Hajrá, magyarok!

Futballszurkolónak lenni jó. Kézilabda-, vízilabda-, jégkorongszurkolónak lenni is az. Közösséget épít, élményt ad, önazonosságot teremt. Az igazi szurkoláshoz azonban elfogultság szükséges. Értékeljük az ellenfél játékosának ügyes megoldásait, de a cél mégis az, hogy mi győzzünk. Ha szép játékkal, jó, de ha gyengével, végig védekezve, szerencsével sikerül, ha a bíró nem vette észre nálunk a lest, az ellenfélnél pedig azt is befújja, ami nem az volt, az sem baj. Fő a győzelem, aztán jöhet az ünneplés.

A közélet nem futball, mégis mintha a szurkolómentalitás terjedne el itt is. Mindegy, hogyan, csak a mi csapatunk győzzön. És aki nem a mi csapatunknak szurkol minden összecsapáson, az nem közülünk való. A hőseink nem azok, akiknek igazuk van, hanem akik a vitákban fölébe kerekednek az ellenfél képviselőjének.

Pedig a közéleti verseny nem önmagáért a győzelemért zajlik, hanem az értékek érvényesüléséért. A politika e kettő együttese: értékek választása és az érvényesülésükért tett erőfeszítés. A nemzeti konzervatív gondolkodású embernek, ha legalább választóként részt kíván venni a politika alakításában, nem csapatot kell elsősorban választania, hanem értékeket. A pusztán szurkoló álláspont helyett újra és újra fel kell idéznie, melyek azok a fundamentumok, amelyekre a világképe épül.

Vagy talán mondjunk inkább értékrendet, hiszen összefüggő tényezőkről van szó. Az apa férfi, az anya nő, a nemváltás éppúgy nem lehetséges, mint a forró jég és a fagyos gőz. A társadalom fundamentuma a család, amely pedig, ahogy Ferenc pápa is kimondta, apa, anya, gyerekek, pont. A nemzet az identitásunk része, amelyet védenünk kell. Az önkéntes népességcsere, tehát az illegális migráció elfogadhatatlan, mert lerombolja a nemzetet. Európa keresztény, és meg is kell maradnia annak.

Vannak még további értékeink, de ezek az alapok. A nemzeti konzervatív gondolkodású ember ezek alapján választ csapatot. És ha választott, akkor jöhet a szurkolás tele szívvel. Hajrá, Magyarország, hajrá magyarok!