban országának, az általa elképzelt egyesült Európa képében elfoglalt szerepe jelentette. Andrew Shennan ezt így fogalmazza meg: a „francia nagyság revizionista célját lehetetlen volt összeegyeztetni a többközpontú világrendszer forradalmian új céljaival”. Kétségkívül azonban egy új világról és egy új Európáról álmodott, amelynek megvalósítására nem volt esély a két szuperhatalom árnyékában. A kontinens nyugati fele katonailag rá volt utalva az Egyesült Államokra, aki védőernyőt biztosított a Szovjetunióval szemben. Ez pedig a külpolitikai mozgástereket is leszűkítette az európai államok számára. 1992-ben Maastrichttal felgyorsult az európai integráció is, s annak akár keletre történő kiterjesztése előtt is leomlottak az akadályok. Az egypólusú világ központja Washington lett, aki továbbra is fenntartotta biztonságpolitikai paternalizmusát a NATO révén. A balkáni válság megmutatta, hogy meg kell teremteni az önálló válságkezelő képességét az EU-nak, mert e nélkül nincs közös külpolitika, és az Egyesült Államok továbbra is meg tudja osztani az óvilágot. A délszláv válság volt az, aminek következtében megjelent egy ellentét a NATO-n belül a tagállamok között. Az „atlantista” vonal szerint az Egyesült Államokra kell építeni továbbra is a kontinens stabilitását. A másik vonal fő képviselői a franciák voltak, akik szerint törekedni kell az USA-tól független európai biztonsági architektúra létrehozására. A NATO-ba

1999-ben felvett és 2002-ben meghívott közép-kelet-európai államok többnyire szilárd, atlantista elkötelezettségűek lettek. Magyarország – „kompország” révén – itt is lavírozott 2002-ig a két vonal között. 2002 őszén az új kormány azonban – a „krízishelyzetben” – elkötelezte magát, amelynek nyomatékot is adott az úgynevezett „nyolcak” levelének aláírásával. A teljes atlantista elkötelezettségű közép-európai államok újabb eszközévé váltak mára Washington Európát megosztó politikájának. Ennek a politikának jelenleg az a NATO adja a legfőbb keretet, amelyről Zbigniew Brzezinski úgy ír – fenn említett munkájában -, mint „egy látszólagos konszenzust teremtő” szervezetről. Szerinte az Észak-Atlanti Szervezet „nemcsak az Egyesült Államok európai ügyekre gyakorolt befolyásának fő gépezete, hanem Európában – a politikai szempontból alapvető fontosságú – amerikai katonai jelenlét központja is”. 2001. szeptember 11. után, sajnálatos módon, elkerülhetetlenül nőtt a NATO-n belüli amerikai elkötelezettség mértéke, ami tovább gyengítette a kialakítandó Európa-tudat feltételeit: a prágai NATO-csúcson ugyanis újra a szervezeten belüli transzatlanti szárny további erősödésének lehettünk tanúi. Az atlanti szervezet európai államai által 2006-ra felállítandó 21 ezer fős gyorsreagálású haderő végett pedig – a szintén erre az évre felállítani tervezett – „EU Force” potenciálja és az önálló európai védelmi identitás kialakulása vált kétségessé. Észre kell venni, hogy az Egyesült Államoknak nem egy önálló, hanem egy általa befolyásolt európai államok laza szövetségére van szüksége. A NATO-n keresztül gyakorolt biztonságpolitikai paternalizmusa pedig lehetetlenné teszi közép és hosszú távon az EU közös külpolitikájának létrehozását. Ehhez egy valóban új Európára lenne szükség. Donald Rumsfeld, amerikai védelmi miniszter pár hete kijelentette, hogy – az iraki kérdés amerikai jellegű megválaszolását elutasító – a német-francia álláspont a „régi Európát” képviseli és Európa hatalmi súlya Közép-Kelet-Európa – az „új Európa” – államai felé tolódik. Ez a számunkra rendkívül hízelgő kijelentés azonban enyhén szólva is csalfa, megtévesztő. Azok az államok képviselnék az „új Európát”, amelyeket egy kontinensen kívüli nagyhatalom próbál – több más országgal együtt – kijátszani azokkal az európai államokkal szemben, akik nem akarnak asszisztálni annak geostratégiai érdekérvényesítéseinek legitimációjához? A csatlós szellemiség kellene, hogy jellemezze megint egész Európát? Ugyanis ez a régi Európa! Egy valóban új Európa nem születhet Washingtonban, csakis Berlinben és Párizsban. Csakis Párizs és Berlin képes ezt létrehozni.

2003 januárjában, az Elyssée-szerződés 40. évfordulóján De Gaulle egykori meglátásai aktuálisabbak, mint valaha. Az elmúlt egy évben mindenki számára nyilvánvalóvá válhatott, hogy London valóban az amerikaiak „trójai falova”, s korunk, immáron egyedüli szuperhatalma továbbra is a nemzetközi szervezetek „fügefalevelével” eltakarva próbálja stratégiai érdekeit érvényesíteni. A terrorizmus elleni harc eszméje nevében már nyíltan – De Gaulle szavaival élve – „monopolizálni akarja civilizatorikus ezen szervezetek döntéshozatalát”. Ezek megkerülésével s a „megelőző csapás” doktrínájának kidolgozásával pedig a kontrollálhatatlan hatalmi érdekérvényesítés kapuit nyitotta meg Washington. Schröder és Chirac többek között ezen lépések ellen emelték fel szavukat a „francia-német tandem” felélesztésével, amit azt hiszem, helyesebb inkább „német-francia tandemnek” írni, hisz ma már valójában egy német vezetésű „antiatlantista” frontról beszélhetünk, amely merőben új perspektívákat nyitott az európai közös külpolitika kialakítása számára. A 40 évvel ezelőtti felálláshoz képest most egy egyesült, gazdaságilag megerősödött és – a recesszió előjelei ellenére is még – Európa motorjának számító Németország az, amely magára vállalta az „Európa-front” zászlóvivőjének szerepét. Az EU-n belül gazdasági súlyánál nagyobb – és éppen ezért bizonyos fokú virtuális – politikai befolyással bíró Franciaország vezető szerepe nem egyértelmű ebben a „tandemben”. Reménykeltő azonban, hogy a nacionalizmussal és revizionizmussal véletlenül sem vádolható szociáldemokrata német kancellár állt az élére ennek az új „Európa-frontnak”. Ezzel ugyanis nagy mértékben tompítható lesz a párizsi vezetésnek – a pozitív értelembe vett De Gaulle-i szellemiséggel együtt járó – hagyományos, tényleg anakronisztikus „grandoure” (dicsőség, nagyság) revizionista elvei. Egyesek Schrödernek az iraki kérdés kapcsán tanúsított engesztelhetetlen magatartását belpolitikai okokra vezetik vissza és csak a két német választásnak tudják be jelenlegi elszántságát. A dolgok lényegét tekintve azonban nem fontos, hogy milyen úton jutott el Schröder idáig. Abban az esetben, ha tényleg valamiféle retorikai kampányfogásként indult is el ez az ügy, az események mára már visszafordíthatatlanul túlhaladták magukat és a német kancellár számára már rég nem egy belpolitikai játék része.

Az egykori NSZK, majd az egyesült Németország az európai integráció elkötelezett híve volt (és ma is az), de mindig is az atlanti szövetség elsőbbségét vallotta magának. Amerika egyik biztos támaszának számított már a hidegháború alatt is a nyugat-európai szövetségesek közti diplomáciai huzavonákban. Éppen ezért érte hidegzuhanyként Washingtont a mostani berlini vezetés kemény Amerika-ellenes állásfoglalása az iraki kérdés kapcsán. Látnunk kell azt is, hogy Németország évtizedek óta nem gazdasági súlyának megfelelően jelenik meg a világpolitika színpadán, s ez a kétpólusú világ megszűnte után, Németország egyesülésével még szembetűnőbb lett. Erről Vlagyimir Putyin orosz elnök is kifejtette véleményét a 2001-es németországi látogatása során, mikor is a Bundestagban elmondott beszédében többek között a németek „bűntudatérzésében” gyökerező külpolitikai gátlásosság levetkezésének szükségességét hangsúlyozta. Washington évtizedek óta sikerrel táplálta ezt a „bűntudatérzést” szintén a nemzetközi intézmények ”fügefalevelével„ eltakarva, s a jelenleg is hivatalos német kultúrpolitika életben tartásával sikeresen járult hozzá az ország politikai, gazdasági, hatalmi lehetőségeinek „megfelelő” keretek közt tartásához. Másrészről Washington ma már nem tudja felhasználni oly hatékonyan a franciák s a németek egymással szembeni zsigeri rivalizálását. A jelenlegi „történelmi helyzet” részben abban is áll, hogy míg De Gaulle alatt s után – amerikai segítséggel – elhidegíthetőek voltak a francia-német kapcsolatok, addig ma, a megváltozott világpolitikai konstellációban – az immáron – „német-francia tandem” együttműködésében nagy lehetőségek rejlenének Európa számára. Putyinnak a „tandem” mellett való kiállása szintén egy De Gaulle-i boldog álom képkockáit idézi: ha az ”Uráltól az Atlanti-óceánig” terjedő Európa még messze is van, az Oroszországgal szorosabbra fűzött kapcsolatok tágíthatják Európa integrálódó részének külpolitikai mozgásterét az Egyesült Államok mellett. Londont azonban továbbra is sikeresen használja fel az USA az óvilágot megosztó politikájában, az unió perifériaállamaival egyetemben úgy, mint Spanyolország, Portugália, Dánia, Olaszország és az EU-tagság előtt álló közép-európai államok. Franciaország Lengyelországot már a 90-es évek végén „Amerika trójai falovának” nevezte az önálló védelmi képességét építő Európában. Valóban az erősödő atlantista kötődések közép és hosszú távon gátolhatják az önálló európai politika kialakulását. Magyarország atlantista elkötelezettsége a Medgyessy-kormány eddigi külpolitikai tevékenysége révén rendkívül megerősödött. Vigyázni kell arra, különösképpen most, amikor a nemzetközi intézmények keretei működési válságban vannak (lásd: NATO, ENSZ), hogy ne alakuljon ki egy eufemisztikusan csak igazodási kényszernek nevezett újabb „csatlós mentalitás”. Ezzel ugyanis újra elkerülhetetlenné válik az a folyamat, amelynek eredménye – országunk és egész „Köztes-Európa” több évszázados átka – a kényszerpályára való sodródás lehet. Kétségkívül szakítópróba elé került a magyar kormányfő is, hisz – a nemzetközi intézményi felhatalmazás nélkül megindított háború esetén – neki is el kell döntenie, hogyan viszonyul egy olyan hatalomhoz, amely – Aczél Endre(!) szavaival élve – a nemzetközi keretek helyett „a hozzá való lojalitást tenné meg a magatartás és cselekvés normájává”. Csehország sokkal nagyobb mozgásteret hagyott magának azzal, hogy a leköszönés előtt álló Václav Havel írta alá azt a bizonyos levelet. (Az amerikaiak „török csele” révén kirobbant NATO-n belüli válság után a cseh miniszterelnök és a külügyminiszter egyaránt elhatárolta magát a volt köztársasági elnök akciójától.)

Az iraki válság új választóvonalakat húzott Európa politikusai között. A kérdés ma nem úgy merül fel, ki szociáldemokrata és ki néppárti? Hanem ki „atlantista” és ki nem az. Az atlantisták és a túl erős atlanti kapcsolatokat ellenzők tábora átrajzolta Európában, a nemzetközi kérdések területén a politikai frontvonalakat. Magyarország esetében is felmerül egy fontos kérdés: jelenlegi ellenzékünk vezetői háborúellenesek ugyan, de a német-francia összefogás mellet miért nem állnak ki kategorikusabban? Le kell vetkezni azt az ellenérzést, amelyet a magyar jobboldal táplál az iránt a szociáldemokrata Schröder iránt, aki a magyarországi választások előtt jelenlétével megtisztelte az MSZP kongresszusát. Tudomásul kell venni, hogy nem a néppárti Edmond Stoiber, hanem a szociáldemokrata Gerhard Schröder az, aki az önálló és erős Európa felé megtette az első lépéseket. Politikai értelemben vett paradox helyzet állt elő azzal, hogy a hagyományos – egymással szemben álló politikai kurzusokhoz tartozó személyek kerültek egy platformra az iraki kérdés kapcsán. Ezen viszont túl kell lépni, hisz „történelmi helyzet állt elő”, s most az elsődleges választóvonal az Egyesült Államokhoz fuződő viszony mentén alakult ki. Valószínűleg nehezen feldolgozható Orbán Viktornak is, hogy az Európai Néppárton belüli partnereivel szemben – mint pl. Berlusconi vagy Aznar – kellene szembehelyezkednie egy ilyen kérdésben, de hosszú távon ez érné meg az országnak is, és ez lenne az igazán európai tett. Az is figyelemre méltó, hogy a jelenlegi magyar kormány, amely oly gyakran veti az ellenzék szemére, hogy nem „Európában gondolkodik”, most egy indirekt Európa-ellenes platform mellett kötelezte el magát. Ezt támasztják alá azok a vélemények, amelyeket jelenlegi kormányunk különféle szócsövei pedzegettek meg. E szerint országunk jelenlegi „atlantista” elkötelezettsége hosszú távon előnyökkel is járhat, hisz – Bolgár György szavaival élve – „nem baj az, ha majd az EU-n belüli érdekérvényesítő „harcokban” egy nagyhatalom támogatását tudjuk magunk mögött”. A kérdés adott: milyen egyesült Európa az, ahol az egyes európai uniós tagállamok egy kontinensen kívüli szuperhatalom beavatkozására számítanak a hatékonyabb brüsszeli érdekérvényesítés céljából? Ezen kívül ne legyünk naivak: („Nem a farok csóválja a kutyát”) az Egyesült Államok csak abban az esetben gyakorol nyomást az európai ügyekre, ha saját érdekei úgy kívánják, s nem akkor, amikor – valamiféle hálára apellálva – egyes európai uniós kis és közepes országok erre számítanának. A túlzott elkötelezettség soha nem volt kifizetődő itt „Köztes-Európában”, és bizony azt a tényt sem szabad elfelejteni, hogy „Köztes-Európa” EU tagjelölt országai 2004-ben nem az Egyesült Államokhoz, hanem az egyesülésre vágyó Európához akarnak csatlakozni. Ebben az Európában pedig elsősorban a két legnagyobb nettó befizetőre, Németországra és Franciaországra számíthatunk – és nem az USA-ra.

Támogatnunk kell a német-francia kül- és biztonságpolitika létrejöttét, mert csak erre építhető fel a valóban „új Európa” védelmi identitása. E nélkül a lépés nélkül az unió nem lehet meghatározó tényező a világpolitika színpadán. Lazítanunk kell atlantista kötődésünkön, s – ha már nem éltünk a „hallgatás szabadságával”, amit a mindenkori hintapolitikánk megkívánt volna – mindenképpen közelítenünk kell a „német-francia tandemhez”. Ezt kívánják nemzeti és európai érdekeink egy történelmi jelentőségű, európai kérdésben.