Ha győz az ellenzék, káosz lesz és felfordulás 4.

Valóban sérül a jogállam? Ennek eldöntéséhez először a programadó írásokat kell górcső alá venni. Bár a magam részéről az eredetileg Esterházy Péter által a Termelési-regényben megfogalmazott alapvetés köztudatba átment formájának és tartalmának („Egy bizonyos szint fölött nem süllyedünk bizonyos szint alá”) a híve vagyok, mégis van az a helyzet, amikor ezt kivételesen meg kell tenni, annak érdekében, hogy ezen írások vezérgondolatának képtelensége nyilvánvalóvá váljék.

Nem beszélve a tisztelt olvasóról, aki így együtt, összeszedve láthatja, mivel is töltötték az ellenzéki értelmiségi lét keserű éveit a tudományos élet különböző területein (is) alkotó, prominensnek mondott és hitt személyiségek. Ennek kapcsán talán kiderül, hogy a szerzők vajon tényleg elhiszik-e elméleteikről, hogy mérföldkövek az alkotmány- és politikatörténetben, vagy ők is tudják a nyilvánvalót: bár vég nélkül bizonygatják magukról és egymásról, hogy természetesen a jogászi zsenialitás csúcsát jelentő javaslataikkal a jogállam érdekében lépnek fel, valójában épp az ellenkezője látszik beigazolódni.

Vád és ítélet egyben

Egy biztos: a napvilágot látott jogállamsirató, -újjáépítő mozgalom úttörői nem igazán törődnek azzal, hogy már kiindulópontjuk is olyan állítás, amelyet csak a jól felépített buborékokon belüli belföldi és internacionalista rajongótábor hisz el fenntartás nélkül, és hogy mindez a valósággal köszönőviszonyban sincs. Ez a kiindulópont pedig nem más, mint az önkényuralom kiépítésének vádja, ahol a vádirat már az ítéletet is tartalmazza, kicsit arra hajazva, ahogy A tanú című filmben Pelikán elvtárs döbben rá: tanúi szerepét a már előre legépelt ítéletből kellene betanulnia.

Vád és ítélet egyben. Bizonyíték pedig sehol. Ellenérv annál több. A felvilágosult Nyugat – ahol szinte elképzelhetetlen, hogy ne széles koalíciókban kormányozzanak az egyik tizenkilenc, másik egy híján húsz „változatosságával” – kétségtelen nem tud mit kezdeni azzal, hogy egy párt(szövetség) három egymást követő választáson is komoly felhatalmazást kapjon – kétharmados mandátumtöbbséggel – egy ország vezetésére. És mi­után 11 év nagy idő, bizony alkotmányoz, választ és kinevez, vagy úgy is mondhatnánk: „teszi a dolgát”.

Kétségtelen, hogy a kormány vagy az országgyűlési többség személyi kérdésekben nem NGO-k és egyéb külföldről finanszírozott szervezetek kiképzett, kipróbált hálózati személyeit vagy az ellenzék által favorizált „szakértőket” részesíti előnyben. De miért is tenné? Itt ugyanis arról van szó, hogy a közelebbről meg nem nevezett „civil” társadalom néhány ideiglenesen hazánkban állomásozó rohamosztaga választói felhatalmazás nélkül követel magának beleszólást országos ügyekbe.

Több mint egy évtizede, mindhiába. Frusztrált állapot lehet, „nem lennék most a helyükben” (lásd Virág elvtárs megjegyzését megint csak A tanú című filmből). Úgy tűnik, hogy a hazai ellenzék szintén szenved ettől a jelenségtől. Talán ismerős is nekik a helyzet, mert 2002 és 2010 közötti országlásuk során szakmányban nevezték ki, választották meg a hozzájuk köthető, elkötelezett személyeket (akik közül 2019-ben nagy hirtelen elő is került jó néhány fekete öves káder a budapesti városháza felhívására). És alkotmányozni is csak azért nem tudtak (pedig akartak), mert egy korábbi kormányzásuk során a két koalíciós partner, az MSZP és az SZDSZ nem jutott közös nevezőre. Később meg nem volt alkotmányozó többségük.

1994 és 1998 között persze senki sem problémázott azon, hogy az azóta visszasírt választási törvény alapján a két kormánypárt a szavazatok alig több mint felével (53 százalék) 72 százalékos mandátumarányt szerzett az 1994-ben összeülő Országgyűlésben. Ennek következtében e ciklusban akkor hoztak az egykori MDF–SZDSZ-paktumból ránk maradt „kis” és „nagy” kétharmados törvényeket, amikor akartak. Arról pedig most végképp nincs idő részletesen megemlékezni, hogy 2006 őszén miként tanították Budapest népének a „jogállam” gyakorlati érvényesülését könnygázgránáttal, célzott gumilövedékkel, törvénytelen bebörtönzéssel és hasonlókkal. Aki fel akarja idézni a tömeges jogsértéseket, vegye elő a már-már feledésbe merült Civil Jogász Bizottság jelentését 2007 februárjából…

Önkénnyel az önkény ellen

Szóval, a buborékhoz visszatérve, először is nézzük részletesebben a filozófust (Kis), jogszociológust (Fleck) és jogtudóst (Vörös) felvonultató „legendás fedezetsor” összetett gondolatait. Azért esett rájuk a választás, mert a kezdetektől egyfajta viszonyítási ponttá váltak egyre radikálisabb jogállami tárgyú egyszerzős írásaik és büszkén vállalt nyilatkozataik. Kis pedig Fleck és Vörös idevágó munkásságának összefoglalásával és többeket megtévesztő sajátos továbbgondolásával vívta ki magának a figyelmet.

A három szerző közös pontja a cáfolhatatlannak kikiáltott kiinduló tézis: ahol önkényuralom van, ott önkényuralom van… például Magyarországon. Szerintük. Márpedig, ha az van, akkor a következő a menetrend: Fleck Zoltán egyetemi tanár, az ELTE ÁJK Jog- és Társadalomelméleti Tanszékének vezetője, az Eötvös Károly Intézet igazgatója lassan tucatnyi hosszabb írásban és persze interjúkban is amellett érvel, hogy a jogállamhoz való visszatérésnek egyetlen útja a jogállam átmeneti felfüggesztése: „Nagy valószínűséggel egy ’22-es ellenzéki győzelem után időlegesen le kell mondanunk a jogállam tiszta érvényesüléséről. De ez soha nem volt másként rendszerváltáskor, nagy forradalmak után.” (KlikkTV, Hírklikk, 2020. június 18.) Szerinte ez az ár, és ez megfizethető. (Kik a jogállam valódi ellenségei? hvg360, 2020. 09. 29.)

Tehát, ízlelgessük csak: az egyesült ellenzék, ugyan az általa vizionált önkényuralmi körülmények között, legalább 50 százalék + 1 mandátummal nyer a választásokon, majd kétharmados felhatalmazottság hiányában felrúgja azt az alkotmányos rendet, amelynek szüntelen bírált szabályai között győzött. Ezután – lassan hozzászokunk (?) – felfüggeszti a jogállamot, hogy saját szabályaival, természetesen demokratikusan, visszatérhessen hozzá. Nem tudom, hogy a kedves olvasó hány éves, de kétlem, hogy hisz még a mesékben… Fleck persze érzi a logikai bakugrást, és ezt tíz hónap múlva (!) azzal magyarázza, hogy az ellenzéki győzelem törvényes keretek között is csak a „NER alapjai, benne az Alaptörvény ellenére születhet csak meg és ezek arra is képesek, hogy súlyosan relativizálják ezt a parlamenti győzelmet.” (Demokráciát! ÉS, 2021. április 16.)

A fenti érvelés értelméről, helytállóságáról nem szeretnék hosszabban értekezni, mert ebből ennyi is elég. Megszoktuk. Az illető tanár úr többnyire szakmaira veszi a figurát, de időnként lemegy alpáriba: „Ma, a gátlástalan és otromba rombolás közepette már tudjuk, hogy a jogállam kultúra. Rombolóinak merő kulturálatlansága azonban legfeljebb e felismeréshez vezetett eddig…” (A jogállam hétköznapi esztétikája, ÉS, 2020. december 17.) Ez lenne az a kultúra, amihez a szerző a kulturálatlanságot viszonyítja? A kultúra, amelyet ezek szerint ő és itt meg nem nevezett elvbarátai képviselnek? Hiába, tényleg minden relatív.

Csak egy utolsó megjegyzés, hogy rögzítsük a minden izzadságszag ellenére megmagyarázhatatlan döccenést a logikai rendszerben: egy időre az utolsó jogállami pillanat a 2022-es választás napja. Utána jön a felfüggesztés. Felfüggeszteni márpedig csak azt lehet, ami létezik.

Nincs kímélet

Kicsit messzebbről indította jogállami hadait Vörös Imre volt alkotmánybíró, aki nem ma kezdte ámokfutását: már 2012-ben Államcsínytevők címmel (HVG, 2012. 03. 10.) támadta az Alaptörvényt. Emellett gond nélkül rúgott bele az Alkotmánybíróságba (AB), amely – Vörös egyik korábbi nyilatkozata szerint – azért való a történelem szemétdombjára, mert egy beadványával nem foglalkozott érdemben, azaz nem látta el feladatát (értsd: az Alkotmánybíróságról szóló törvényben biztosított jogával élve visszautasította). Egyes sajtóorgánumok szerint ő lenne, aki „kidolgozta” a jogi megoldást az 50 százalék+1-es többség jogállammentő jogfaragásához.

Hogy is mondta Jakab pártelnök? „Addig faragjuk a jogot, amíg igazság nem lesz belőle.” Azért remélem, ebből a jogelméleti alapvetésből nem lesz vizsgatétel az állam- és jogtudományi karokon! Tehát akkor nézzük az MTA rendes tagját, milyen sorsot is képzelt el. Nála már nincs szó a jogállam felfüggesztéséről (A jogállami alkotmányosság helyreállítása, https://civilbazis.hu/allas­fog­la­las). Ugyanis e narratíva szerint a „lopakodó államcsíny” már szétverte a jogállamot, önkényuralmi rendszerré vált, és a szabályok csak béklyóba kötnék az államcsínnyel szemben fellépőket, így e törvényeket nyugodtan félretehetik a hatalom új birtokosai.

Nincs kímélet, a közhatalom kisajátítása Vörös világában már megtörtént. Ismerős ez az érvelés is: azzal kell vádolnod az ellenfeledet, amire te készülsz, amit te csinálsz! Meggyőződésem, hogy a „lopakodó államcsíny” nem a Vörös által vizionált múlt, hanem a szomorú jövőkép, amely – véleményem szerint – az ilyen és az ehhez hasonlatos, az alkotmányos rend megdöntésére irányuló nyilvános hangulatkeltéssel kezdődik. Ebben az értelemben már mindennapjaink része.

Persze nem csak hangulati elemek vannak itt. Kéretik ezért e programot nem egy idősödő professzor gondolatkísérletének tekinteni. Magáért beszél a felvázolt menetrend, amelynek alapján az új Országgyűlés – élve az egykori egyesült ellenzék szűk mandátumtöbbségével – semmisségi törvényt fogad el (egyes írásaiban Vörös még megelégedne egy országgyűlési határozattal, de a fejlődés, úgy látszik, itt is permanens, mint az orosz forradalmak idején), azzal a megállapítással, hogy az önkényuralmi rendszer kiépült, és az önkényuralmat bebetonozó rendelkezéseket (Alaptörvényt és kétharmados, valamint egyéb jogszabályokat, illetve azok bizonyos részeit) hatályon kívül helyezi. A törlések után fennmarad egy kb. 40 helyen kilyuggatott, (újabb) ideiglenes alkotmány és egy karcsúsított joganyag a káosz elkerülésére.

Milyen egyszerű! Vagy mégsem? Most még nem bocsátkoznék vitába arról, hogy egy társadalomban mitől lesz káosz. De azért álljunk meg egy döbbent pillanatra! Ez a jakobinus és bolsevik tempó megdöbbentő.

Akinek nem lenne elég világos, hogy ezt miért mondom, Vörös a segítségünkre siet, és történelmi párhuzamként az 1944-es esztendő végét említi, amikor a Vörös Hadsereg által letiport (úgymond felszabadított) keleti országrészben a szovjet szuronyok árnyékában sietve összesereglett ideiglenes Nemzetgyűlés „kezébe vette a gazdátlanul maradt ország ügyeinek intézését”.

Szóval, hogy jól értsük, Magyarország ma Vörös imre, Kis János és mások szerint abban az állapotban van, mint a nyilas rémuralom és német megszállás alatt és után. Az a korszak az ország nemzeti vagyonának a 40 százalékát elpusztító és közel egymilló magyar ember halálát okozó borzalmas háborút is jelenti, amely akkor még nem is ért véget, hiszen Budapest ostroma és rommá lövése szinte még el sem kezdődött az ideiglenes Nemzetgyűlés debreceni összeülésekor.

Carus Professor! Nem túlzás ez egy kicsit? Hova lehet ezt srófolni még? Vagy mindig kell egy 1944-es párhuzam? Kicsit olyannak tűnik ez, mint általános iskolás korunkban a fogalmazás-házifeladat: márpedig 1944-nek benne kell lennie, különben szekunda! De kitől is?

Még annyi engedtessék meg – lassan búcsúzva Vörös gondolataitól –, hogy az ősellenségének tűnő 2010 utáni Alkotmánybíróságnak a kiiktatására is kész tervet vázolt fel, mondván, hogy az AB-t létrehozó Országgyűlés egyszerűen „visszavonja megbízását”, és maga jár el alkotmánybíróságként.

Most mondjam azt, hogy az alkotmányozó anno az Alkotmánybíróságot az Alaptörvénnyel és a sarkalatos alkotmánybírósági törvénnyel hozta létre, illetve állapította meg hatásköreit? Ergo az Országgyűlés nem vonhat vissza semmilyen megbízatást sem határozattal, sem más 50 százalék+1 szavazattal átvitt törvénnyel. Tudom persze, hogy az „államcsíny” mindent felülír, és valamirevaló ellenállónak a törvényeket már nem kell betartania. De az már mégiscsak több a soknál, ha a jogállam attól áll helyre, ha a legfőbb törvényhozó szerv, egyedüli jogosultként, alkotmányossági szempontból mindjárt felül is vizsgálja saját jogszabályait. Azt hiszem, ahhoz nem kell jogi diploma, hogy legalább ezen a képtelenségen fennakadjunk. Bár van olyan volt bíró, aki szerint ez az érvelés „vitathatatlanul” logikus és jogszerű. Szegény jogállam!

Folytatjuk