Ha győz az ellenzék, káosz lesz és felfordulás 3.

Nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy az új Alaptörvény legitimitását a balliberális fősodor részéről többen is megkérdőjelezték, illetve legitimációjának kétségbe vonása – elsősorban mert álláspontjuk szerint az alaptörvény elfogadását megelőző társadalmi egyeztetés nem volt megfelelő, illetve a kétharmados parlamenti többségnél nagyobb társadalmi elfogadottság dukál egy alkotmánynak – elkísérte az elmúlt tíz évet.

Bár egyetlen felmérés sem mutatta, hogy csak a kormánypárti szavazók támogatnák az Alaptörvényt, tény, hogy a velencei bizottság (VB) is felrótta a szövegezés, megvitatás és elfogadás folyamatának szűk időkeretét, illetve azt, hogy a végső tervezet megvitatására a politikai erők, a média és a civil társadalom részéről csak korlátozott lehetőségek álltak rendelkezésre. Ha csak a végszavazás előtti időszakot vizsgáljuk, akkor talán még jogos is lehet a kritika, de a teljes alkotmányozási folyamatot illetően nem megalapozottak a vádak. Nézzük röviden a történéseket!

A legitimitásvita

Az Országgyűlés (OGY) 2010 nyarán létrehozott egy alkotmány-előkészítő eseti bizottságot (47/2010. OGY-határozat), amely bizottság tagjainak kétharmadát a kormánypártok, egyharmadát az ellenzéki frakciók adták, a parlamenti mandátumarányoknak megfelelően. A bizottsági munkában részt vevő ellenzéki pártok közül az MSZP és az LMP 2010. október végén, a Jobbik 2010. november közepén intett búcsút a bizottságnak, amely bizottság egyébként ekkor fejezte be a részkoncepciók megvitatását, azaz a munka dandárját addig elvégezték.

Az egységes alkotmánykoncepció 2010. december 2-án készült el Magyarország alkotmányának szabályozási elvei címmel. A bizottság több hónapos munkája során véleményezésre kérte fel az ideiglenes alkotmányban nevesített közjogi tisztségviselőket, az önkormányzati, nemzeti és etnikai kisebbségi érdekképviseleti szerveket, a Magyar Tudományos Akadémia Jogtudományi Intézetét, a jogi egyetemek alkotmányjogi tanszékeit. Ellenzéki kezdeményezésre a bizottság támogatta, hogy a frakciók öt-öt társadalmi szervezetet jelöljenek, és ezeket mérlegelés nélkül kellett felkérni a véleményalkotásra.

A kormány sem volt tétlen: egyrészt 2010 júniusától szaktekintélyekből álló hatfős tanácsadó testület segítette a miniszterelnököt alkotmányozási kérdésekben, másrészt az országban 2011 februárjában nemzeti konzultációt indítottak (Állampolgári kérdőív az Alaptörvényről). Ennek keretében a választópolgárok közül közel 920 ezren éltek a válaszadási lehetőséggel (a 12 kérdésre adott válaszokban „jóváhagyva” az alkotmányozás irányát).

Még a bizottsági koncepció megfogalmazását követően felhívta az Országgyűlés a parlamenti pártokat szövegszerű alkotmányjavaslatok beterjesztésére. A kormánypártok a javaslat megszövegezésére országgyűlési képviselőkből álló háromfős szövegezőbizottságot hoztak létre, és a szövegtervezetet 2011 márciusának közepén nyújtották be az Országgyűlésnek. A végszavazás 2011. április 18-án volt, és kétségtelen, hogy Fidesz–KDNP-koalíció szavazataival (262 igen, 44 nem, egy tartózkodás) ment át az Alaptörvény. A „nem” szavazatok többsége a Jobbiktól érkezett, az MSZP és az LMP nem szavazott.

Az alig több mint egy hónap valóban nem tekinthető túl sok időnek a vitára, a végső szövegjavaslatok, változások átgondolására, de talán az ellenzéknek sem kellett volna otthagyni az előkészítő bizottságot arra való hivatkozással, hogy javaslataikat nem vették figyelembe, és ezután felépíteni a narratívát az egypárti alkotmányról és az egyeztetés hiányának „eredendő bűnéről”. Lehetett volna küzdeniük a végszavazásig az Országgyűlésben, és nem a partvonalról, kívülről bekiabálni… De tíz év távlatában, politikai szempontból, úgy tűnik, ez bejött, és szinte senki sem emlékszik már arra, hogy a bizottsági előkészítő munkában, a fentiek szerint, bizony részt vettek az akkori ellenzéki pártok.

A legitimitást hiányolók ugyanakkor nem kaptak komolyan vehető nemzetközi muníciót, és még balliberális körökben is kisebbségbe szorultak. Bár búvópatakként időnként a felszínre törnek az Alaptörvény érvénytelenségével kapcsolatos nézeteik – amelyeket egyesek a most folyó jogállamiság vitákban is felelevenítettek – ezekkel, komolytalanságuk okán, itt nem kívánok foglalkozni.

A döglött ló esete

Közismertek azok a viták is, amelyek a negyedik alaptörvény-módosítással összefüggésben eszkalálódtak. E módosítás ugyanis az alkotmánybíróság (AB) által az Alaptörvény hatálybalépése előtt – az Alkotmány alapján – hozott határozatok joghatásainak a hatályon kívül helyezéséről döntött. Az AB azonban előtte és utána is (miként egykor a pesti polgárok, akik merő illetékességi ügyeskedés okán a döglött lovat áthúzták az utca másik oldalára) tucatjával erősítette meg a korábbi AB-határozatok alkotmány­értelmezését, illetve az azokból eredő következtetéseket, kiterjesztve őket az Alaptörvényre is. Ennek oka pedig nem más, mint hogy e régi határozatok – ha nem is teljességükben – többé-kevésbé megállták helyüket az AB jelenlegi hatásköreinek gyakorlása során és az Alaptörvény adta (új) értelmezési szempontok alapján is. Legalábbis az AB mindenkori többsége szerint. De erre csak úgy kerülhetett sor, hogy konkrét ügyek kapcsán egyáltalán felmerült ez az értelmezési kényszer (hatáskörgyakorlás).

Az ideiglenes Alkotmány és az Alaptörvény jogállamra, demokráciára vonatkozó passzusainak szinte szó szerinti azonossága mellett a jogállamiságra, illetve annak tényére és programjellegére mint elvont fogalomra vonatkozó megállapítások megerősítése – az értelmezési keret említett bővülése miatt – természetesen nem ártott volna. De indítvány nélkül ez nem valósulhatott meg (bár sosem késő). Ugyanakkor az évtizedek alatt kidolgozott jogállami ismérvek egyenkénti górcső alá vétele mindennapos 2012 óta (is), és ezen alkotmányossági vizsgálatok során a létező jogállam maga a kiindulópont és a megoldás kulcsa is egyben. A megoldásoké, amelyek nyilvánvalóan nem tűrik (illetve nem tűrték volna) a jogállam – ismert hazai és nemzetközi különítmények, vizsgáló- és tényfeltáró bizottságok stb. által állított – rendszeres és folyamatos sérelmét.

Álljon itt néhány friss példa arra vonatkozóan, hogy mit is jelent napjainkban – immár az Alaptörvény alapján – a jogállam, és miért nonszensz a szándék annak „felfüggesztésére”. Remélem, e példák nem kerülik el a figyelmét azoknak a köröknek sem, amelyek az Alaptörvény félretételére és a jogalkotás alkotmányos és törvényi szabályozásának figyelmen kívül hagyására készülnek.

Puccsista módszer

A 44/2012. AB határozat rögzítette, hogy az Alkotmánybíróság következetes gyakorlata alapján megsemmisíti a jogszabályt, ha a jogalkotási eljárás során olyan súlyos eljárási szabálytalanságot követtek el, amely a jogszabály közjogi érvénytelenségét idézte elő, illetőleg amely másként nem orvosolható, mint a jogszabály megsemmisítésével.

A 6/2013. AB határozatban, a fenti kérdést kicsit jobban körüljárva, az Alkotmánybíróság megerősítette: „[72] Az Alkotmánybíróság gyakorlata, hogy magának a jogalkotási eljárásnak az alkotmányosságát is vizsgálja, és dönt a »formai hibás törvényhozási eljárás« alkotmányosságáról.” Itt e határozat visszautal egy korábbi megállapítására, miszerint „a jogállamiság és a jogbiztonság elvéből fakadnak az eljárási garanciák. […] Csak a formalizált eljárás szabályainak követésével keletkezhet érvényes jogszabály.”

Bizony, bizony, ez a közjogi érvénytelenség esete, amellyel az Alkotmánybíróság korábban és 2012 után is több határozatában is részletesen foglalkozott. Egyébként az ideiglenes Alkotmány – Alaptörvény-tagadó – hívei jó, ha emlékeznek, hogy a közjogi érvénytelenséget az ideiglenes Alkotmány sem tűrte. Így pl. az 52/1997. AB határozatban az Alkotmánybíróság megismételte azt a korábbi határozatába foglalt tételt, amely szerint a jogalkotás során elkövetett eljárási alkotmánysértés önmagában megalapozza a törvény megsemmisíthetőségét. Az Alkotmánybíróság a 39/1999. AB határozatában is leszögezte, hogy „a törvényalkotási folyamat egyes eljárási szabályainak betartása a törvény érvényességének az Alkotmány 2. § (1) bekezdéséből levezethető jogállami követelménye”.

Futballhasonlattal élve (amelyet úgyis szeretnek és értenek az ellenzéki oldalon) ezt hívják kapufának, esetleg öngólnak… (hogy melyik rosszabb, az nézőpont kérdése). Rögzítsük tehát: sem az ideiglenes Alkotmány nem adott, sem az Alaptörvény nem ad mozgásteret a jogalkotás alkotmányos rendjének felszámolására, felfüggesztésére, még az 50 százalék+1 mindent elsöprő erejében hívőknek sem. Hiába próbálják egyesek hozzászoktatni a közvéleményt a jogállam általuk történő, puccsista módszerű és tempójú tervezett lebontásához: a meggyőzés érdekében tapasztalható vehemencia sem pótolja az alkotmányos alapokat.

Félreértés ne essék, az elmúlt 11 év alatt – alkotmányossági szempontból is – bizonyára lettek volna jobb megoldások is az egyes részletekben. Az alkotmányozás folyamata mellett örök életűnek tűnik a balliberális vádpont, hogy alapjogi korlátozások történtek az elmúlt évtizedben. Ez álláspontom szerint nem felel meg a valóságnak, de az nem kizárt, hogy bizonyos alapjogi rendelkezéseket, alaptörvény-módosításokat egyes csoportok alapjogi jogkorlátozásként azonosítanak. (Pl. a magukat transzneműnek vallók az Alaptörvény új XVI. cikk (1) bekezdését, amely szerint „…Magyarország védi a gyermekek születési nemének megfelelő önazonossághoz való jogát, és biztosítja a hazánk alkotmányos önazonosságán és keresztény kultúráján alapuló értékrend szerinti nevelést.”)

Az is lehet, hogy néhány intézkedés, alkotmány- vagy törvénymódosítás nem volt elegáns vagy kellően átgondolt. Azon is lehet vitatkozni, hogy adott rendelkezés az Alaptörvénybe való-e vagy sem. De. Ezek a jelenségek nem érték, érik el azt a szintet, hogy a jogállamiság valóban rendszerszintűen veszélyben lett volna, vagy a jelenben intézményesen korlátoznák érvényesülését. Az önkényuralom, a diktatúra, de még az „autoriter” rezsim sem így működne, és ezt pontosan tudják Brüsszelben és az ellenzéki pártirodákban is.

Ráadásul a jogállam felépítésével és működésével összefüggő sérelmek többnyire orvosolhatóak. Ennek megfelelően az Alaptörvény hatálybalépése óta eltelt időben döntő részben orvosolták is őket, mégpedig a jogállam saját intézményrendszere (pl. alkotmányossági felülvizsgálat – beleértve az egyedi jogsérelmeket is kezelő, új típusú alkotmányjogi panaszt is –, perorvoslati rendszer stb.) útján. A megoldás tehát nem olyan bonyolult.

Az Aranybullából és a feudalizmusból ismert, mostanában sokat emlegetett „ellenállási jog” mint az állítólagos önkényuralom ellen igénybe vehető védelmi eszköz – XXI. századra előásott és áramvonalasított formája – napjainkban biztos zsákutca (talán nem véletlen, hogy a magyar rendek az Országgyűlésben már 1687-ben lemondtak e jogosítványról). Az idő múlását nem észlelve, az iménti gondolat képviselői a faék egyszerűségével harsogják, hogy az ellenállás azért lehetséges, mert az általuk egyébként kerek perec elutasított Alaptörvény C) cikk (1) bekezdése szerint: „A magyar állam működése a hatalom megosztásának elvén alapszik.”, illetve „(2) Senkinek a tevékenysége nem irányulhat a hatalom erőszakos megszerzésére vagy gyakorlására, illetve kizárólagos birtoklására. Az ilyen törekvésekkel szemben törvényes úton mindenki jogosult és köteles fellépni.” (Az egészen kemények pedig már befejezett ténynek tekintik a hatalom kizárólagos megszerzését, és ezért szerintük már a törvényes út sem szükséges az ellenállás során.)

E fenti alaptörvényi rendelkezés tudatos félremagyarázása csak egy a hivatkozások sorában. Mára elmélet és gyakorlati útmutató született, amelynek központi eleme a balliberális vezető jogászi körökben sem feltétlen százszázalékos támogatottságú (lásd például Majtényi László, Hack Péter idén e tárgyban tett nyilatkozatait) program az Alaptörvény diszkreditálására és a jogállam átmenetinek hirdetett felszámolására.

A korábbi mantra („egypárti pártalkotmányt” fogadott el az Országgyűlés 2011-ben), miként fentebb kitértünk rá, könnyen cáfolható, lejárt lemez, és úgy tűnik, már nem elég a mozgósítóereje, ezért kell az új elmélet és program.

Nézzük, hogy megállják-e a helyüket a kissé elnagyoltak tűnő levezetések, amelyek az alkotmányosság és a jogállam félretételére ösztönöznek, és muníciót próbálnak adni a cselekedni vágyóknak. Ennek során, a tényállás pontosabb feltárása érdekében a legismertebb „megoldási” javaslatok felvázolása sem maradhat el. Tessék mély levegőt venni!

Isten óvja Magyarországot!

Folytatjuk