Hirdetés

Miközben autóztunk Kecskemétre őseink sírjához, eszembe jutott egy majd negyvenesztendős olaszországi emlék, Sienától Firenzébe iparkodtunk megkésetten, erősödő alkonyatban. Jobbára mellékutakon, mert minél többet akartam megismerni az olasz hétköznapi életből, nemcsak a katedrálisokat, várakat, múzeumokat, hanem a vidék, a kisvárosok, a falvak hétköznapjait is.

Elhaladtunk egy temető mellett, s meglepetten tapasztaltuk, hogy a sírokon gyertyák égnek. És láttunk árnyakat mozogni körülöttük. Nyári este volt, tehát halottak napja nem lehetett semmiképpen. Firenzében az olasz származású magyar író, Gvadányi József őseinek többemeletes palotájában működő panzióban szálltunk meg, s kérdeztem a házvezetőnőt, mi célból világítanak nyár közepén a temetőkben? Nem tudott válaszolni. Végül is azt mondta, a parasztok hazafelé menet a munkájukból leülnek őseik sírja mellé pihenni, s ha már leülnek, gyertyát gyújtanak emlékükre.

Egy azonban biztos, Olaszország, a világ csodája elképesztően gazdag múltját odaadóan őrzi. Ez a grófi ház, amiben akkor penzióztunk, XVII. századi lehetett. Gvadányi családja korán elszármazhatott onnét. Persze, laktam én már Velencében XII. századi épületben is, s arra ébredtem, hogy az ágyam alatt csobog a víz. Mert gondolákon a ház alatt lévő kikötőbe szállították a szükséges árut.

Gyermekkoromban „az örök világosság fényeskedjék nekik” gyertyagyújtások Kecskeméten társasági eseménynek számítottak. A városi baráti körök mintha összebeszéltek volna, meglátogatták egymást őseik sírjánál, bor helyett azonban mécsest, őszirózsát pedig nem a háziasszonynak, hanem a holtaknak vittek.

Az egyik legjobb barátomat ott ismertem meg a temetőben, halottak napján. Nemrég halt meg, kilencvenkét éves korában. Én voltam három-, ő volt hatéves. Az apja katonatiszt, valamilyen székely határvédő egység parancsnoka. A legenda szerint ő volt az utolsó, aki elhagyta Erdélyt fegyverrel a kezében, lőve az oroszokat. A nagybátyja csendőr tábornokként a hadsereg parancsnoki karába tartozott, vagy mibe, másik nagybátyja, apám barátja pedig a szombathelyi püspök volt. Elmentünk a barátom sírjához is, a családi kriptához. Tudtommal már csak egyetlenegy unokatestvére él a városban, de a sír gondozott volt, rajta a kis üvegbigyó, benne a leégett gyertyával. Kornél unokám gyújtott mécsest emlékére. Meglátogattuk Prohászka József festőművész sírját is, 1933-ban elhunyt keresztapám barátjáét, akinek a róla készített hatalmas portréja ott lóg most is a lakásomban. Aztán közös sírban ott pihennek azok a csontok is, amiket apám mentett meg a dózerolástól talán a hetvenes években, kecskeméti görögökéi. Amíg az új temetőben nem kaptak nyughelyet, padlásunkon őrizte őket. Nyaranként az ő koponyájukkal játszadozott Kristóf fiam. Most, háromgyerekes apaként mécsest gyújtott az emlékezetükre.

Telis-tele van a temető múltam emlékeivel. Rokonokkal, barátokkal, jó ismerősökkel. Megpróbáltam végigjárni ezt az utat sírtól sírig, de már nem sikerült. Az eső oly erősen szakadt, olyan sötét volt, hogy csak azt találtuk meg, amire a fiam emlékezett. Amire csak én, azt már nem. Azt azonban érzékelhettem, a sírokat gondozzák. És az emberek, igaz, esernyő alatt, oly méltóságteljes nyugalommal sétáltak, álldogáltak, mintha napsütéses nyár lett volna. A temető kijáratában néhány fiatal lány és fiú csoportba verődve diskurált, sőt nevetgélt. Útközben, hazafelé a sok fölidézett szomorú emlék ellenére jól éreztem magam, és boldog is voltam. Miért? Mert a múltba merülve semmit sem tudtam az aznapi politikáról.