Halálkufárok

Kulcsfontosságú ítéletet hozott november végén a Kúria, amely sajnálatos módon szinte visszhang nélkül maradt a magyar sajtóban. Az ügy előzménye, hogy még 2016-ban egy maréknyi aktivista tüntetést szervezett Lengyelország budapesti követsége elé, hogy az akkor a szejm előtt fekvő, a lengyel abortuszszabályozást szigorítani hivatott törvénytervezet ellen tiltakozzanak.

A megmozdulás érdektelenségbe fulladt, tüntetés nem volt, helyette a szervezők egy „performanszt” mutattak be, mely során egy püspöki ruhát viselő férfi szentáldozást imitált, de ostya helyett abortusztabletta feliratú pirulákat osztott a liturgiából jól ismert „Krisztus teste” szöveg kíséretében.

Az elsőfokú bíróság a résztvevőket enyhe, 600 ezer forintos pénzbírsággal sújtotta, és bocsánatkérésre szólította fel őket, ezt az ítéletet az alperesek nem fogadták el, hanem a Kúriához fordultak jogorvoslatért. Ez az ügy ért véget nemrég a felsőbíróság jogerős határozatával. Az eljáró tanács kimondta, hogy semmiféle jogsértés nem történt, a katolikusoknak tűrni kell a kritikát, mivel maguk is rendszeresen hallatják a hangjukat közéleti kérdésben. Eddig a tények.

Az ügy ismerete nélkül nyugodtan mondhatnánk, hogy rendben van ez így, a kritikát mindenkinek tűrnie kell, aki a porondra lép, meggyőződésem szerint itt azonban másról van szó. A katolikusok számára ugyanis az eucharisztia nem pusztán vallási rítus: maga az élet, az élő Istennel való egyesülés. Ennek meggyalázását kritikának minősíteni olyan súlyos tudatlanságról árulkodik, amelyet sem a szervezőkről, sem az eljáró bíróságról nem feltételezhetünk.

A szervezők tehát tudatosan helyettesítették az életet adó ostyát a halált hozó pirulával, hiszen azt talán senki sem vonja kétségbe, hogy az abortusztabletta egyetlen célja az anyaméhben növekvő élet kioltása. Olyan sátáni tett ez, amellyel nekik kell majd elszámolniuk a Teremtő előtt, ezért akár azt is mondhatnánk, hogy az eljáró bíróság szerepe másodlagos.

És mégis, nem hagy nyugodni a kérdés, hogy a Kúria hogyan tartja összeegyeztethetőnek a szóban forgó ítéletet Magyarország Alaptörvénye R cikkének utolsó bekezdésével, mely szerint: „Magyarország alkotmányos önazonosságának és keresztény kultúrájának védelme az állam minden szervének kötelessége.” Nem arról van szó tehát pusztán, hogy a felsőbíróság jóváhagyta az isteni törvény megsértését, hanem arról, hogy figyelmen kívül hagyta a valamennyi magyar jogszabály alapját képző alkotmány egy passzusát, amely konkrét kötelezettséget ró rá.

Jogászkodni persze lehet: el lehet mondani, hogy a véleménynyilvánítás szabadsága olyan alapjog, amelynek korlátozására nem elegendő indok az idézett, nem alapjogi természetű alaptörvényi szabály, azonban minden egészséges gondolkodású ember – hívő és nem hívő egyaránt – érzi, hogy ez a valódi kérdés gyáva megkerülése. Sokkal bátrabb lett volna a bíróság, ha leírja, hogy az általa képviselt ideológia alapján a kereszténység másodrendű, olyan értékeket képvisel, amelyekkel nem tud azonosulni. Helyette marad a jogászi okoskodás, az emberi jogi fundamentalizmus, melynek vajmi kevés köze van már az alapvető jogok eredeti természetéhez.

Az emberi jogok ugyanis olyan speciális szabályok, amelyek morális kóddá állnak össze, tehát megmondják, hogy mi a jó, és mi a rossz. Azért van általános szavazati jogunk, mert a demokrácia jó; azért van jogunk a véleménynyilvánításhoz, mert a különböző álláspontok pluralizmusa jó. Ebből természetesen az következik, hogy ezek ellenkezője rossz. Ahol nincs általános szavazati jog, nem érvényesül a véleménynyilvánítás szabadsága, az diktatúra, ami eredendően gonosz.

Az emberi jogok feladata tehát eredetileg, hogy az állam valamennyi szervét arra kötelezzék, védje, ami jó, és tegyen az ellenkezője ellen. Könnyű megfejtés lenne, hogy az emberijogizmus szem elől téveszti ezt, és az emberi jogok öncélúvá válnak a kezében: mindegy, hogy a cél jó-e vagy rossz, a lényeg a jog érvényesülése. Régi vita ez, melyet a jogászok a természetjogi és a jogpozitivista álláspont vitájának neveznek. És ahogy az a régi viták esetében már csak lenni szokott, valószínűleg nincs univerzális válasz, vagy ha van is, ezen sorok szerzőinek képességét biztosan meghaladja.

Jelen ügyben azonban egészen másról van szó. A bíróság és a vele egy követ fújó emberi jogi fundamentalisták nagyon is tisztában vannak az emberi jogok morális természetével, csak éppen a jóról való gondolkodásuk eltorzult, beteges. Mi másnak nevezhetnénk azt az ideológiát, amiben a halál magasabb rendű, mint az élet? Amiben előbbi propagálása annyira fontos, hogy érdekében nyugodtan meg lehet gyalázni a legnagyobb vallás legszentebb titkát?

Ne hagyjuk magunkat becsapni, itt nem jogi kérdésről van szó, hanem ideológiai, kulturális igazságokról. Magyarország felsőbíróságának pedig, úgy tűnik, annyira fontos a halál kultúrájának védelme, hogy bátran hagyja figyelmen kívül a keresztény kultúra védelmére vonatkozó alkotmányos kötelezettségét. És ha a politikai hatalom megpróbálná abba az irányba terelni a bíróságokat, hogy esetleg szíveskedjenek az alaptörvény mindenki számára kötelező rendelkezéseiből kiindulni akkor is, ha az abban foglaltak nem találkoznak ideológiai elkötelezettségükkel, akkor egyből támadásba lendülne a gépezet, és a hatalmi ágak szétválasztásának megsértése miatt kerülnénk a szégyenpadra. Pedig éppen a bíróság az, amelyik megsérti ezt az alapelvet, hiszen annak alapján az ő feladata „pusztán”, hogy a politikai hatalom által elfogadott jogszabályoknak megfelelően döntse el a vitás kérdéseket.

A szerző az Alapjogokért Központ stratégiai igazgatója.