Haláltusa vagy megújulás – mi vár a Jobbikra?
A cikk a Demokrata hetilap július 13-i számában jelent meg.
2022. április 3-a technikai KO-t hozott az ellenzéki pártok balliberális gittegylete számára. Az eredményeket a Demokratikus Koalíción kívül mindenki megsínylette: tisztújítások kezdődtek a legtöbb pártnál – a körülbelül egyszázalékos társadalmi támogatottságú Párbeszédet is ideértve –, de már akkor tudhatta mindenki, hogy pusztán személycserékkel, a korábbi politikusi garnitúra lecserélésével nem fognak sokra menni az érintettek.
Több mint három hónap elteltével a helyzet változatlan: az ellenzék romokban. Az időközi helyhatósági választások ugyan korlátozottan mutatják be az aktuális erőviszonyokat, az azonban beszédes, hogy – kis túlzással élve – ahol a Fidesz–KDNP jelöltet állít, ott győz is. Legyen szó Budapestről vagy Dunaújvárosról, a kormánypártok legyőzhetetlenségéről szóló mítosz tovább épül.
Ebben a korántsem kellemes helyzetben kellene erőre kapnia a már-már megsemmisítő vereséget elszenvedő pártoknak, élükön a Jobbikkal. Azzal a szervezettel, amely 2018-hoz képest elvesztett minimum ötszázezer, de józan becslésem szerint akár 600-700 ezer szimpatizánst is. Reálisan szemlélve a helyzetüket elmondható, hogy önállóan jelen pillanatban képtelenek lennének az ötszázalékos parlamenti bejutási küszöböt megugrani. Ez nem is csoda: az utóbbi négy évben mindent megtett a párt azért, hogy a lehető legnagyobb léptekben haladjon a „kisgazdásodás” irányába. Pártszakadásokat eredményező belső konfliktusok, bizonytalan anyagi háttér, átláthatatlan gazdálkodás jellemezte a szervezetet, ráadásul számos fronton meggyengült. Karakteres politikusok hagyták el a Jobbik süllyedő hajóját, alapszervezetek szűntek meg országszerte, és sikerült az egyik legtehetségtelenebb elnököt 2020-ban meghosszabbított mandátummal megválasztaniuk a párt élére.
Jakab Péter munkásságát jól jellemzik politikai „sikerei”: amikor elindult egy valódi, demokratikus választáson, kikapott. Rendre vereséget szenvedett a bőrdzsekis „kisember-karakter”, talán pont a hiteltelen képmutatása miatt. Politikai hozzá nem értése azonban nem csak ebben nyilvánul meg: bár elődjét, Vona Gábort rendre komoly kritikákkal illette, mégis tovább haladt azon az úton, amit az egykori alapító kijelölt a „balra át!” programmal. De amíg Vona csak kirakta az irányjelzőt és óvatos kormánymozdulatokkal készítette elő a sávváltást, addig Jakab Péter nem teketóriázott, meggondolatlanul rántotta át a szervezetet a szélsőjobbról a szélsőbaloldali sávba. A gyakorlati következménye ennek a manővernek csak a legutóbbi országgyűlési választáson vált igazán láthatóvá, a legtragikomikusabb az egészben pedig az, hogy a Gyurcsány-listára felkapaszkodó jobbikos politikusok mindegyike annak a 2003-as alapító nyilatkozatnak az eszmeiségét tartja állítólag szem előtt a mai napig, mely rögzíti: „A Jobbik Magyarországért Mozgalom előtt álló elsődleges feladat a kommunista utódpárt és a vele összeforrt szélsőséges liberálisok eltávolítása a politikai hatalomból.” Régen valóban minden jobb volt…
Most azonban Gyöngyösi Mártonon a sor. Nagy lehet a baj egy pártban, amikor teret nyer egy olyan politikus, aki részben megtestesíti mindazt, amit a Jobbik 2018 óta tagadni próbál: a nemzeti radikalizmusra való fogékonyságot. Emlékszünk rá – Pörzse Sándoron kívül, azt hiszem, mindannyian –, milyen remek ötlettel állt elő a Jobbik országgyűlési képviselőjeként a jelenlegi elnök. Nemes egyszerűséggel azt szerette volna, ha származásuk szerint listázzák a zsidó országgyűlési képviselőket. Ezt a felszólalást azóta nemcsak az exjobbikosok, hanem a teljes ellenzéki médiavilág elhallgatja, próbálja meg nem történtté minősíteni. A hajlékony gerincűek számára az sem zavaró tényező, hogy Gyöngyösi Márton egy múlt heti interjúban pont azt szorgalmazta, hogy pártja térjen vissza az eredeti útra. Az ő értelmezésében ez nem jelent mást, mint „Európa-párti, nemzeti konzervatív” politizálást. Sajnos az interjúkból nem derült ki, hogy amikor Novák Előd még párttársaként EU-s zászlókat égetett, az vajon melyik közösségi érték melletti kiállást szimbolizálta valójában.
Elemzői szemmel azonban vannak ennél égetőbb problémák. Először is a pártelnök helyzetértékelése, mely szerint a Jobbik egykori szavazói megvannak, csupán távolmaradásukkal büntették a pártot április 3-án. Ennek a megállapításnak több dolog is ellentmond: a Mi Hazánk megerősödése, a Jobbik országos eredményeinek változása 2022-ben 2018-hoz képest, valamint a Fidesz–KDNP előretörése azokban a körzetekben, ahol hagyományosan erős volt a centrum felé elmozduló Jobbik is. A helyzet ugyanis az, hogy az egykori, a baloldalra átkatapultáló Jobbikot nem követő szimpatizánsoknak csak kis része vált inaktívvá, nagyobb részük új pártot keresett magának. Amennyiben az a cél tehát, hogy a távol maradó szavazókat megtalálja Gyöngyösi, úgy van az elnök úr számára egy rossz hírem.
A téves helyzetértékelésen túl szembetűnő az is, hogy szó sem esett az elmúlt napokban arról, mi lesz az egykori szélsőjobboldali párt viszonyulása Gyurcsány Ferenchez. Jakab „nem fogok Gyurcsánnyal egy listán szerepelni” Péter hozzáállását ismerjük, ő 180 fokos fordulatot vett a bukott szocialista miniszterelnök megítélésekor, és legfőbb ellenségéből egyik legkedvesebb barátjává vált. 2020-ban Gyöngyösi Márton is erőseket mondott még a Balatonőszödön őszinteségi rohamot kapó politikusról. Két évvel ezelőtt ugyanis úgy gondolta, hogy Gyurcsány inkább akadálya egy közös balos lista felállításának, mint a melegházasság. Azóta pedig ide jutottunk.
Érdekes kérdés lehet az is, hogy miként fogja kezelni a duális hatalmi helyzetet a párt a közeljövőben. Gyöngyösi elnök és EP-képviselő, Jakab pedig – eddig legalábbis úgy tűnik – végül talán maradhat a frakcióvezetői székben, nem úgy, mint a senki által meg nem pályázott 2030-as olimpiát megfúrni próbáló Fekete-Győr András. Amennyiben így lesz, úgy furcsa helyzet állhat elő: jelentősen eltérhet a tízfős parlamenti frakció és a Jobbik törvényhozáson kívüli politikája. A személyi nézeteltérésekről nem is beszélve. A Potocskáné-ügy nem oldódott meg, de más jellegű anomáliák is zavarhatják az együttműködést. Amennyiben egyben marad a párt 2024-ig, az már fél siker lehet az én megítélésem szerint.
Most tehát az látszik, hogy a „szebb jövő” a Jobbik számára kiábrándító következményekkel járhat. Ebben a legyengült állapotukban senkire sem jelentenek veszélyt, ellenben most már ténylegesen betagozódtak a baloldalba, nincs egy olyan megkülönböztetési pontjuk sem, amely alapján kilógnának a hatpárti választási koalícióból.
Jogosan merül fel az olvasóban a kérdés: ez esetben merre van az előre? Mi lesz az egykor szebb napokat látott Jobbikkal? 2024-ig a Jobbik haláltusájának záróakkordjai futhatnak le, a parlamenti frakciónak köszönhetően a médiapárttá lezüllött alakulat finanszírozása megoldható. A valós alternatíva felállításához azonban megújulásra, nem pedig egy régi bútordarab megválasztására lett volna szükség.
A szerző az Alapjogokért Központ kutatási igazgatóhelyettese.
