Tisztelt Lovas Úr!

Ön arra vállalkozik írásában – mely pusztán annyiban nevezhető „írásnak”, hogy az influenzával ellentétben nyomtatásban terjed -, hogy a PPKE BTK Kommunikáció Intézetében uralkodó, ön szerint siralmas állapotokról a széles közvéleményt informálja. Habár én nem tartozom állandó olvasói köréhez, azért azt ennek ellenére meg tudom állapítani, hogy az ön újságírói kvalitásához képest mind témaválasztásában, mind szerkezetében és nyelvezetében gyenge munka ez. Talán érzi ezt ön is, azért hárította el a válasz lehetőségét. Mentségére legyen mondva, hogy az ügyek és a belső viszonyok ismerői számára világos, hogy megrendelésre készült. Ennek ellenére kénytelen vagyok állításait sorra megcáfolni.

Számomra rejtélyes, hogy amennyiben valóban az oktatás színvonala iránti aggodalom vezérli, akkor miért nem jelezte több mint hároméves működése során akár egyetlenegy alkalommal is a problémákat. Az ilyen jellegű kérdések megvitatásának léteznek belső, kari fórumai, melyeket soha nem használt ki. Az intézet szakmai színvonaláért az intézet vezetője a felelős. Miért nem fordult hozzá korábban? Ezen túlmenően léteznek illetékes kari bizottságok, működik – havi rendszerességgel – a Kari Tanács, s végső esetben hozzám is fordulhatott volna nehézségeivel, észrevételeivel. Mindezen lehetőségek elmulasztását követően idén májusban e-mailen küldött nekem egy levelet, melyben arról tájékoztatott, hogy nem kíván a jövőben intézményünkben tanítani, s elhatározását a nyílt levélben is olvasható indokokkal támasztotta alá. E körülmény azért fontos, hogy tájékoztassuk a közvéleményt arról, hogy esetünkben nem csupán egy nyílt levélről, hanem egy korábban elküldött, saját elhatározáson alapuló felmondás utólagos publikálásáról van szó, néhány, nem jelentéktelen és sértő megjegyzéssel kiegészítve.

Azt, hogy mi köze van Vásárhelyi Mária írásainak az ön távozásához, levele többszöri elolvasása után sem lehetett megállapítani, de biztosítom afelől, hogy a kart érintő kérdésekről nem az Élet és Irodalom vagy más lapok írásai alapján tájékozódom, hiszen szinte minden napomat a Campuson töltöm. Ez aligha mondható el önről, hiszen állítása szerint a parkoló esős időben sártenger. Nos, szeretném tudatni, hogy az új épület átadásával egyidejűleg kövezett parkoló is létesült, mely lassan egy éve üzemel. Mindezek után felmerül a kérdés, hogy mikor járt ön utoljára a Campuson? Ha már egy éve nem járt erre, hogyan tartotta meg az óráit? Ha pedig mégis jelen volt, miért ír nyilvánvaló valótlanságot? Egyébként való igaz, hogy karunk építése során elsősorban az épületek felépítésére és a megfelelő szakmai színvonalat képviselő tanári gárda összeállítására koncentráltunk, s ehhez képest a parkoló kikövezése másodlagos kérdés volt. De, ahogy fentebb említettem, mihelyst jutott erre is pénz és idő, igyekeztünk ezt a problémát is orvosolni. Csak mellékesen jegyzem meg, hogy a parkolóban évekig uralkodó sarat sok idős, nemzetközi hírű professzor zokszó nélkül tűrte, annak tudatában, hogy – bár egy építkezés kellemetlenségekkel is jár – a szellemi tartalom összehasonlíthatatlanul fontosabb a parkoló átmeneti fizikai állapotánál. Amennyiben komolyan gondolja azt, hogy a parkoló állapota miatt távozott intézményünkből, úgy a levele elején nagy mellénnyel világgá kürtölt elkötelezettségét kénytelen vagyok legalábbis kétségbe vonni.

Ami a központi könyvtár hiányát illeti, ez a csúsztatás magasiskolája, mert a kart nem ismerők számára azt a benyomást kelti, hogy létezik Magyarországon olyan egyetem, mely nem rendelkezik könyvtárral. A valóság ezzel szemben az, hogy karunk könyvtári állománya meghaladja a 300 ezer példányt, és központi beszerzések, tanszéki és tanári pályázatok útján folyamatosan bővül. Komolyan gondolja, Lovas úr, hogy a Magyar Akkreditációs Bizottság, mely a hazai felsőoktatási intézmények szakmai felügyeletét és minőségbiztosítását hivatott ellátni, működési engedélyt adott volna egy olyan, csaknem húsz különböző szakkal rendelkező karnak, melynek nincsen könyvtára? Amennyiben igen, úgy ez a felsőoktatást illető mérhetetlen tájékozatlanságának bizonyítéka, melyre írásában több más példa is adódik. De erről majd később. Mondatában a „központi” szónak van jelentősége, hogy ti. nincs egy olyan épület, mely kizárólag a könyvtárat foglalja magában. Ez igaz. A könyvtár olvasótermei több különböző épületben elszórtan találhatóak, mindez azonban nem jelenti azt, hogy ne kari könyvtárként működne vagy a könyvek nem lennének hozzáférhetőek. Esetleg elképzelhető az, hogy ön a három és fél év alatt egyetlenegy alkalommal sem nézett körbe a Campuson, s nem vette magának a fáradságot, hogy a könyvtár helyiségeit felkeresse?

Aggodalomra azonban semmi ok. A tavalyi év során elkészült intézményünk fejlesztési terve, melyben kiemelt helyet kapott a központi könyvtárépület megépítése. A tervhez elkészítettük a megfelelő pályázatot is, melynek előzetes minisztériumi értékelése a legjobb helyre rangsorolta intézményünket. Ennek alapján joggal remélhetjük, hogy a végleges döntést követően az igen közeli jövőben megkezdődhet a beruházás állami pénzen való megvalósítása.

Az, hogy ön a táblára nem tud írni, aligha igényel dékáni szintű beavatkozást. Ha ilyen irányú problémáit az intézeti titkárságon jelezte volna, az illetékes titkárnő nyilván azon nyomban orvosolta volna a dolgot, feltéve, ha egyáltalán tudja, mely épületben kell az illető hölgyet keresnie. Erre irányuló megjegyzése csak tovább erősíti bennem a gyanút, hogy megtartotta-e ön egyáltalán az óráit, s ha igen, milyen színvonalon, ha egy ilyen fajsúlyú oktatástechnológiai kérdést nem sikerült önállóan három és fél év leforgása alatt megoldania.

Ami a hallgatók nyelvtudását illeti, valóban vannak problémák. Ám ez nem piliscsabai, hanem országos, a közép- és felsőoktatást egyaránt érintő ügy. Tény, hogy viszonylag magas számú diák szerez középfokú nyelvvizsgát a gimnáziumi tanulmányai során, ám ezt nehezen tudja hasznosítani akkor, amikor egyetemi szintű, szakmai publikációt kell idegen nyelven feldolgozni. Ennek orvoslására azonban több módszer is létezik. Az egyik az, hogy a jogszabály szerint senki nem szerezhet Magyarországon diplomát úgy, hogy legalább egy nyelvből nem szerzett nyelvvizsgát. Élve az egyetemi autonómia lehetőségével, karunk tovább szigorította e követelményt, s szabályzatunkban lefektettük, hogy pázmányos diplomához legalább két középfokú nyelvvizsga szükséges. Ez azonban a kimenet, s tény, hogy mi, tanárok akkor foglalkozunk a hallgatókkal, amikor e követelménynek még nem tettek teljesen eleget, illetve maguk is azon dolgoznak, hogy ennek megfeleljenek. Ez az a pont, ahol az oktatói hivatás kezdődik: a hallgatókat tanítani kell, s nem felháborodni azon, hogy valamit nem tudnak. Ez az oka annak, hogy karunk ingyenesen, saját költségvetése terhére biztosít emelt óraszámban nyelvórákat a diákjai részére, hogy a szabályzatban foglalt követelmények teljesítéséhez a szükséges segítséget és feltételeket biztosítsa. Karunk ebben (is) különbözik a többi hazai felsőoktatási intézménytől, ahol ezen követelmények és lehetőségek nem szerepelnek az oktatás rendjében. Végezetül egy személyes megjegyzés: higgye el nekem, kérem, hiszen önnel szemben több évtizedes felsőoktatási gyakorlat áll a hátam mögött, hogy a hallgatók megfelelő pedagógiai módszerekkel rászoríthatóak arra, hogy szemináriumokra idegen nyelvű szakirodalomból is felkészüljenek. Pusztán érteni kell a módját, s állhatatosnak kell lenni. Amennyiben ez irányú pedagógiai módszertani nehézségeit bármely kollégának vagy vezetőnek korábban jelezte volna, biztos vagyok benne, hogy bárki szívesen ellátta volna tanácsokkal vagy kiegészítette volna hiányos módszertani ismereteit.

Ami a Fidesz vezette kormánytól származó esetleges külön támogatásokat illeti, kérem, hogy kérdéseivel karunk korábbi dékánját keresse meg, hiszen az előző kormányzat működésének döntő időszaka az ő dékánságának idejére esett. Ami az én dékánságomat illeti, a magam részéről ragaszkodom a kar vezetésének törvényes módjához, hiszen a felsőoktatási intézmények finanszírozását a felsőoktatási törvény mellett több kormányrendelet szabályozza, s mivel egyetemünk államilag elismert egyetem, ezért állami finanszírozása is a hatályos jogszabályok szabta kereteken belül zajlik. Más kérdés az, hogy a felsőoktatási intézmények finanszírozásának jelenlegi módja, valamint az erre fordított összeg megfelelő-e, de ez nem egy egyetem saját belső ügye, hanem valamennyi felsőoktatási intézmény közös gondja, sőt társadalompolitikai ügy, melyben a végső szót a kormány és az Országgyűlés mondja ki. Ennek ellenére biztosíthatom önt, hogy e kérdést illetően jelenleg is komoly szakmai vita zajlik valamennyi fél részvételével, ám minderről – ahogy a felsőoktatás egyéb szakmai kérdéseiről – önnek láthatóan fogalma sincs.

Ami a hallgatóink elhelyezkedési esélyeit illeti, nem akarom kihasználni azt az olcsó retorikai fogást, hogy a fent jelzett felsőoktatási szakmai ismeretek alapján ön által tanított diákoknak nyilván nem sok lehet, hanem maradjunk most is a tényeknél. A kommunikáció szakos hallgatók nagy létszáma azzal (is) magyarázható, hogy karunkon kötelező a kétszakosság, azaz a hallgatók egyszerre két szakon szereznek diplomát. Megjegyzem, karunk volt az első hazánkban, mely ezt a rendszert Magyarországon újból bevezette, s az oktatási kormányzat, felismerve ennek előnyeit, pázmányos mintára immáron országosan kötelezővé tette ennek alkalmazását. Nos, a kétszakosságból adódóan egyáltalán nem biztos, hogy valamennyi kommunikáció szakra is járó hallgató automatikusan ezen, s nem a másik szakja és diplomája által kínált területen kíván elhelyezkedni a jövőben. Azok a hallgatók azonban, akik valóban komolyan gondolják az újságírói hivatást, komoly lehetőségek előtt állnak, s ezeket tapasztalataink szerint ki is használják.

A teljesség igénye nélkül csak emlékeztetni szeretnék arra, hogy a közszolgálati televízió és rádió munkatársai között éppúgy találhatóak volt pázmányos diákok, ahogy a Heti Válasz című hetilap újságírói közösségének egy részét is volt hallgatóink adják. Igaz ugyan, hogy a kereskedelmi adók irányában csekély hallgatóink érdeklődése, de ez – ismerve azok színvonalát – inkább diákjaink és intézményünk oktatási nívójának dicséretére válik.

Az anyagiakhoz való hozzáállása meglehetősen ellentmondásos: egyfelől sérelmezi a megbízott oktatók valóban rendkívül alacsony díjazását, másfelől önként ajánlkozik, hogy összedobták volna a központi könyvtárra valót. Hogy a többes szám használata kikre utal, sajnos nem derül ki az írásból, de megnyugtatok mindenkit: ilyen nagyságrendű áldozatot – a már említett terv és pályázat okán – sem várunk el senkitől. Megelégszünk azzal, hogy a tanáraink megfelelő felkészülés után megtartsák óráikat. Egyébként egy központi könyvtár megépítése olyan horribilis összeg, hogy azt magánszemélyek aligha „dobják össze”, bár e felajánlkozását aligha kell komolyan venni. Inkább csak újabb adalék ahhoz, hogy mennyire nem ismeri ki magát a felsőoktatásban. Ellenkező esetben kénytelen vagyok azt gondolni, hogy megfontoltan és kifejezetten ártó szándékkal irkál karunkról igazolhatatlan zagyvaságokat. Avagy annyi pénze van, Lovas úr, hogy egy központi könyvtár költségeit saját zsebből finanszírozni tudná? Akkor miért rója fel – egyébként egyedül az érintett oktatói körből – az alacsony fizetéseket a megbízott oktatók esetében? Ez lenne a hangoztatott elkötelezettség? Amennyiben mégis annyira rá lenne szorulva a javadalmazásra, miért nem vállal munkát más hazai médiaiskolában, ha már azok belső viszonyait oly kiválóan ismeri? Nem is merem feltételezni, hogy ennek oka a felkérés hiánya lenne.

De félre a tréfával. A megbízott oktatók jutalmazása azért alacsony, mert ezen tanárok nem karunkon vannak állásban, hanem rendelkeznek máshol főállással, ahol teljes fizetésüket értelemszerűen megkapják. Mivel karunk, hasonlóan a többi magyar egyetemhez, szűkös anyagi keretek között gazdálkodik, prioritást értelemszerűen saját főállású tanáraink élveznek, akik máshonnan nem rendelkeznek jövedelemmel. Megjegyzem, ennek ellenére, de az ön levelétől függetlenül, szándékunkban áll e kérdés rendezése is a közeli jövőben a kar anyagi helyzetének függvényében. E felelős gazdálkodás eredményezi egyebekben azt, hogy karunk az egyetlen olyan bölcsészettudományi kar hazánkban, amely nem halmozott fel adósságot, ellentétben más országos hírű intézményekkel, melyek hiánya a több százmilliós nagyságrendet is eléri.

A Google internetes kereső program működéséért felelősséget nem tudok vállalni, de ezt nyilván ön sem gondolhatja komolyan. Az a megjegyzés, miszerint a Piliscsaba és Soros kereső szavak beütése esetén „több találatot kapnak, mint amennyire számítanának” – értelmezhetetlen, több okból is. Először is nem lehet tudni, hogy ki mennyi találatra számít, mert ez erősen függ a kereső előítéleteitől. Másodszor, Piliscsaba egy falu, amely nem azonos karunkkal. Piliscsaba községnek lehet több olyan kapcsolata is a Soros Alapítvánnyal, amelyhez sem önnek, sem nekem, sem pedig karunknak nincs és nem is lehet semmi köze. A rosszul megadott kereső szavak tehát értelemszerűen helytelen eredményhez vezetnek. Ugyanakkor e finom csúsztatás üzenetértéke világos. Nos, mint már utaltam rá, a felsőoktatási intézmények alulfinanszírozottságának egyik következménye, hogy az intézmények és azok oktatói rá vannak szorulva különböző pályázatokra, és az azok által nyújtott kiegészítő támogatásokra. Ez nem szórakozás, hanem pluszteher, melyet mindenki kénytelen viselni. Ahhoz, hogy az egyes kutatási programokat finanszírozni lehessen, mi is igénybe veszünk minden olyan pályázatot, melyek ezek megvalósítását lehetővé teszik. Mivel a Soros Alapítvány Magyarországon jelenleg törvényesen működő intézmény, természetesen ide is pályázunk, abból kiindulva, hogy ha a Soros Alapítvány érdemesnek találja a katolikus egyetem egyes projektjeinek támogatását, önsorsrontó módon nem fogjuk ezt visszautasítani. Fájdalom, elenyésző számban találkozik e két intézmény akarata, így közös projektekről nem áll módomban önt tájékoztatni. Éppen ezért pályázataink tekintélyes hányada olyan országos programok része, mint az OTKA, K+F és más hasonló tudományos fejlesztéseket előmozdító pénzalap.

Ami a toleranciát illeti, több megjegyzés is ide kívánkozik. Az elmúlt évek valamelyikében ön azzal a meghökkentő ötlettel állt elő, hogy a szorgalmi időszak kellős közepén diákjaival szakmai gyakorlatra kíván utazni palesztin területre, s ehhez még kari pénzbeli támogatást is igényelt. Az, hogy szorgalmi időszak alatt nem lehet szakmai gyakorlatra utazni, evidencia minden, a felsőoktatásban magát kicsit is kiismerő ember számára. Ugyanakkor okkal vélhető, hogy hazai kommunikáció szakos hallgatók számára közelebbi és kevésbé veszélyes helyszín is választható szakmai gyakorlat céljára, természetesen nem a szorgalmi és vizsgaidőszakban, hanem a nyári szünetben, ahogy azt a magyar, szociológia stb. szakos kollégák évek óta teszik. A helyszín megválasztásának azonban nyilvánvalóan volt félre nem érthető politikai tartalma is. Mivel az aktuális és éppen ismét romló közel-keleti biztonsági helyzet meggátolta a kiutazást, magam részéről semmilyen retorziót nem alkalmaztam az oktatás rendjének és szabályzatunk nyílt megsértésének eme kísérlete láttán, bízván abban, hogy majd csak beletanul az egyetemi oktatók feladatkörébe, sőt további alkalmazása elé semmilyen akadályt nem gördítettem. Ennyit egy hebraista professzor toleranciájáról. Ami a dékáni toleranciát illeti, munkássága ideje alatt számtalan gyalázkodó levelet kaptam különböző magánszemélyektől és másoktól, melyben az ön személyét támadják, és felróják jelenlétét karunkon. Én ezeket minden esetben visszautasítottam. Nem azért, mert tevékenységével minden esetben egyetértettem, hanem azért, mert mint karunk oktatóját kötelességemnek éreztem megvédeni. Ha csak egyetlenegy alkalommal is kísérletet tett volna arra, hogy személyesen is felkeressen, talán erről is módunkban állt volna szót váltani.

Ami a jeruzsálemi Héber Egyetem dékánválasztásának részleteit illeti, sajnos nem áll módomban erről tájékoztatni ismereteim szűkössége miatt, de ha megkeresi honlapjukat az interneten, bizonyára kielégítheti kíváncsiságát (e médiumban láthatólag amúgy is jól kiismeri magát). Ajánlom továbbá figyelmébe saját honlapunkat, amelyről tájékozódhat, mit is tanítok én. Nem vallási tárgyakat, mint azt levele sugallja, hanem keleti filológiát és ókortörténetet, bölcsész végzettségemnek megfelelően. Ami pedig karunk dékánválasztását illeti, a Kari Tanács idén júniusban választott meg újból dékánnak 16 szavazat és egy tartózkodás mellett, ellenszavazat nélkül. Lehetséges volna, hogy levelének és az a mögött állóknak ez fáj inkább, s a parkoló állítólagos sárossága, valamint a fellelhetetlen (?) íróeszköz csak szánalmas ürügy arra, hogy karunk nem létező problémáit újságírói hivatásával visszaélve világgá kürtölje, s személyem ellen nemtelen támadást indítson? Az, hogy mindebbe az egyházi vezetők nyílt sértegetése is belefért, azok szemében is undort kelt, akik az egyetem belső ügyeit, a felsőoktatás részletes szakmai kérdéseit nem ismerik, s nem is kívánnak ebben elmélyedni. Ennek visszautasítására azonban nem érzem magam illetékesnek, ha az ok nélkül megtámadottak egyáltalán válaszra méltónak találják megjegyzéseit, nyilván megteszik majd, amit jónak látnak.

Ennyit a levelében található állításokról. Érdemes azonban írását tágabb kontextusban is elhelyezni. Mint már korábban említettem, nem tartozom rendszeres olvasói közé, ezért pusztán Solymosy Frigyes rendkívül finom és tárgyilagos, egy tudományos diskurzushoz szokott úriember stílusában megírt, az ön módszereit kritizáló cikkéből (Közírás: radikális vagy mérsékelt hangon?; Magyar Nemzet, 2003. július 28.) értesültem arról, hogy ön időközben meghirdette az emelt szintű agresszivitás politikai és újságírói programját: „agresszívabbá váló világunkban az agresszivitás a politikai kalkulusban lényegesen több osztalékot eredményez, mint a Viktória királynő korabeli visszafogottság”. Ezek az ön szavai. Elképzelni sem tudom, hogy az ön politikai számításaiba hogyan és miképpen fér bele hangoztatott jobboldali elkötelezettsége mellett az egyházi vezetők ok nélküli szidalmazása, a katolikus egyetem példátlan és kifejezetten ártó szándékú lejáratása, melyhez foghatót egyetlen hazai médium egyetlen munkatársa sem engedett meg magának az elmúlt tíz esztendő alatt. Nem is engedhetett, hiszen az egyetem oktatási-kutatási és nem direkt politikai feladatokat lát el, a politikában való részvételt a jogszabályok, valamint szabályzatunk egyaránt tiltják. Ezért kérem, hogy az agresszivitás programjának megvalósításához egyenrangú közéleti ellenfeleket keressen magának, karunkat és egyetemünket pedig a jövőben semmilyen formában ne sorolja ezek közé. Nem kívánunk célpontjává válni jobboldali sajtófegyveresek „levadászási” programjának, amelyről Jávor Béla ír (Heti Válasz, III. évf. 31. szám, 60-62. o.), s amely jobboldali személyek – netán intézmények – ellen folyik csúsztatásokkal és rágalmazásokkal teli támadások formájában. Ráadásul a támadás olyan intézmény ellen történik, amely a színvonal és erkölcsi értékek iránti elkötelezettségével éppen azt igyekezik megakadályozni, hogy társadalmunkból „megvezetett, elbutított, manipulált buták és félműveltek kommunája” váljon.

Száz szónak is egy a vége. Azt gondolom, hogy önkéntes távozása jelentősen hozzájárul majd Kommunikáció Intézetünk egyébként ön által is nyilván melegen óhajtott további konszolidációjához. A mód azonban, ahogy ezt tette – vérmérséklettől függően -, szánalmat kelt vagy visszatetszést ébreszt. Mi teret biztosítottunk önnek, de nem élt vele. Önként távozott, nem mi bírtuk rá erre. Békében váltunk el, békétlenséget szított. Utánunk rúgott, holott már a pályán sem voltunk. Ezt nem tudjuk elfogadni. A toleranciánk eddig már nem ér el.